Kibámultam a vonatból. A lehúzott ablakon keresztül bezúduló levegő összeborzolta a hajamat. Folyton a szemembe csapkodta, vagy a számba fújta. Feljebb löktem az ablakot, amikor elértük az utazósebességet, és a huzat már annyira elviselhetetlenné vált, hogy a szemeim is megfájdultak tőle. Megdörzsöltem őket nikotintól sárgás ujjaimmal, és megint az ablak felé fordultam. Homályos foltok cikáztak a szemem előtt, eltorzítva a fókuszba eső tárgyakat.

Odakint sötétedett. Október volt, a korai este füstös, ködös lepelbe burkolta az alacsony bányászlakásokat. A villanypóznákra szerelt sárgás izzók csekély eséllyel szálltak szembe a közeledő sötétséggel. Hunyorogni kezdtem, de a látásom nem tisztult ki. Lenyúltam magam mellé a földre, és felvettem az üveget. Beleittam a melegedő löttybe, és lehunyt szemmel vártam a hatást. Betöredezett körmeimmel a címkét kapargattam unalmamban. Megfájdultak az ujjaim, abbahagytam.

Amikor nem bírtam tovább a sötétben egymás nyomában úszó lilás-zöldes karikákat, felpattant a szemem. A homály nem szűnt meg, viszont a látómezőm sarkában vöröses foltok jelentek meg. Régi ismerősök az elvonókúra előttről. Magamban elvigyorodtam. Ittam még egy kortyot a borzalmas, meleg léből, aztán rágyújtottam. Az már nem érdekelt, hogy a vagon, amibe felszálltam, vajon dohányzó-e. Különben is tök üres volt az egész. A cigarettafüst élesen csavarodva szállt ki a résnyire nyitva hagyott ablakon.

Elhagytuk az alacsony, lepusztult nyomornegyedet, völgyekkel szabdalt, fátlan mezők mellett haladtunk. A holdfény megvilágította a teknőkben gyülekező ködfoltokat. Lassan gomolyogva törtek a vasúti töltés irányába. És mögöttük ott közeledtek a démonok. A démonok, amik végigüldöztek az országon, végig az időn, végig az életem elmúlt tíz esztendején. Most már tisztán láttam őket. Tisztábban, mint valaha. Az elvonóban legalább békén hagytak. Kívül tartották őket a vastag falak, a rácsok, az őrök. De én tudtam, hogy csak idő kérdése, és oda is követni fognak. Nem adják fel. Nem lehet tőlük megszabadulni. Futni kell, és ez volt az, amit a főorvos nem volt képes felfogni. Hiába magyaráztam neki szép szóval, vagy üvöltözve, az asztalánál cigarettázva, vagy kényszerzubbonyban vergődve. Nem hallgatott rám. Bízott a falakban, és bízott önmagában. Amikor aztán felakasztva megtalálták a mosókonyhában, még akkor sem hitt nekem senki. Hogy a démonok már közöttünk vannak. Hogy nem kegyelmeznek senkinek, aki tétlenül várja, hogy utolérjék. Ők azt állították, hogy a főorvos felesége hűtlen lett, és a doki bánatában kötötte fel magát. Pedig olyan tökéletes tengerészcsomót, amivel a nyakában a szárítóállványon lógva megtalálták, senki sem tudott kötni az egész épületben. Kivéve engem. Én pedig előre figyelmeztettem. Magára vessen.

Viszont a történtek után végre kiszabadultam. Megértették, hogy nekem ott többé nincs maradásom. Azóta menekülök. Épp csak annyi ideig maradva egy helyben, amíg összeszerzek annyi pénzt, ami egy hosszabb útra elég. Aztán egyből tovább indulok. Így is folyton a sarkamban vannak. Már ki tudtam venni a vonásaikat a ködpamacsok mögött. A fenébe is, miért vánszorog ez a rohadt szerelvény? Röhögve lehagyhatnánk az egész bagázst, már messze járhatnánk, ha a mozdonyvezető egy kicsit is lelkiismeretesebben végezné a munkáját. Idegességemben megint a címkét kezdtem kapargatni. Jól esne most egy féldeci. Vagy egy egész. Mindegy, mi.

Bokros terepre értünk. Kárörvendve mosolyogtam a ködből előtörő alakokra. A növényfalak ellen nincs esélyük. Azok majd feltartják őket. Aztán megláttam egyet, egy magányos, csenevész fa mellől figyelte a szerelvényt. Egyenesen a szemembe nézett. Hideg, kék tűz égett a tekintetében. Majdnem kiszippantott az ablakon keresztül. Egyszerűen nem voltam képes ellenállni.

De ekkor hírtelen alagútba értünk, és minden elsötétedett. A vagonban alig pislákolt valami világosság, én pedig arra eszméltem, hogy az ablaknál állok. Lerogytam az ülésre. Felemeltem a kezem, és teljesen belöktem az ablakot. Egy csapásra megszűnt a huzat, és a hangzavar. Remegett a kezemben a cigaretta. A füst most nyugodtan, méltóságteljesen kanyargott a kocsi mennyezte felé, ott aztán megrekedt, és tovább sűrítette a homályt, egyre tompítotva a lámpák amúgy is gyenge fényét.

Megborzongtam, és elnyomtam a cigarettát. Az ujjaim végén beszakadt a köröm, vér szivárgott alóla. A címkét majdnem teljesen letépdestem az üvegről. Fájdalom hasított a kezembe. Letettem az üveget a padlóra. A vonat nyugodtan zakatolt tovább. Lehunytam a szemem. Visszatértek a lilás, zöldes karikák, csakhogy ezúttal sokkal nagyobb számban. Erősen összeszorítottam a szemhéjaimat, de a karikák nem szűntek meg. Beleittam az üvegbe, amitől a karikák felizzottak, majd elhalványultak ugyan, de egy fél perc múlva már újult erővel rohamozták a pupilláimat.

Hirtelen megváltozott a vonat zaja odakünn. Közben már el is felejtettem, hol vagyok. A karikák tökéletesen kikapcsoltak minden érzékelést, ami a külvilághoz köthetett volna. Felnyitottam a szemem, és felüvöltöttem. Ott voltak! Közben kiértünk az alagútból, és nem tudtuk lerázni őket! Ott csüngtek az ablakon, ott vicsorogtak, gyűlölettel teli tekintetükben megláttam a saját riadt tükörképemet. Felugrottam. Ököllel teljes erőből a legundorítóbb, leggonoszabb kinézetű pofájába ütöttem. Mintha gránitba bokszoltam volna. Felvéreztem az öklömet. Most már az egész jobb kézfejem véres volt. Mozdítani sem bírtam.

Megijedtem. Felkaptam az üveget a földről és elhátráltam az ablaktól. A démonok könnyedén hatoltak át rajta, feltépték szakadt táskámat, szétszórták a holmimat, és tovább közeledtek. Megfordultam, és futásnak eredtem. Végigrohantam az ülések között. Hogyan került ennyi füst a vagonba? Hullámzott előttem minden. Nem láttam semmit. Nekifutottam az egyik karfának, és megpördülve a padlóra zuhantam. Magzatpózba görnyedve vártam a halált. De nem jött. Nagy erőfeszítésekkel felnyitottam a szemem. Kiáltani akartam, de nem jött már hang a torkomra. A plafonon is másztak. El-eltakarták a lámpák halovány fényét. Készültek a halálos csapásra. Ott gyülekeztek körülöttem, mint a keselyűk.

Utolsó energiámmal feltápászkodtam, és kibotladoztam az előtérbe. Feltéptem a WC ajtaját, és beugrottam. Magamra zártam az ajtót és felhúztam az ablakot. Leültem az ülőkére. Ernyedt kezemből az üveg csörömpölve hullott a padlóra. Felriadtam. Nem kaphatnak meg! Nem! Akkor sem! Erősnek kell lennem! Annyi mindent kibírtam már! Olyan sokáig sikeresen menekültem előlük! Még nem jött el az idő. Összeszedtem magam. Remegő kézzel a belső zsebembe nyúltam, kihúztam a cigarettatartómat. Felpattintottam a fedelét, kihúztam egy szálat, és rágyújtottam.

Csendesen ücsörögtem a WC-ülőkén. Az ablakot nem mertem lehúzni. Nem adok nekik még egy esélyt! Amint legközelebb megáll a vonat, leszállok. Ez az egyetlen dolog, amit tehetek. Taktikát kell változtatnom. Kifigyeltek. Előre tudnak már a lépéseimről. Valami mást kell kitalálnom. De legelőször is biztos helyre kell elbújnom. Ahol nem találnak meg pár napig. Addig majd kifundálok valamit.

Sűrűsödött körülöttem a füst, és még tovább romlott a látásom. Mindig ez volt, amikor a közelben voltak. Egyre kevésbé tudtam megkülönböztetni a tárgyakat egymástól. Elővigyázatosabb is lehettem volna. Sokkal korábban észre kellett volna vennem őket. Köhögni kezdtem, ahogy fogyott a tiszta levegő. Aztán megcsikordult az ajtó. Már nem volt bezárva. A kilincs lenyomódott, és az ajtó lassan nyílni kezdett. Felugrottam, és teljes erőmből kirúgtam az ajtót. Felkaptam a sörösüveget, és pörögve kihajítottam rajta. Ártalmatlanul repült keresztül a támadókon.

Végem volt. Akkor már tudtam. Itt már nem segítenek a tervek. Kétségbeesve néztem körül. Hadonászó kezem az övemen függő késre tévedt. Megmarkoltam, aztán az orrom előtt vicsorgó alak pofájába mutattam. Ezt neked! – üvöltöttem, aztán a késsel csuklótól felkarig felhasítottam a bal kezemet. Most vigyorogj, rohadék! – kiabáltam, és körbemetéltem a jobb és bal combomat is. Utolsó erőmmel elhajítottam a kést, és lerogytam a WC-re. Nem túl meglepő módon a kés sem tett kárt a démonokban. Na nem baj, így is jó. Bágyadtam elmosolyodtam. A meleg vér lassan eláztatta minden ruhámat. A démonok megzavarodva bámultak rám, aztán lassan köddé, füstté oszlottak szét. Végül kitisztult minden, és csak a vagon koszos padlóját, meg az előteret láttam magam előtt. Lehunytam a szememet. Győztem.

 

**

 

A vonat a nyílt pályán vesztegelt, rendőrautók vették körül. Borús volt az idő, a köd még nem szállt fel. A nap korongját inkább csak sejteni, mint látni lehetett a keleti égbolton. Valami permet szitált az égből. A vonat harmadik vagonja sárga rendőrségi szalagokkal volt körbetekerve. Egy bőrkabátos, kopasz férfi sóhajtozva mászott fel a lépcsőn a mozdonyhoz közelebbi végén, két egyenruhás rendőr kíséretében. Félrehajtották a sárga szalagokat az előtérben, és beléptek. A vonat körül további rendőrök ácsorogtak a hűvös reggelben. Beszélgettek, cigarettáztak, jegyzeteltek. Ez a nap is korán kezdődött.

Éjfélkor valaki meghúzta a vészféket. A kalauz felriadt a szolgálati fülkében, és elkáromkodta magát. Indulás után egyből ide szállt fel, és ahogy leült, el is aludt. Egyszer sem ellenőrizte a jegyeket, nem ment végig a szerelvényen, pedig az már több mint hat órája elindult. Túl régóta volt már szolgálatban pihenés nélkül. Megnézte a kapcsolótáblát. A vészféket a harmadik vagonban húzták meg. Ha most valami baj van, azt rajta fogják nagyon komolyan megtorolni. Remegő lábakkal állt fel. Ha szerencséje van, csak részeg egyetemisták szórakoznak. Akkor kioldja a féket, szól a mozdonyvezetőnek, és kész is. Miközben ezen gondolkodott, a harmadik vagon nyitott vécéajtajához ért. Némi fáziskéséssel üvöltött csak fel.

A vagon utastere kisebb csatatérré változott. Az ajtótól jobbra a második ablak közepén jókora, véres repedés látszott. Az ülésen szétszaggatott táska, láthatóan nagyon kerestek benne valamit, méghozzá eléggé türelmetlenül. A földön cigarettacsikkek, alvadt vércseppek, megszáradt, alkoholszagú foltok. Valószínűleg pálinkával kevert sör. Olcsó, hatékony fájdalomcsillapító. Az egész kocsiban átható bagószag terjengett. Maga a vagon egyébként nemdohányzó. Odébb a földön szintén vércseppek, az egyik karfa letörve a helyéről. És az előtér. A földön üvegszilánkok, valószínűleg egy sörösüveg maradványai. Közöttük egy fanyelű, kinyitható kés. A vécéajtó nyitva, átható bűz áradt felőle.

A vécéülőkén egy harminc év körüli, hosszú, ápolatlan hajú, borostás férfi vérbefagyott hullája feküdt, furcsamód nyugodt mosollyal az arcán. Jobb keze feje összezúzódva az ölében, bal keze iszonytató módon, alkartól vállig felhasítva, teljesen kivérezve. Lábain a szakadt farmer mindkét combján hosszában felvágva, mélyen a húsig. Az egész szűk helyiséget elöntötte a vér. A borzasztó bűzbe olcsó cigaretta erős szaga vegyült. A bőrdzsekis megcsóválta a fejét. Ebből szép hosszú jelentés lesz. Intett a két, saját gyomrával küszködő rendőrnek, majd mindhárman leszálltak a vagon innenső végén. Odakinn a köd csak lassan szállt fel.