Fekszem az ágyban, és nem érzem a szívverésem. Egy pillanatra elfog a rettegés, de aztán eszembe jut, hogy én akartam ezt. Meglepődök, hogy nem lep meg a furcsa helyzet. Kinyitom a szememet.

            A szoba sarkában álló széken ül valaki. Valahogy ez sem lep meg igazán. Félhomály van, alig látom. Megpróbálok fókuszálni.

            Vékony, borostás arc, karikás, kék szemek. Rövid, sötét haj. Semmi különös. Összevonom a szemöldököm. Elmosolyodik.

            -Jó reggelt! –mély, érdes hangja van, de furcsa módon mégis kellemes.

            Nem válaszolok. Mégis mit kellene mondanom? Annyira valószínűtlen ez az egész, hogy biztos vagyok benne, hogy álmodom.

            -Hm… látom, ébredés után kissé morcos vagy. Hát, amíg összeszeded magad, mondok valamit. Van egy hírem, aminek lehet, hogy nem fogsz örülni. Persze, lehet, hogy egyszer még hálás leszel. Nem sikerült tökéletesen megölnöd magad…

            Értetlenül bámulok rá. Nem értek semmit. Elég idióta helyzet, ezt be kell ismernem. Nem is tudom komolyan venni. Mosolygok.

            -Hogyhogy? Mi a franc folyik itt? Ki…

            -Nyugalom!

            Hangja ostorként csattan, és fájdalmas nyomot hagy a dobhártyámon.

            -Lehetnél egy kicsit kedvesebb is.

            -Elnézést… -nyögöm… nem értem miért.

            -Semmi baj –elmosolyodik -, hozzászoktam. Na szóval, akkor kezdjük az elején. Meg akartad ölni magad, igaz?

            Nevetséges ez az egész. Álom? Hallucináció?

            -Igen, mert…

            -Engem nem érdekelnek az okaid. Pontosan ismerem őket.

            -Ki vagy te?

            Komolyan kezd érdekelni, hogy mi folyik itt. És hogy miért nem ébredek fel végre. Kiszáradt a szám, csak nehezen sikerül megszólalnom.

            -Nos, azt hiszem, az a legegyszerűbb, ha azt mondom: én vagyok a Halál.

            Mosolyog, és én nem tudok nem hinni neki. Furcsa, hideg érzés araszol a szívem felé. Mintha egy csiga csúszna-mászna a mellkasomban. Megborzongok.

            -Akkor… most… a Pokolban vagyok? Azt mondtad, nem haltam meg.

            -Nem, nem haltál meg. Illetve nem véglegesen.

            -Akkor most mégis mi van? Miért vagy itt?

            -Megkapod azt a lehetőséget, amit az öngyilkosok nagy része megkap. Átgondolhatod újra. Választhatsz, ha úgy tetszik.

            Megrázom a fejemet. Próbálok pislogni, úgy érzem kiégnek a szemeim. Köhögnöm kell.

            -Miért kapok még egy esélyt? És mégis, miből kell választanom?

            -Mindenki kap még egy esélyt, aki nem biztos a dolgában. Akinél úgy érzem, hogy elhamarkodottan döntött, vagy csak nem győztek meg az indokai. Választhatsz, hogy folytatod-e az életed, vagy tényleg meghalsz.

            -És ha meghalok? Mi vár rám? Elkárhozok? Milyen a Pokol? Mi van odaát?

            Felsóhajt, és feláll a székről. Lassan fel-alá sétál a szobában, én pedig nem tudom levenni róla a szememet.

            -Kezdjük az elején. Először is, nem vár semmi. Nincs Mennyország, és nincs Pokol. Nincsenek vasvillás ördögök, sem üstök, sem felhők, sem szárnyas angyalkák. Pontosan ugyanaz vár, ami születésed előtt volt. Semmi. Nem fogsz létezni. Nem érzel majd, nem gondolkodsz.

            -Akkor… miért válasszak? Nincs jó döntés. Egyáltalán semmi értelme nincs az életnek... különben is, ha nincs Pokol, nincs semmi, te miért létezel? Ki vagy tulajdonképpen? Mit akarsz tőlem?

            -Figyelj rám. Én ugyanúgy létezek, mint bármi más a világon. Következmény vagyok. A bizonytalanság, a hibás döntések következménye. Úgy létezek, mint egy gondolat, egy ábránd. Amint megszületik egy fejben, azonnal önálló életet nyer. Létezik, és kész. A te felfogásod szerint semminek nincs értelme… miért élnél, ha úgyis vége, és utána nincs semmi? Ha nem kapsz jutalmat, vagy büntetést. Ha arról sem fogsz tudni, hogy egyáltalán léteztél. Az életnek nincs célja. Az élet maga a cél. Azért létezel, hogy létezz. Ennyi az egész.

            -Akkor… miért ne szállhatnék ki, ha elegem van? Ha feladtam? Ha…

            -Megteheted. Jogod van hozzá. Ez Isten ajándéka az embereknek. Az élet, és a döntés szabadsága. Jogod van az élethez, és ahhoz, hogy életedben használd a teremtés képességét. Azt a képességet, ami Istenhez hasonlóvá tesz.

            -Tessék? Mit tudnék én teremteni? Nem értelek…

            -Pedig egyszerű. Minden amit teszel, következménnyel jár. Minden tetted megváltoztatja a világot.

            -De úgyis meghalok. Eltűnök. Te mondtad, hogy nem vár odaát semmi… nem fogok emlékezni semmire. Miért tennék akkor bármit? Mi értelme?

            -Úgy van, nem fogsz létezni, és nem fogsz emlékezni. De amiket alkottál, megmaradnak. És mások emlékezhetnek rád. Tettekben, gondolatokban élhetsz tovább. A te döntésed, hogy hogyan halsz meg, és hogy mi a sorsod utána. Dönthetsz Menny és Pokol között… teszel valamit, és marad utánad valami, vagy feladod és eltűnsz, nyom nélkül.

            -Mégis mit tudok én adni a világnak? Min változtathatok?

            -Minden gondolattal alakítod a világot. Minden leírt vagy kimondott szóval. Mindennel, amire emlékszik valaki. Minden elvesztett hajszál, minden könnycsepp változtat valamin. Apróságok, persze… nem fogod megváltoztatni az egész világot, nem leszel megváltó, nem fognak rád milliók emlékezni… bár, ki tudja? Rajtad múlik. Választhatsz.

            -Létezik Isten?

            -Persze. Nem úgy, ahogy most elképzeled, de létezik. Isten egy idea, egy véletlen, egy gondolat, ami újabb véletleneket és gondolatokat szül. Ugyanúgy, ahogy te is, és az összes ember, és minden élőlény.

            -Nem értelek…

            -Soha nem is fogsz talán. Ha nem élsz, nem érthetsz meg semmit. Most pedig válassz: folytatod az életedet, vagy nem?

            Megáll előttem és a szemembe néz. Forog velem a világ. Úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem. Izmaim összerándulnak a hidegtől, hűvös verejték csorog végig az arcomon… furcsa gondolatok kergetik egymást a fejemben, de nem állnak össze. Mindjárt elájulok.

            -Folytatom…

            Az arca egyre homályosabb, szemei egyre fakóbbak. Szája lassan félmosolyra húzódik, aztán az egész alak elveszik az örvénylő színek káoszában. Le kell hunynom a szememet. Felfordul a gyomrom.

 

            Az ágy szélén fekszek és a padlóra hányok. A keserű sav végigmarja a torkomat, a számat. Forog körülöttem a szoba. Amikor már csak öklendezni tudok, hanyatt fekszek. Tekintetem az éjjeliszekrényre téved: üres gyógyszeres dobozok, egy félig üres vodkásüveg. Hasogat a fejem, és a szemem. Egy ér élesen lüktet a halántékomon. Ver a szívem.

            Köhögök, és megpróbálok kimászni az ágyból. Viszonylag könnyen sikerül, de még mindig szédülök. Fél kézzel a falnak támaszkodva eltántorgok a fürdőszobáig. Becsukom a zuhanykabin ajtaját és a csappal babrálok. Hamarosan forró víz csap az arcomba, én pedig lehunyom a szememet és sóhajtva nekidőlök a kabin még hűvös falának. Lassan lecsúszok, kinyújtom a lábamat, amennyire tudom. A gőz lágyan simogat. Mosolygok és a szívverésemet figyelem.

           

***

 

            -Anya, ki ez a férfi a képen?

            -Hadd nézzem csak… ő a dédnagyapád.

            -Milyen fiatal… mikor halt meg?

            -Ó, már elég régen. Elég fiatalon ment el.

            -Mivel foglalkozott?

            -Író volt, elég híres. Még most is sokan ismerik a nevét. Van is néhány könyve a polcon, ha érdekel…

            -Nem is tudtam, hogy volt író a családban! Miért nem meséltél még róla?

            -Tudod, furcsa ember volt… olyan magának való típus. Mindenkiről csak jót hallottam róla. Bár fiatal korában egyszer megpróbálta megölni magát, úgy hallottam… szerencsére nem sikerült. Különben mi most nem lennénk itt. Gyere, keressük meg azokat a könyveket…