A szokásos december végi, taknyos idő volt megint. A sűrűsödő ködben és sötétségben alig néhány autó járt a főúton. Barnabás elgondolkozva dobolt a kormányon az ujjaival. Szeretett vezetni, de nem ilyen időben. Szerencséjére rajta kívül nem sok mindenki autózott az utakon szenteste, így csak az útra kellett odafigyelnie. Figyelt is, így legalább nem kellett másra gondolnia. Arra, hogy mi várja otthon. Most már másodszor.

Ezúttal talán kissé túlságosan is elmerült a gondolataiban. Sőt, kissé talán el is bambult, de azt azért észrevette, hogy valaki áll az út szélén – igaz csak akkor, amikor éppen elhaladt mellette. Ijedtében majdnem elrántotta a kormányt, de szerencsére az útszéli jelenség eléggé lent állt a padkán ahhoz, hogy komolyabb manőver nélkül kikerülhesse. A középső tükörbe nézett, és valóban látott egy alakot, amint épp eltűnik a háta mögött a ködben.

Hirtelen ötlettől vezérelve a fékre lépett. Akárki is állhat ott, lehet, hogy segítségre van szüksége, vagy akármi másra. Elhessegette a fejéből az útonállókról és taxis-gyilkosokról szóló gondolatait, aztán hátramenetbe kapcsolt. Akárhogy is, legalább nem folyton azon jár az esze hazáig.

Óvatosan tolatott, bár az országút továbbra is tökéletesen kihalt volt. Semerre sem mutatkoztak fények, és az egyre sűrűbb ködben lassan már a saját autója körvonalait is alig tudta kivenni. Ekkor a hátsó lámpák halvány, szórt fényében feltűnt az út szélén álló alak. Bár vastag, csuklyás télikabát volt rajta, annyi azért így is jól látszott, hogy egy nő fagyoskodik az útpadkán.

Barnabás óvatosan fékezett. Rossz előérzete támadt, de aztán kis gondolkodás és torokköszörülés után kinyitotta az ajtót.

– Jó estét… hölgyem… mit csinál itt a semmi közepén szenteste? – kérdezte a lehajtott fejű nőtől.

A nő lassan felnézett, és kisöpörte az arcából a csapzott hajtincseket. A külseje alapján húszas évei közepén járhatott, bár az időjárás láthatóan megviselte a vonásait.

– Ó, jó estét! – bukott ki nagy nehezen a lányból. A hangja erősen rekedt volt. – De örülök, hogy erre járt és megállt. Azt hittem, itt fogok megfagyni. Nem gondoltam, hogy senki sem jár erre autóval.

– Hát… nem is sokan autókáznak szenteste. Errefelé meg pláne nem. Ahogy nézem, ha később jövök, valóban megfagytál volna. Szállj be, aztán meséld el, hogy kerültél ide.

– Köszönöm… köszönöm… – hálálkodott a lány. Lehajtotta a fejéről a csuklyát, és óvatos mozdulatokkal beszállt a leharcolt fauvébe.

Barnabás félmosollyal az arcán figyelte a lány mozdulatait.

– Hagyd a fenébe! – szólalt meg, amikor már nem bírta tovább. – Az autónak már mindegy, úgyis ki akartam takarítani a két ünnep között. Helyezd kényelembe magad, és légyszi csukd be az ajtót, mielőtt idebent is nagyon hideg lesz.

– Ó, bocsánat – szabadkozott a lány, és becsukta az ajtót maga után. A kelleténél talán egy kicsit erősebben is… Barnabás arcán néhány ránc jelent meg a durva csattanás után, de a mosoly nem kopott le az ajkairól.

– Jaj… már megint… – a lány, akinek eddig csak az orra volt piros, most már a füle tövéig elvörösödött, és maga elé bámult.

Barnabás azon kapta magát, hogy belefeledkezett a lány arcát oldalról eltakaró barna hajtincsekbe. Pedig... Elfordította hát gyorsan a fejét, és egyest kapcsolt.

– Mondtam már, hogy a kocsinak mindegy – mondta, de inkább csak maga elé. – Hová parancsolod?

– A… a városba megyek csak. Bárhol tesz ki, jó lesz. Messze van még? – kérdezte a lány, miközben óvatosan a férfira emelte a tekintetét. Barnabás merev arccal bámulta az utat maga előtt. Már azt a keveset, amit látott belőle.

– Hat-hét kilométer – válaszolta. – Szép túra gyalog. Különösen ilyen időben.

A közhely tompán csengve hullott le az elhangzását követő csendben, és Barnabás legszívesebben tiszta erőből lefejelte volna a kormányt, vagy kidobta volna a lányt a kocsiból – csak ne lássa, mekkora hülyének is tartja magát már megint.

– Szívesen venném, ha tegeznél – folytatta aztán, mikor már a fülében érezte a vérnyomását. – Nem lehetek sokkal idősebb nálad, és hát… furcsa, hogy magázol.

– Hát, ha szeretnéd… – a lány megint maga elé bámult.

Barnabás görcsösen markolászta a kormányt, bár az út nyílegyenesen vezetett. Ráadásul ismert is minden kanyart ezen a szakaszon, úgyhogy akár teljesen vakon is biztonságosan vezethetett volna. Bármilyen más helyzetben. Ez az elfuserált, ócska filmekben visszaköszönő jelent viszont idegesítette. Nem, nem kellett volna megállnia. Bár… nem lett volna éppen erkölcsös tett otthagyni valakit szenteste az útszélén, átfagyva. Hanem, mikor tett utoljára bármit, ami erkölcsös? Az utóbbi egy évben biztosan nem. Na, legalább most, karácsonykor.

– Még mindig nem mondtad el, mit kerestél az út szélén a töksötétben ilyenkor? – Barnabás úgy érezte, hogy a kérdés minden szándéka ellenére is bántó és túlságosan követelőző hangvételű lett. Hiába, a karácsony valahogy még őt is szentimentális hangulatba kergette. És ez egyáltalán nem volt a kedvére.

– Ó, egyszerű… – mondta a lány, és idegesen felnevetett. – Itt a faluban voltam. Tudod, szociális munkás vagyok. Meglátogattam még néhány egyedül élő, idős embert. Aztán lekéstem a buszt. Az utolsó buszt. Ez az én formám. Gondoltam, elindulok gyalog, aztán talán felvesz valaki. De nem jött senki. Már azon voltam, hogy visszafordulok.

– Valóban jobb lett volna ottmaradnod a faluban. Ott jobban észrevesznek akkor is, ha stoppolsz. Vagy akár meg is kérhettél volna valakit, hogy hozzon el.

– Szenteste? Nem akartam senkit kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy ráakaszkodom…

Barnabás elhúzta a száját.

– Így csak magadat sikerült kényelmetlen helyzetbe hoznod. Na meg engem – mondta, és a mosoly tovább szélesedett az arcán. A lány kétségkívül jó szándékú, de elég együgyűnek tűnik. Ez a párosítás valahogy túl gyakori a nőkben…

– Nem-nem… a világért sem. Nagyon köszönöm, hogy felvettél – a lány arcára visszatért a pír, de valószínűleg nem a fűtéstől. Az amúgy is elég rozoga volt az évtizedes járgányban.

Barnabás érezte, hogy visszatért belé valami, amit ő szeretett önbizalomnak hívni, bár objektíve talán a „gyengékkel és elesettekkel szemben érzett magabiztosság-tudat” lett volna legmegfelelőbb formula az érzés körülírására. Csak ilyen hosszan nem beszél senki sem.

– Nem tesz semmit. Egyébként Barnabásnak hívnak – mondta, bár a szemét továbbra sem vette le az útról. Legalábbis meg volt győződve róla, hogy az útnak ott kell lennie a köd mögött, ami a szemei és a szélvédő előtt terjengett.

– Ó, be sem mutatkoztam… – a lány, ha lehet, még nagyobb zavarba került. – Bognár Tünde vagyok.

– Tündéri név… – csúszott ki Barnabás száján, de abban a pillanatban meg is bánta. A lány arcán mintha egy mosoly jelent volna meg, mielőtt megint lehajtotta volna a fejét, de Barnabáson addigra már túlságosan úrrá lett a hirtelen magára kényszerített csőlátás.

Majdnem egy kilométer telt el teljes csöndben. A dízelmotor egyenletes, monoton duruzsolása szolgáltatta az egyetlen aláfestést a szótlansághoz. Barnabás, mint oly sokszor korábban, most sem bírta tovább.

– Nézd… nem úgy gondoltam. Hülye vicc volt. Legjobb lesz, ha meg se szólalok. Csak annyit mondj még meg, hol tegyelek ki.

– Bárhol – válaszolta a lány, bár a hangját alig lehetett meghallani. Ha Barnabásba egy kicsit több határozottság szorult volna, akkor valószínűleg lefékez, és kiteszi a tündéri nevű lányt az autóból. De nem szorult bele még ennyi sem.

Ahogy kavargó ködöt nézte, érezte, hogy elönti a düh. Leginkább a saját hülyesége miatt. Meg amiért nem tudnak az emberek egymás között normálisan társalogni, csak hülye közhelyekben. A lába egyre jobban bizsergett a gázpedálon. Legszívesebben felugrott volna, vagy szeretett volna bármi olyan hirtelen mozdulatot tenni, amit vezetés közben nyilvánvalóan nem lehet.

Ezeregyedszer is elátkozta a pillanatot, amikor hirtelen felindulásból megállt az út szélén. Aztán, mint mindig, ezúttal is győzött benne a lovagiasság

– Ugyan. A legkevesebb, hogy elviszlek hazáig. Főleg ezek után…

– De igazán nem…

– De igen! – vágott közbe Barnabás. Ha valamit nagyon utált világ életében, az a fölösleges udvariaskodás. Normális emberek között az ilyennek nincs helye. És bár Barnabásnak komoly kétségei voltak azt illetően, hogy vajon ő normális-e, úgy gondolta, ennyire azért még igen. Még.

– Szóval, hová? – kérdezett újból, mert a lány megint megnémult.

– Csak annyit akartam mondani, hogy igazán nem bántottál meg. És hidd el, nem először hallottam ezt a viccet – Tünde mosolygott, Barnabásnak pedig meleg lett az anyjától kapott kötött pulóver. Mindig is rühellte a kötött pulóvereket.

– Attól még… nem kellett volna… – morogta. Nem villanyozta fel a tény, hogy a lány gondolataiban valószínűleg szorosan összekapcsolódott azokkal a gyökerekkel, akik korábban a nevén poénkodtak. Miért van az, hogy akármit mond egy lánynak, az mindig rosszul sül el? És ez alól mindezidáig csak egy kivétel adódott. Nem több.

– Jól van, ne emészd magad – mondta a lány, és tovább mosolygott. Mintha fel se vette volna. Vagy éppen ez változtatta meg a viselkedését? Barnabás már régebben beletörődött, hogy sosem fogja megérteni a nőket, de azért megdöbbenni mindig megdöbbent rajtuk.

Tünde elnevette magát.

– Igazából egészen vicces volt – mondta közben. Barnabás majdnem lehajtott az útról, de még időben korrigált. Remélte, hogy a lány a ködre fogja a bizonytalankodást.

– Annyira azért nem volt jó… – morogta még mindig maga elé, és őszinte megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a ködön túl feltűntek a város első fényei. Még két perc, még két perc…

– Szóval hova is mennél pontosan? – kérdezte aztán.

– Hát, az evangélikus templom mellett lakom. Ott, ahol a buszmegálló van. Ha ott kiteszel, az teljesen jó – mondta a lány, és még mindig mosolygott. Barnabás enyhe megvetéssel gondolt magára, meg arra, hogy már megint sikerült hülyét csinálnia magából.

– Rendben – mondta végül. Legalább nem kell átmennem a város túlsó felére – tette hozzá gondolatban. Némán kanyargott a zegzugos utcákban, egyre közelebb kerülve a belvároshoz és a templomhoz. Az újonnan beállt csöndet végül Tünde törte meg.

– Nézd… tényleg nem haragszom. Végül is… semmi rosszat nem mondtál. Nem akarom, hogy emiatt kellemetlenül érezd magad.

Barnabás némán vezetett tovább. Minek kezdje el magyarázni, a lány úgyis mindjárt kiszáll, teljesen fölösleges lenne. Hiba volt felvenni. Hiba volt szóba elegyedni vele. Túl sok minden szakadt fel tőle. Túl sok olyan dolog, aminek nem kellett volna.

– Kösz, de nem is egészen erről van szó… – mondta aztán, mert valamit mégis mondania kellett. – Igazából… nehéz lenne elmagyarázni. Meg sok időbe is telne. Ha lehet, inkább megkímélnélek tőle.

Utálta ezt. Megint csúsztatnia kell, csűrnie-csavarnia a szót, pedig olyan egyszerű lenne megmondani. De az megint manipuláció lenne. Barnabás soha nem szerette, ha sajnálják, vagy mindenáron együtt akarnak érezni vele. Ez képmutatás. És Barnabás gyűlölte a képmutatást. De a legjobban azt gyűlölte, hogy valamit mégis mindig mondania kell.

– De… – próbálkozott óvatosan a lány. Barnabás már várta ezt. Mély levegőt vett, és közbevágott.

– Ne haragudj, egyszerűen nem akarok beszélni róla. Neked is jobb, hidd el, ha nem tudsz róla – mondta, és megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy közben feltűnt előtte a kivilágított templomtorony.

– Ó, ha valami személyes… akkor bocsánatot kérek, nem akartam tolakodó lenni. Már megint… – a lány újfent elvörösödött.

– Igen… valami olyasmi – mondta halkan Barnabás, miközben megállt a buszmegállóban. – Azt hiszem, megérkeztünk.

– Igen, köszönöm – mondta Tünde, és kinyitotta az ajtót. Már kitette az egyik lábát, de még visszafordult. – Biztos hogy nem… úgy értem, nem kérsz egy kávét? Valamivel szeretném meghálálni, hogy elhoztál.

Barnabás levette a szemét a templomtoronyról, és a lány felé fordult. Viaskodnia kellett magával. Nagyon jól tudta, hogyha most kiszáll, mi lesz a folytatás. Sőt, azt is tudta, hogy mi lesz a vége. Nem akart még egy embert tönkretenni. Ezt nem terhelheti másra. Ez az ő keresztje.

– Köszönöm, de nem akarom elrontani a szentestédet. Amúgy is… várnak – ez utóbbit talán nem kellett volna hazudnia, bár annyira talán nem is volt nagy hazugság. Várják. A fényképek, az emlékek, egy üveg bor. A második szenteste egyedül.

– Értem – mondta Tünde, és az arcán mintha némi szánalom tükröződött volna. Ez csak megerősítette Barnabást abban, hogy jól döntött. – Ha mégis… valamikor… szóval ha csak el szeretnéd mondani, vagy ilyesmi. Hívj fel nyugodtan.

Barnabás idegenkedve forgatta a kezében a cetlit, amit a lány adott oda neki. Csak egy telefonszám volt rajta. Nosztalgiával gondolt vissza azokra az időkre, amikor még trófeaként gyűjtötte az ilyen papírfecniket. Rég volt már…

– Köszönöm, meggondolom – mondta, és ez sem volt igaz, mert már meggondolta. – Menj be, mert megfázol. És… boldog karácsonyt.

– Neked is – mondta a lány, aztán becsukta az ajtót. Lágyan, mégis erélyesen. Barnabás gyorsan egyest kapcsolt, és elstartolt a buszmegállóból. A papírcetlit összegyűrte, és kidobta a résnyire lehúzott ablakon. Így lesz a legjobb.

Mikor kicsivel később belenézett a középső tükörbe, még ott látta Tündét a buszmegállóban. Valószínűleg őt nézte. Pedig soha többet nem fogja viszontlátni...