Vér
2010.03.15. 21:08
Hűvös izzadtságcsepp a homlokomon. Cserepes ajkak, száraz nyelv. Fejfájás.
Ahogy mindig.
Felülök az ágyban, és kábán keresem az órát. Fél öt. Nagyjából két órája aludtam el. Több alvásra tehát nem igazán számíthatok. Napi két óra elég…
Kárhozat
2010.03.06. 20:13
„Oh it's the price we gotta pay,
And all the games we gotta play
Makes me wonder if it's worth it to carry on
'cause it's a game we gotta lose,
Though it's a life we gotta choose
And the price is our own life until it's done…”
Twisted Sister
Fekszem az ágyban, és nem érzem a szívverésem. Egy pillanatra elfog a rettegés, de aztán eszembe jut, hogy én akartam ezt. Meglepődök, hogy nem lep meg a furcsa helyzet. Kinyitom a szememet.
Híd
2010.03.03. 12:06
Hell ain't a bad place to be… (AC/DC)
Perec döbbenten bámulta a szeme elé táruló látványt. Egy hidat látott a ködben. Egy öreg, rozsdás, telegraffitizett hidat, amely úgy állt ott a földöntúli fényben, mintha valami elrontott díszlet lenne egy olcsó művészfilmben.
Perec göthös, lerozzant, cingár alakja önkéntelenül is kiegyenesedett a kép hatására. Bár sosem volt különösebben gyors észjárású, azt azért érezte, hogy most valami olyat lát, ami mérföldkő az életében. Illetve, ha abban már nem is, a folytatásában bizonyosan. Ha egyáltalán… Tett még néhány óvatos lépést a híd felé, mintha attól tartana, hogy az szertefoszlik, ha megközelíti, de nem. A híd ott maradt. Minden kétséget kizáróan a valóságban is ott állt. Viszont így, közelebbről, még inkább leharcoltnak tűnt. Néhány helyen hiányoztak már a szerkezetből a szegecsek, s az aranyozásból sem maradt szinte semmi. A híd, ezt a vak is láthatta, sürgős renoválásra szorult.
Másnap
2010.02.10. 14:13
Arra ébredek, hogy forog velem a világ. Kinyitom a szememet, de úgy sem jobb. Jólesne sóhajtani, de kiszáradt a torkom, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. A másnap savanyú ízét érzem a számban. Bámulom a plafont, és várom, hogy megérkezzen a fejfájás is. Szerencsére még mindig kicsit részeg vagyok, úgyhogy csak később jön. Addig még lehet egy órám, talán kicsit több.
Év végi stop
2010.01.26. 16:08
ez lett volna a karácsonyi poszt. kicsit megkésett... bocs.
A szokásos december végi, taknyos idő volt megint. A sűrűsödő ködben és sötétségben alig néhány autó járt a főúton. Barnabás elgondolkozva dobolt a kormányon az ujjaival. Szeretett vezetni, de nem ilyen időben. Szerencséjére rajta kívül nem sok mindenki autózott az utakon szenteste, így csak az útra kellett odafigyelnie. Figyelt is, így legalább nem kellett másra gondolnia. Arra, hogy mi várja otthon. Most már másodszor.
Utolsó út
2010.01.26. 00:38
Kibámultam a vonatból. A lehúzott ablakon keresztül bezúduló levegő összeborzolta a hajamat. Folyton a szemembe csapkodta, vagy a számba fújta. Feljebb löktem az ablakot, amikor elértük az utazósebességet, és a huzat már annyira elviselhetetlenné vált, hogy a szemeim is megfájdultak tőle. Megdörzsöltem őket nikotintól sárgás ujjaimmal, és megint az ablak felé fordultam. Homályos foltok cikáztak a szemem előtt, eltorzítva a fókuszba eső tárgyakat.
A Herceg
2010.01.22. 20:52
A Herceg nagyon fiatal volt, és még sok mindent nem tudott a világról. Az udvart nem hagyta el még soha, szobája ablakából figyelte csak a zöldellő mezőkön és árnyas erdőkön túl felkelő és lenyugvó Napot, és testvérét, a Holdat. A balkonokon simogatta csak fiatal arcát a szél, mely a harmatos legelők édes illatát hozta magával reggelente.
Elszántság
2010.01.14. 17:54
Figyelem az égő gyufát, szinte már fáj a szemem. Aztán a láng eléri az ujjamat és kialszik. Félrehajítom a gyufaszál maradékát, és mélyre szívom a füstöt. A fű édeskés illata lassan az orromba lopakodik, aztán megtölti a szobát. Ellazítom az izmaimat, aztán lefekszem a padlóra. Először megremegek a hidegtől, de pár perc múlva megszokom. Addigra már kellemesen elzsibbadnak a végtagjaim.
Vágóhíd
2010.01.13. 23:03
Ez volt az utolsó dolog, amit látott. A saját vérükben fürdő, dühtől elvakultan egymásnak rontó ezreket. A háborús gépezet mindent elemésztő moraja dübörgött körülötte. Mindent homályba burkoló, halálos füst borította el aztán. Az égbolt, a koldusok szemfedője, rajta a hideg és néma csillagokkal, s mögöttük az Isten – mind csak néma szemlélői voltak a mesterséges armageddonnak. Az elszabadult elme vérgőzös látomásának. Nem avatkozhattak közbe – még nem.
Éjszakai repülés
2010.01.13. 00:05
Lecsengett az utolsó taktus is… utána már csak a fülem csengett tovább, de valami borzasztóan. Sosem volt jó itt a hangosítás, meg amúgy is – egy tekepályából átképzett szórakozóhelyen ne várjon el az ember tökéletes audiovizuális élményeket. Bőrszalag után turkáltam a zsebemben, mikor valaki megbökte a vállamat.
– Azért nem volt rossz – mondta a fater, aki valahonnan hátulról nézhette végig a koncertet, nem tudom, de az biztos, hogy a testi épségére jobban vigyázott, mint én. – Bár tényleg megnyomorította a fülemet kicsit.
– Az enyémet is – kiabáltam, mert normál hangerőn nem hallottam volna a saját szavaimat sem, amit viszont nagyon nem szeretek.
– Mondtam, hogy még néhány ilyen banzáj, és teljesen megsüketülsz – mosolygott a fater. – Miért jársz ide egyáltalán?
– Mert csak itt van normális zene az egész városban, azért – mosolyogtam vissza rá.
– Te tudod… – mondta a fater. – Én viszont megyek. Minek maradjak tovább? Felteszem, te nem jössz még.
Egy pillanatra eltöprengtem. Minek maradnék? Bár az is igaz, hogy minek menjek? Ma úgyis ki akartam rúgni kicsit a hámból. Valami hiányzott már az életemből egy ideje. És már tudtam is, hogy mi az.
Gyávaság
2009.12.09. 20:12
Mélyet szívok a szoba édes levegőjéből, és eltűnődök, mennyi mindenről árulkodhat ez az illat: cigarettafüst, vörösbor, savanykás izzadtság…
Ülök az ágy szélén, ingem előttem hever a padlón. Kiszáradt a torkom, én pedig fuldokolva próbálom visszafojtani a köhögésemet, nehogy zajt csapjak. Tudom, hogy a legapróbb nesz is olyan fergeteggé erősödne, ami félelmetes sebességgel sodorna abba a tomboló káoszba, amit elkerülni igyekeztem.
Utolsó szál
2009.12.02. 13:05
Vannak szálak, amik az egyént a világhoz kötik. Tudom, hogy vannak, mert az utolsó ilyen szál, ami engem a normális élethez köt, most készül elszakadni.
Nem tudom pontosan, mit is jelent majd ez. De abban biztos vagyok, hogy valami megváltozik. Talán éppen ezért hagyom, hogy megtörténjen.
Kötél
2009.11.23. 13:42
John Szreczewsky nem azért akarta megölni magát, mert elhagyta a felesége. Sőt, nem is azért, mert mondvacsinált indokkal kirúgták a munkahelyéről. Még csak nem is azért, mert mindez az apja temetését követő két héten belül történt. Szreczewsky nem volt depresszív ember – ugyanakkor nem volt hülye sem. Szentimentális meg pláne nem.
Szreczewsky gyakorlatias figura volt, és megérezte, hogy eljött az ideje. A régi idők prófétái a feltámadás előtt csapások sorozatát és borzasztó szenvedéseket jövendöltek az emberiségnek. Szreczewsky, bár nem volt különösebben vallásos, tudta, hogy az ő életében ez az állapot most következett el. S lévén a világvége úgyis közel, minek szenvedjen még napokig vagy akár hetekig ebben az árnyékvilágban? Úgyhogy Szreczewsky, miután néhány sör és whisky után hazaért, levetette a kabátját, és hátrament a fészerbe kötélért.
Arcok
2009.11.18. 19:20
Kábán sétálok a parton, és nézem a folyót. Lassan, talán túlságosan is lassan araszol velem szemben. Megállok és figyelem a szél keltette apró fodrokat. Fejemben idegesítő gondolatok kergetik egymást, gyorsabban annál, hogy bármelyikkel foglalkozni tudjak. Kissé még szédülök az alkoholtól, de már múlóban a hatása. Az órámra nézek, de túl sötét van, és nem látom a mutatókat. Kissé szédülök is. Mélyen beszívom a hideg, éjszakai levegőt. Orromat megcsapja a Duna semmivel sem összetéveszthető szaga: a nagy folyók jellegzetesen füstös, kesernyés, kissé talán áporodott szaga. De mégis van benne valami, ami felfrissíti az embert.
Tűz alatt
2009.11.17. 21:49
Müller békésen ült a terített asztalnál, és éppen elkölteni készült spártaian egyszerű uzsonnáját. Ha más nem is, Müller mindenképpen spártainak mondotta volna ezt az étkezést, lévén az előkészített étkek épphogy elfoglalták a tekintélyes méretű ebédlőasztal teljes felületét. Szóval Müller már emelte volna a kését, amikor egy, az ablakon alattomosan berepülő golyó fejbe találta. A kopaszodó, nagydarab férfi lezuhant a székről, és élettelenül terült el a konyha felsuvickolt kövén – kimaradva ezzel egy meglehetősen furcsa bűnesetből, ami éppen az ő meggyilkolásával kezdődött el. De korántsem vele ért véget.
Utolsó Dal
2009.10.09. 18:24
A Dalnok tovább sétált a csillagos ég alatt. Kéken fénylett a Hold, finom pára szitált. Az öreg tölgyek levelei néha megrezzentek, ahogy a langyos szellő átjárta a lombokat. A törzsekre kúszó vadszőlő édes illata töltötte meg az erdőt. A madarak néha rövid dalokba fogtak, talán az éjszakát köszöntve, talán egymástól búcsúzva.
Sültcsirke
2009.09.30. 20:36
Csak ültem a forgószékemen, és szórakozottan pörgettem magam jobbra-balra a lábaimmal. Gyermeteg szórakozás volt ez, de arra tökéletesen alkalmas, hogy a délután négy óráig hátralévő három és fél percet eltöltsem vele. Leléphettem volna korábban is – nem valószínű, hogy bárki szólt volna, ha tíz perccel ezelőtt, mikor feljöttem az irodámba, veszem a kabátom és hazaindulok. Persze a hátam mögött morogtak volna vagy ilyesmi, de hát az ő helyükben én is ezt tenném. Én viszont inkább eresztettem magamnak egy pohár vizet, és beledobtam egy kalciumos pezsgőtablettát. Azóta is ott állt az íróasztal sarkán, ahová letettem. Más gondolatok foglalkoztattak. Jobban mondva csak egy – de az az összes lehetséges oldaláról.
Kávé
2009.09.27. 13:12
Még egy novella, amit nem tudok befejezni. Még egy bekezdés, ami félbe marad. Még egy cigaretta.
Ha ezt sem tudom leadni időben, kiteszik a szűrömet a laptól. Pedig ez az egyetlen állandó jövedelmem… Már így is két hónapja küzdök azért, hogy ne adják másnak az írásaimnak fenntartott helyet. Már két el nem készült novellámat fizette ki a szerkesztő, talán szánalomból, talán megértésből. Talán mindkettőnek köze volt hozzá.
Éjszaka
2009.09.18. 09:35
Lassan végére érek a kilencedik sörnek. Meleg és keserű, ráadásul vizes is. De legalább alkohol, és telik vele az idő. Minél többet iszik az ember, annál gyorsabban. Aztán jön a törés, és az ember életének következő nyolc órája eltűnik valahol. Aztán kezdődik elölről az egész. Ha az ember elég kitartó, napokat ugorhat át egy hónap alatt. Persze, akik boldogok, nem szorulnak ilyesmire. Viszont akik nem… nos, azoknak ez maga a megváltás. Erre a gondolatra elmosolyodok, amint megjelenik lelki szemeim előtt egy sörösüvegekből összetákolt feszület.
A hídon
2009.09.06. 17:19
Az egészről a pia tehetett. Az a mocskos, rohadt alkohol. Minden férfi végzete. Már aki nem asszonyhistóriába bukik bele. Így van ez megírva, nincs mit csodálkozni rajta. A vérünkben van. A férfiember a Földön, hacsak nem asszony okozza a vesztét, a piába pusztul bele. És hogy ez mennyire így van, annak ékes bizonyítékaként itt állok én, jó húsz méterrel a Duna felett, a híd kőkorlátjának támaszkodva, hajnali két óra körül, és a vizet bámulom.
Azt azért el kell ismerni, hogy valóban varázslatos dolog ez az örvénylő, fodrozódó feketeség. Éreztem a csábítást: ugorj! Észveszejtően csodálatos – szebb bárminél, amit ebben az elcseszett életben valaha is láttam. Csak ő volt szebb nála. És milyen titokzatos – vajon mit rejthet a felszín? Mi lehet tükör mögött?
Vágy
2009.09.02. 16:12
Két marokra fogtam a kést, és a fejem fölé emeltem. Kéjes örömöt éreztem, ahogy néztem a térdem alá szorított, görcsösen vonagló női testet. Tágra nyílt, mélykék szemek meredtek rám könyörögve. És mégis, dacára minden könyörgésnek és esengésnek, már csak reménytelenséget láttam bennük. Reménytelenséget, és a mérhetetlenül nagy, kimondhatatlan vágyat: legyen már vége!
De nem, nem lehetett pusztán ennyivel befejezni. A rituálé szenvedést kívánt. Megaláztatást. Kínt és végletekig fokozott halálvágyat. Csak akkor és ott érik meg arra, hogy itt hagyja ezt a világot. Amikor már minden kis porcikájával azt kívánja, hogy megszabaduljon a kolonctól. Hogy megszabaduljon az életétől. Nem, még nem tart ott. Még nem…
Kiút
2009.08.17. 15:11
Lehetetlen szögekben dőlő falak közt sétálok, a sárga ég minden lépésemnél megdördül és összerándul, tehetetlen izomköteg egy késszúrás után. Kénes köd. Fekete por. Forró szél. Fagyos verejték. Az ablakok kifelé dőlnek a falakból, hullámozva húzódnak egyre közelebb a közelgő felhőkhöz. A falakon jelek: egy ismeretlen nyelv ismeretlen jelei. Mégis érzem, hogy az üzenetük valami keserű szorongást ültet belém. Valahol egy vonat dörömböl egyre hangosabban. Olajozatlan alkatrészek zörgése.
Fémlap hajlik és törik ezer darabra iszonyatos sikollyal.
Zavar...
2009.07.14. 15:51
Egy rövid pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Sötétség vett körül. Lágy szellő fújt, és a levegőben valami különös szag terjengett. Gyenge, de mégis átható. Olyan, mint az… víz… Rohadtul fázott a hátam. Nem bírtam semmire sem koncentrálni. A bőrömet markolászó hideg nem engedett.
Nem tudom, mennyi idő telt el így, de lassan az agyamat is ellepte a zsibbadás. Aztán valamelyest megritkult a köd. Ellöktem magam a nedves faltól, és megpróbáltam megállni a lábamon. Furcsa érzés volt – az izmaim valahogy… nem akartak engedelmeskedni az akaratomnak. A dolgok kezdtek kitisztulni, de vészesen romlani is egyben. Tompa ingereket éreztem csak a lábaim felől, és meg kellett kapaszkodnom egy táblában, hogy ne essek a földre. Az alumínium cső síkos volt a párától, és a kezem megcsúszott rajta. Nagy erőfeszítéssel álló helyzetbe küzdöttem maga, és elindultam. Amerre álltam. Előre.
Megváltás
2009.07.10. 10:41
Tribute to 'Kaland'
Az ajtó halkan csukódott mögöttem és ott álltunk egymással szemben némán. De csak néhány pillanatig tartott, aztán felnézett rám és megint megláttam a szemét. Az este még cigarettafüstön át szürke volt, de most már láttam hogy kék, talán a legszebb, amit életemben láttam. És csillogott a szenvedélytől.
Kaland
2009.07.08. 04:21
Becsukódott mögöttem a bejárati ajtó, én meg csak álltam töketlenül. Teljes sötétség borult rám. A lakás kellemes illata könnyített valamit a lelkemen, bár az idegeim változatlanul pattanásig feszültek. Hunyorogtam egy kicsit, és pár másodperc múltán már kezdtek körvonalazódni a tárgyak körülöttem. Egy fogast láttam, rajta kabát, a földön cipők, meg egy csizma. Szemben velem ajtó, tőlem balra egy másik. Meleg volt, talán kicsit fülledt is – vagy csak én érzem annak? Azt mindenesetre nagyon is éreztem, ahogy a mellkasomon megindul egy izzadságcsepp lefelé. Aztán több is követte.
Egyáltalán nem így képzeltem. Az igazat megvallva nem képzeltem sehogyan sem. Túl gyorsan jött minden. Inkább hagytam, hadd sodorjanak magukkal az események. Most meg csak álltam egyhelyben, éppolyan szerencsétlenül, mint a kisfiú, akit elvesztett az anyukája a vásárban. A kezem olyan hideg volt, akár egy jégcsap. Ezt tapintás nélkül is éreztem. Nyelni próbáltam, de nem volt semmi nedvesség a számban. A torkom valósággal hasogatott, és utolsó kétségbeesésében egy pohár vízért kiáltott.