Kellemesen hűvös szellő simogatja az arcomat. Vörös és sárga fények táncolnak a láthatáron, néhány tépett felső siklik lágyan az égen. Naplemente, szitáló eső. Mély, forró lélegzet. A kezembe simuló apró, puha kéz érintése. Egy ér megnyugtató lüktetése. Lehunyom a szememet, és azt kívánom, hogy soha ne legyen vége. De hiába teszek bármit, egyre közelebb óvakodok az ébredéshez. Mint a kutya, aki fél, hogy megint belerúgnak.

            Egy szívdobbanással később felpattan a szemem. Szíven vadul ver, pólómat átáztatta a veríték. Még mindig lázas vagyok. Ahogy felülök az ágyban, egy pillanatra megfordul velem a szoba, és elfog a pánik. Mintha vadul pörögne az ágy. Az összes izmom megfeszül, a lepedőbe kapaszkodok, de csak egy pillanatig tart. Mélyet lélegzek, próbálom megnyugtatni magam. Ösztönösen lehunyom a szememet. Egy izzadságcsepp szalad le a homlokomon. Lassan kell lélegeznem… lassabban… lassabban…

            -Végre felkeltél. Már kezdtem unatkozni.

            A rekedt hangra összerezzenek, bár ha jobban belegondolok, nem lep meg a dolog. Mindig a legjobbkor…

            A szoba túlsó végében áll, és dartsozik. A falra függesztett táblába egymás után csapódnak a nyilak, és minden halk koppanással mintha egy újabb repedés kúszna végig a koponyámon. Sóhajtok, de köhögésbe fordul.

            -Hogy jöttél be?

            -Még mindig van kulcsom. –idegesítő félmosoly ül ki az arcára.

            -Két hete cseréltettem ki a zárat. Nem lehet kulcsod. –a torkom még mindig száraz, a nyelvemre mintha súlyokat kötöttek volna.

            -Pedig van. –mondja még mindig mosolyogva, és egy újabb nyilat küld a tábla felé, de ezúttal a falba fúródik. A lyukakból ítélve nem ez az első. Rájövök hogy részeg.

            -Gratulálok. -nem tudom, miért mondom ezt.

            Megint köhögök és megpróbálok kimászni az ágyból. Szédülök. Leveszem az átnedvesedett pólómat és megpróbálom áthajítani a szobán. Félúton elakad a festőállványon, és lecsúszik a félig kész képről. Nem emlékszem, mikor kezdtem el. Talán egy hónapja.

            -Mit akarsz?

            -Ó, csak benéztem… talán nem szabad? –ártatlanul elmosolyodik.

            Gyűlölöm, amikor itt van, de nagyon sokkal tartozok neki. Sokszor húzott ki a szarból. Rossz ember, de jó barát. Talán.

            Végignézek rajta, hátha észreveszek rajta bármilyen változást. De pontosan ugyanolyan, mint másfél éve, amikor utoljára láttam. Rövidre nyírt haj, frissen borotvált arc, sötét ing, szövetnadrág, puha bőrcipő. És az az átkozott napszemüveg. Mint mindig. Ha van ember, aki a tökéletes ellentétem, az ő. Pedig amikor nekivágtunk az életnek, mennyire hasonlítottunk… és mégis…

            -Elmehetnénk mulatni. –újabb nyíl koppan a táblában. Aztán még egy a falban.

            Két-három vékony patakban csorog az izzadság az arcomról, és figyelem, ahogy a padlóra hulló cseppek puha kupacokba rántják maguk körül a port. Talán mosolygok is. Az ágy melletti asztalon álló bögre felé nyúlok. Valami sötét, hideg lé lötyög az alján. Kávé. Isten tudja, hány napos. De legalább hideg. Épp megteszi. Felhajtom a felét. Keserű-fájó görcs rántja össze a gyomromat. Majdnem elhányom magam. Rájövök, hogy másnapos vagyok. Nem is ittam…

            -Nem vagyok olyan állapotban. –nyögöm rekedten, hányingerrel küszködve.

            -Ugyan már… kutyaharapást szőrivel. –újabb nyíl koppan.

            -Beteg vagyok. Lázam van. –magamat sem sikerül meggyőznöm, és nem értem miért. Pedig ez az igazság.

            -Hát persze. –az eddigi gúnyos félmosoly most gonosz vigyorrá szélesedik. Talán ez az egyetlen dolog, ami közös bennünk.

            Ránézek a kezemben tartott bögrére, és megint megrohan a hányinger. Ahogy elfordítom a fejemet, tekintetem megállapodik a félig befejezett képen. Hirtelen feldühödök, bár nem értem miért. Csak egy pillanatig tart. Aztán teljes közönnyel a vászon felé hajítom a bögrét. A maradék kávé egy része a padlóra loccsan, a többi pont a kép közepén hagy sötét foltot. Így sokkal jobb. A bögre tompa reccsenéssel törik három darabra a sarokban. Néhány csepp kávé a falra fröccsen, apró, sötét pettyeket hagyva maga után.

            -Nocsak, a művész úr nyűgös ma reggel? –újabb koppanás. Újabb repedés a koponyámon.

            -Fel kell hívnom. Beszélnem kell vele! –amikor kimondom, még nem is tudom, mire gondolok. Maguktól jönnek a számra a szavak. Aztán rájövök. Kék szempár fénylik fel előttem. Összeszorul a torkom.

            -Ne fáradj, nem találod otthon. Kissé elfoglalt. Nyugodj meg. –újabb koppanás. Alig hallom. Próbálok visszaemlékezni, mikor beszéltem vele utoljára. Talán két napja… aztán a veszekedés óta nem. Mióta ledöntött a lábamról ez az átkozott láz. De miért veszekedtünk… az erőlködéstől összeszalad a szemöldököm, és fájdalom hasít a halántékomba.

            -Honnan tudod? Beszéltél vele? –valamiért görcsbe rándul a gyomrom.

            -Úgy is mondhatjuk. Szóba került a kis… khm… ügyetek. –újabb koppanás.

            Megfordul velem a világ. Megint. Nem értem mi történik. Csak láz… ennyire legyengültem volna…? Megpróbálok felállni. Megremeg a térdem, és visszarogyok az ágyra. Mintha egy bolynyi hangya rohangálna fel-le a lábamban. Mikor keltem fel utoljára?

            -Beszélnem kell vele… -leesik a vérnyomásom. Színes karikák táncolnak a szemem előtt. Miért pánikolok?

            -Mondtam, hogy nyugodj meg. Nem tudsz vele beszélni. Higgadj le, nehogy infarktust kapj itt nekem! –egy pillanatra mintha ijedt villanást látnék a sötét szemüveg alatt. –Ennyit nem ér az a nő. –újabb koppanás.

            -Hogyhogy…? Miért? Miről… ? –Le kell hunynom a szememet. Valami furcsa, édeskés illat lopakodik az orromba. Kissé csípős… elgondolkodok, mikor vittem ki a szemetet legutóbb. De aztán eszembe jut, hogy van más gondom is.

            -Nyugalom! –a hangja ezúttal idegesebb, hangosabb. A koppanás is hangosabb.

            -Csak mondj már valamit! Hogyhogy nem ér ennyit? Tudod, hogy szeretem!

            Egy pillanatra mintha megakadna a mozdulatban. Szédüléstől kábán, homályosan látom repülni a nyilat. Mintha ezer nyíl rohanna egymás után, nagyon-nagyon lassan, fakón… és a koppanás mélyén mintha halk cuppanás bújna meg.

            -Megcsalt. –újabb koppanás. A becsapódó nyíl mintha vörös port fröcskölne szerteszét. Egyre jobban szédülök.

            -Mi? –nem tudom miért ordítok. Az egésznek semmi értelme. –Kivel? Egyáltalán honnan tudod?

            Halk kacaj. És már tudom a választ, mielőtt kimondaná.

            -Velem. –újabb koppanás.

            Miért nem lep meg? Miért nem vagyok felháborodva?

            -Már jó ideje. –koppanás. –Tudod, igazából soha nem tudott választani közülünk.

            Kopp.

            -Ne is kérdezd… néha, amikor dolgoztál, vagy elutaztál, meglátogattam.

            Kopp.

            -Soha nem tudta mit akar igazán. Annyira különbözőek vagyunk…

            Kopp.

            -Mindkettőnkre szüksége volt. Nem tudott dönteni.

            Kopp.

            -Én vigyáztam rá… megadtam neki mindent, amit te nem tudtál.

            Kopp.

            -Elvégre… mire jók a barátok?

            Először meglep, mennyire nem lep meg ez az egész. Aztán a vérnyomásom lassan –nagyon lassan- emelkedni kezd. Percről percre. Talán órákba telik, mire elvörösödik az arcom, és úgy érzem, fel kellene kelnem az ágyról. Nem megy. Nevetségesen gyengének érzem magam.

            -Tudod, engem soha nem zavart. Téged viszont igen.

            Kopp.

            -Próbáltalak megkímélni. De azt hiszem, a legutóbbi veszekedés óta mindegy.

            Kopp.

            -Elárult téged. Csak gyáva voltál ahhoz, hogy lásd.

            Kopp.

            -De nyugalom. Megoldottam.

            Kopp.

            -Elvégre barátok vagyunk, nem?

            Kopp.

            Kiszalad alólam az ágy, és egyszerre a földön fekve találom magam. Befejezni a dobálást, és odajön hozzám. Lehajol. És a keze összeszorul a torkomon. Meglepetten próbálom átfúrni a tekintetem a napszemüvegen, hogy találkozzon az övével… de csak a saját tág pupillámat látom. Egy pillanatra mintha kihagyna a szívem.

            -Nézz magadra te szerencsétlen! Mindig tudtad, és soha nem tettél semmit.

            Fél kézzel felemel a padlóról, és már másodpercig a lábam a levegőben remeg erőtlenül.

            -Mindig füled-farkad behúzva menekültél. Soha nem mondtad ki, amikor azt hitted, hogy ő a hibás.

            Hanyag mozdulattal hajít vissza az ágyra. Alig érzek valamit. A bal karom mintha furcsán kicsavarodna, de csak tompa, erőtlen zsibbadás költözik a vállamba.

            -Most segítettem neked utoljára. Szedd össze magad végre! Idióta.

            Az utolsó szót csak sóhajtja. Elindul az ajtó felé. Vér fémes ízét érzem a számban. Mire sikerül felülnöm, már a kilincsen a keze.

            -Mit csináltál? Mi ez az egész? Én soha nem kértem, hogy…

            Fájdalmasan lassan fordul meg. És már nincs rajta szemüveg. Eszembe jut, hogy még soha nem láttam napszemüveg nélkül. Aztán, amikor meglátom az írisz nélküli két sötét foltot ott, ahol szemének kellene lennie, elájulok.

           

***

 

            A tarkómat mardosó fájdalomra ébredek. Remegve nyitom ki a szememet. Az ágy szélén ülök, kezemben egy rozsdamarta dart nyíllal. Pár lélegzetvétellel később veszem észre, hogy a rozsda vöröses foltokat hagyott végig a karomon, a mellkasomon, a padlón, a falon, a félig kész festményen… és egy percig nem értek semmit.

            Amikor a két rendőr rám töri az ajtót, már mosolyogva igazítom őket útba a fiatal nő hullájához. Ott van az ágy alatt. A két napos bomlás édes-csípős illata árad belőle, inkább kellemes, mint bántó.

            Az egyik rendőr elhányja magát, amikor meglátja a több száz apró tűszúrással szinte szétszaggatott, vértelen testet.

            Amikor bilincs kattan a kezemen, már csak halk kuncogásra futja az erőmből.