A Herceg nagyon fiatal volt, és még sok mindent nem tudott a világról. Az udvart nem hagyta el még soha, szobája ablakából figyelte csak a zöldellő mezőkön és árnyas erdőkön túl felkelő és lenyugvó Napot, és testvérét, a Holdat. A balkonokon simogatta csak fiatal arcát a szél, mely a harmatos legelők édes illatát hozta magával reggelente.

            Gondtalan boldogságban élt, mit sem tudva a világról, amely körülvette. Álma nyugodt volt, napjai békések. Napközben a palotában sétált, régi költők verseit olvasta, vagy lantja húrjait pengette.

            Aztán egy éjjel valami megváltozott. A Herceg álmába új képek lopóztak, melyek szebbek voltak minden eddiginél. Fiatal, sötét haj keretezte bájos arcot látott, kedves mosolyt, forrón hívogató hűvös kék szemeket. Fiatal lány volt, sötét köntösbe öltözve, karját pedig hívogatón nyújtotta a Herceg felé.

            Mikor az ifjú felébredt, valami új dolgot érzett. Szíve hevesebben vert, arcát elöntötte a pír, lába minden lépésnél megremegett. A Szerelem volt ez, és ott loholt nyomában társa, a Bánat.

            A Herceg minden éjjel látta ezt az álmot, egyre élesebben rajzolódott ki az angyali arc, és az ifjú egyre szebbnek látta. Hónapok teltek el így, a fiatal Herceg pedig egyre csak az éjszakákat várta, hogy álomba merülve találkozhasson a Lánnyal. Napközben alig evett, alig ivott, nem olvasta többé a régi verseket, lantján nem játszott új dalokat. Csak ült az ablaknál és egyre a Napot figyelte, várva, hogy nyugovóra térjen, és feljöjjön a Hold.

            Aztán egy reggel a Herceg elhatározta, hogy megkeresi a Lányt. Nem tudott róla semmit, de tudta, hogy megtalálja. Szülei hiába próbáltál visszatartani, hiába kérlelték, könnyeik sem tántorították el a fiút. Mosolyogva köszönt hát el, és megígérte, hogy egy Hercegnővel tér haza.

            Fogta kardját és lantját, felült egy fiatal, hűséges fekete paripára, és elindult, hogy megkeresse a Lányt. Sokáig lovagolt a zöld mezőkön, árnyas erdők mellett, és a friss szél elhajtotta szívéből a Bánatot, és barátját, a Reményt ültette helyére, hogy vigyázzon a Hercegre. A fiú pedig kipirult arccal, mosolyogva lovagolt napokon át, csak éjszaka pihenve meg, hogy élvezhesse álmait.

            Teltek a napok, és a Herceg gyakran lovagolt át falvakon, ahol hiába érdeklődött a falusiaktól, látták-e a Lányt. Ők csak a fejüket ingatták és mosolyogva, sugdolózva néztek a Herceg után. Ezekben a falvakban gyakran látott az ifjú Herceg lányokat, de nem érdekelték, hiába tekintgettek rá csillogó szemekkel. Arcukról hiányzott a báj, mosolyukból a boldogság ígérete.

            Egyre távolabb lovagolt, és észre sem vette, mikor vált a szél hűvösebbé, az ég szürkébbé, a fű fakóbbá. A falvak egyre ritkábbak lettek, egyre különösebb emberekkel találkozott. Aztán egyszer olyan emberek közt találta magát, akik nem értették a nyelvét, és akiket ő sem értett. Ilyenkor elővette lantját, és panaszos, bús dalba kezdett. Az emberek megértették, de csak a fejüket ingatták.

            Ment hát tovább a Herceg, az ég egyre szürkébb lett, a régen barátságos szél egyre követelőzőbben táncolta körbe.

            Aztán, sok-sok nap múlva egy sötét, fenyegető erdő előtt találta magát. A fák között sűrű köd gomolygott, a vidám madárdal helyett bagolyhuhogást hallott a furcsán nyújtózó ágak közül. Mellkasát valami hideg érzés szorította össze, de a Herceg beléptetett a fák közé.

            Fázott, és a ködből előtűnő furcsa árnyak nem hagyták nyugodni, de szívében ott volt még a Remény. Tántoríthatatlanul haladt előre, a göcsörtös fák közt, amiket nem borított be a borostyán és az édes illatú vadszőlő, mint a korábbi erdőkben, ágaik közt nem raktak fészket madarak, sűrű lombjukon alig szűrődött át a fény.

            Napokig haladt így, mikor egy farkas ugrott elé. Hatalmas állat volt, sűrű, csapzott, fekete szőrén alig csillant meg a fény. Hatalmasra tátott pofával rontott a Hercegre, az pedig kirántotta kardját és végzett az állattal. Nem ölt még soha, most keserű könnyekkel mosta le kardjáról a vért, és lantján szomorú dalt játszott a halott farkasnak.

            De egyre gyakrabban kellett kardjával védenie magát, egyre gyakrabban támadták meg az erdő állatai, a Herceg pedig egyre kevesebb könnyel búcsúzott tőlük, egyre rövidebbek lettek dalai.

            Egy nap aztán kiért az erdőből. Körülötte elfogytak a fák, de elfogyott a fű is, és minden állat. A ló patái alatt már homok csikorgott, a Herceg arcát forró szél szárította, haja összetapadt a verejtéktől, szemét kínozta a napsütés. De éjszakánként még mindig látta kedvesét, reggelente pedig újra útnak indult.

            Sokáig lovagolt a vándorló dűnék közt, de egy nap elhagyta az utolsót is, és újra hűvös szél fütyült körülötte. De ez a szél nem volt barátságos, egyre hidegebb lett, és egyre gyakrabban szaggatta meg a Herceg ruháját.

            Aztán egyszer csak egy hegy magasodott előtte. Hatalmas, barátságtalan hegy volt, a sziklák között fagyos szél fütyült, és minden lépésnél jeges esőt sodort az arcába. A Herceg eljátszotta a kedvenc dalát, és a szél mintha meghatottan húzódott volna vissza. De ez nem tartott sokáig, mikor a Herceg elindult felfelé, újra dühödten tombolt körülötte. A Herceg alatt fáradtan botladozott a ló, patái bágyadtan kopogtak a sziklákon, de a hangokat elnyomta a szél őrült üvöltése.

            Végtelennek tűnő napokon át tartott, mire a Herceg átkelt a hatalmas hegyen, de közben egyre ritkábban látott álmokat, egyre ritkábban látta kedvese angyali mosolyát. Szívébe visszatért a Bánat, tagja sajogtak, lova botladozott alatta. Aztán egy nap, mikor átkeltek a hegyen, és eljutottak egy tenger partjára, a ló kilehelte lelkét. A Herceg lanttal a kezében két napot és két éjszakát töltött mellette, dalokkal búcsúztatva társát, és keserű könnyeket ejtett érte.

            A Herceg tovább indult és megállt a tenger partján. Végignézett a hatalmas víztömegen, és tudta, hogy nem lesz képes átkelni. Szívét legyengítette a Bánat, testét fájdalmak kínozták. A Herceg sóhajtva hajolt a víz fölé hogy megmossa arcát, és a tengerben meglátta tükörképét.

            De nem régi, ismerős, pirospozsgás arca volt az, ami visszanézett rá. Ősz szakáll keretezte, fáradt, ráncos arc volt, szemében sok év szenvedésének nyoma csillogott. A Herceg leült a partra és várta hogy lemenjen a Nap. Amikor pedig feljött a Hold, elmerült élete utolsó, gyönyörű álmában, és újra látta kedvesét, szemét, érezte hajának illatát…