Vannak szálak, amik az egyént a világhoz kötik. Tudom, hogy vannak, mert az utolsó ilyen szál, ami engem a normális élethez köt, most készül elszakadni.

             Nem tudom pontosan, mit is jelent majd ez. De abban biztos vagyok, hogy valami megváltozik. Talán éppen ezért hagyom, hogy megtörténjen.

             Nincs választásom…

            Voltak még ilyen szálak, de sorban elszakadtak, vagy inkább kicsúsztak a kezemből. Én pedig csak figyeltem, mi történik. Mint egy kisgyerek, aki sorban engedi el a kezében tartott zsinórokat, és elbűvölve figyeli az égbe szálló lufikat… rácsodálkozik formájukra, színükre, mozgásukra… aztán amikor odafent kidurrannak, elenged egy újat. Aztán még egyet. És egyszer csak azon kapja magát, hogy már csak egy van a kezében. Egy utolsó. De az valahogy nem olyan szép már, nem olyan mesés, mint azok, amiket elengedett. És vagy átkozni kezdi magát tettéért, és ezt az utolsót nagyobb becsben tartja mindennél, vagy dühében ezt is elereszti.

            Nos, én éppen az utóbbira készülök.

            Nincs választásom…

            Ott volt az első szál. A család. A legelső, talán legerősebb szál, ami ez embert az élethez köti. És ezt sikerült legelőször elszakítani.

           Nem lett volna szabad abbahagynom az egyetemet. Nem lett volna szabad elhinnem, hogy jogom van azt csinálni, amit akarok. Elhinni, hogy tudom, mit akarok. Hogy gyávaság volt-e, vagy valóban ezt akartam? Azóta sem tudom. Lehet, hogy mindkettő igaz. Tulajdonképpen mindegy, így kellett lennie. Ezzel tartoztam magamnak.

           És másoknak? Nem volt választásom…

           Ez a szál persze nem azonnal szakadt el. Egyre csak vékonyodott, ahogy az otthoni látogatásaim ritkultak, ahogy az alkalmi munkákból fenntartott lakás egyre inkább otthonom lett. Évekig feszült, gyengült a szál, hogy aztán alig hallható, vékony hangon elpattanjon. Talán fel kellett volna vennem a telefont, amikor tudtam, hogy szüleim haza akarnak hívni karácsonyra. De nem akartam. Nem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy nem akarom.

            Nem volt választásom…

            A következő szál, a szerelem. Furcsa szál ez, az ember soha nem látja, milyen erős… sokan túl erősnek hiszik, és túlterhelik. Mások túl gyengének, és estükben nem mernek belekapaszkodni. Nos, az ilyen hibát csak utólag lehet észrevenni. Az emberiség nagy tragédiája… Furcsa még azért is, mert két emberé. Két embert köt egymáshoz, és a világhoz. Éppen ezért, ha ez elszakad, nehéz megjósolni a következményeket. Én sem láthattam előre semmit. Azt hiszem, az sem segített volna semmit. Az egyetlen szál, amit nem én szakítottam el.

           Nem volt választásom…

           Aztán jött a következő: a barátok. Ez a szál is csak lassan vékonyodott el, nem is tudom, mikor kezdődött. Talán figyelni kellett volna. Túl sokat változtam, túl sokat foglalkoztam magammal. Túl sokat foglalkoztam a gondjaimmal. A magánnyal, a csalódással… nem tudom, miért kezdtem gyűlölni az embereket. Nem volt rá olyan okom, ami másnak ne lett volna. Mások megtalálták a kiutat. De hogyan? Én miért nem láttam?

            Nem volt választásom…

            A fontos, erős szálak után jöttek a gyengébbek, amik már nem tudnak megtartani senkit. Szépen sorban szakadtak el, szinte észrevétlenül. Az ismerősök, a munkatársak, az összes ember. Aztán minden más: a munka, a pénz, a célok, az értékek, az erkölcsök… az Élet.

            Persze, bárkivel megtörténhet. Bárki alól kicsúszhat a talaj. De a többség megtalálja a kiutat. Mindenkinek megadatik egy lehetőség, hogy újrafonjon egy szálat. És mindenki azt választja, ami neki a legfontosabb volt. Van, aki a családhoz menekül tékozló fiú módjára… van, aki a munkába temetkezik, és viszi valamire. Van, akit visszafogadnak a barátok.

            Én ahhoz a szálhoz tértem vissza, amit nem én szakítottam el: a szerelemhez. Talán, mert ez volt a legfontosabb, talán csak büszkeségből, dacból.

            Nem volt választásom…

            Ha valaki jól választja meg ez az utolsó szálat, az összes többi újrafonható. Az újrafont szálak története: a nagy újrakezdések története. A hétköznapi hősök története. Csak azt felejtjük el, hogy az újrakezdéshez teljes bukás is kell. Így talán már kevésbé hősies az egész… az újrakezdés története: a bukás története.

            Mindegy is, ez nem az én történetem. Én ugyanis rosszul döntöttem. Csak tapogatóztam, vakon, szinte kétségbeesetten. Mint amikor az ember egy sötét szobában keresi a villanykapcsolót, egyre idegesebben, ahogy egyre nyomasztóbbá válik körülötte a sötétség… Futó kalandok, felületes kapcsolatok. Semmi, ami köthetne valahová. És most, az utolsó próba, amiről tudom, hogy a bukásomat hozza. Tudom, hogy az utolsó, mert nem fogom még egyszer újra kezdeni. Makacs vagyok, de nem hős.

            Az utolsó próba… percek kérdése, és vége az egésznek.

            Nincs választásom…

            Figyelem az előttem álló lányt. Gyönyörű, csillogó szemek, talán a hidegtől, talán mástól kipirult arc, enyhén megremegő, apró kezek… őszinte, tökéletes. Szerelmes. Tudom. Látom. És mindjárt eljön a pillanat, amikor kimondja. Amikor már nem menekülhetek tovább, amikor magamba kell néznem. És szembesülnöm kell vele, hogy nincs bennem semmi. Nem érzek semmit. Mintha elveszett volna ez a képesség. Ahogy mások a lábukat veszítik el egy balesetben, úgy én is elvesztettem ezt. Nem tudom mikor, nem tudom miért, nem tudom hogyan. De attól ez még tény marad. Mindjárt…

            Nincs választásom…

             -Szeretlek…

            Halk hang, kedves, édes. Szinte fénylik a félhomályban.

            Én pedig hallom ahogy az utolsó szál halkan elpattan. Meglepődök. Fémes, sikoltó hangra számítottam, arra, hogy megfordul velem a világ, arra, hogy minden megváltozik, összeomlik…

            Körbenézek, és látom, hogy minden ugyanolyan. Vagy talán fakóbb kissé? Lehet hogy csak képzelem.

            Nem változott semmi. Semmi azon kívül, hogy már nem vagyok része ennek a világnak.

            Megfordulok és elindulok. Menekülök, úgy ahogy életemben még soha: a visszavágás, a visszatérés ígérete nélkül.

            A hátam mögött felhangzó sírás még elindít egy gondolatot, mielőtt elnyel a körülöttem sűrűsödő közömbös sötétség…

   Vajon hány embernek jelentettem én az utolsó szálat?