A Dalnok tovább sétált a csillagos ég alatt. Kéken fénylett a Hold, finom pára szitált. Az öreg tölgyek levelei néha megrezzentek, ahogy a langyos szellő átjárta a lombokat. A törzsekre kúszó vadszőlő édes illata töltötte meg az erdőt. A madarak néha rövid dalokba fogtak, talán az éjszakát köszöntve, talán egymástól búcsúzva.

            A Dalnok tovább sétált. Az erdő csendes tisztelettel fogadta a vándort, az öreg fák, melyek talán emlékeztek még az első napkeltére, nyájasan hajtották meg előtte koronás fejüket. Ez az erdő egyidős volt az első istenekkel, akik a harmatból születtek. Ezek a fák hallották az első dalaikat, látták vidám táncukat a fűben, látták a szőlőkoszorúzta fejeket, a csokorba font virágokat örökké fiatal kezükben. Látták, ahogy végtelen boldogságban élnek, ahogy kezük alatt megszépül a világ. Látták a madarak teremtését, hallották az első trillákat, látták, ahogy egyre szebb virágok fakadnak a földből a halhatatlan kezek nyomán.

            A Dalnok leült, és ujjait végigjáratta a húrokon: lágyan, nehogy megzavarja az erdő mesés álmát. És halk énekbe kezdett. Énekelt a földről és az égről, az első istenek boldogságáról. Az első szerelmes csókról, az első hajfonatba tűzött virágokról. Dalolt a Hold születéséről és arról, hogyan lett a szél és hogyan lettek a csillagok, az erdő édes gyümölcseiről, melyek az isteneket táplálták.

            A Dalnok tovább sétált. Lába alatt nem zörrent meg az avar, lépte nem kavarta fel a patakok vizét. Ezekben a patakokban fürödtek az istenek, csobogásuk volt a hárfa hangja, amely a vidám dalokat kísérte. Tiszta vizük táplált minden élőt a földön. És a földön minden élt, mert senki nem ismerte még a Halált.

            A Dalnok egy rózsabokorhoz ért, és illatával az egykori boldogság illatát szívta magába. Ismét dalba kezdett. Énekelt az istennőről, akik hajába rózsát akart tűzni, de gondtalanságában egy tövis megszúrta az ujját, a kibuggyanó vércsepp pedig a földre hullt. És ebből a vércseppből született az Ember, és a Halál. Énekelt róla, hogyan tanították meg az istenek az Embert mindenre, amit tudtak, hogyan fogadták maguk közé, hogyan fontak fejére koszorút. És énekelt róla, hogyan teremtettek neki párt, hogy ne legyen egyedül az istenek között.

            A Dalnok tovább sétált az öreg fák között, hangja egyre búsabban zengett. Dalolt az Ember hálájáról, a gyümölcsökről és virágokról, melyeket az isteneknek szánt. És arról is, hogyan ütötte fel benne a fejét a gőg. Arról, hogyan felejtette el, hogy áldozatát nem kérték az istenek, arról, hogyan kelt fel ellenük és vonult ki körükből. Arról, hogyan átkozta őket büszkeségében.

            A Dalnok arcán könnycsepp szaladt végig, és hangja megremegett. Éneke már a romlásról szólt. Arról, hogyan terjedt el a földön az Ember, és kísérője, a Halál. Arról, hogyan pusztult lassan minden, amit az istenek alkottak, az ember érintésétől. Háborúkról és tengernyi vérről, melyet az emberek ontottak. És arról, hogyan hagyták el a csalódott istenek az erdőt, és engedték át a kevély embereknek.

            A Dalnok már sírt, de énekét nem hagyta abba. Elmesélte, hogyan vágytak fáik után az istenek, és azt is, hogyan sorvadtak el és haltak meg aztán bánatukban, örökre elhagyva a földet. És hogy hogyan ünnepelték az emberek vakon és ostobán győzelmüket.

            A Dalnok leült egy moha borította kőre és a távolba nézett, könnyei patakzottak mély gyászában. Maga mellé helyezte lantját és kezébe temette fejét. Mély, bús álomba merült.

            Ő volt az utolsó az istenek közül aki eltávozott a földről.