Lecsengett az utolsó taktus is… utána már csak a fülem csengett tovább, de valami borzasztóan. Sosem volt jó itt a hangosítás, meg amúgy is – egy tekepályából átképzett szórakozóhelyen ne várjon el az ember tökéletes audiovizuális élményeket. Bőrszalag után turkáltam a zsebemben, mikor valaki megbökte a vállamat.

– Azért nem volt rossz – mondta a fater, aki valahonnan hátulról nézhette végig a koncertet, nem tudom, de az biztos, hogy a testi épségére jobban vigyázott, mint én. – Bár tényleg megnyomorította a fülemet kicsit.

– Az enyémet is – kiabáltam, mert normál hangerőn nem hallottam volna a saját szavaimat sem, amit viszont nagyon nem szeretek.

– Mondtam, hogy még néhány ilyen banzáj, és teljesen megsüketülsz – mosolygott a fater. – Miért jársz ide egyáltalán?

– Mert csak itt van normális zene az egész városban, azért – mosolyogtam vissza rá.

– Te tudod… – mondta a fater. – Én viszont megyek. Minek maradjak tovább? Felteszem, te nem jössz még.

Egy pillanatra eltöprengtem. Minek maradnék? Bár az is igaz, hogy minek menjek? Ma úgyis ki akartam rúgni kicsit a hámból. Valami hiányzott már az életemből egy ideje. És már tudtam is, hogy mi az.

– Még maradok egy kicsit… – mondtam végül.

– Sejtettem. De a lányokkal vigyázz – kacsintott rám a fater. Utáltam ezért… – Megint szállni akarsz? – mintha némi aggodalom csengett volna a hangjában, bár az utóbbi hetekben érezhetően több lette benne a lemondó beletörődés.

– Nem tudom – hazudtam. – Attól függ…

– Rendben, azt hiszem ez nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy vitatkozzak veled. De vigyázz magadra. A lámpa kint lesz.

A vállamra tette a tenyerét, és a szemembe nézett – én meg bólintottam. Mi mást tehettem volna? Aztán kezet nyújtott és elment. Nem nézett hátra. Pedig szokott. Vártam is. De most valamiért nem.

Kivettem a bőrszalagot a zsebemből, és összekötöttem vele a hajamat. Egy kicsit még bámultam magam előtt a puszta falat meg a mászkáló embereket, aztán a pulthoz indultam. Kéltem egy korsó sört, közben rágyújtottam, és a tömeget néztem.

Volt bennük valami furcsa. Mintha… mintha az emberek egy masszát képeznének, ami így vagy úgy, de összetartozik. Megdörzsöltem a szememet, de a kép valahogy nem változott. A lányok és fiúk, férfiak és nők úgy mozogtak, mintha egyetlen nagy, komplex rendszer elidegeníthetetlen részei lennének. Valamiért úgy éreztem, hogy én most nem akarom megfejteni ezt a rendszert, úgyhogy elnyomtam a csikket, és megint a belső zsebembe nyúltam. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán találtam még egy szálat. Elhúztam a számat. Mindig is szerencsés fickó voltál… mondtam magamnak.

Amikor újra rágyújtottam, egyből elszállt a külvilág – vagyis fizikai valójában persze ott maradt, de a függöny felgördült, és engem nem érdekelt többé, mi van a zenekari árokban. Az előadásra voltam kíváncsi Belekortyoltam a sörömbe, és az egyik odaállított hordóra támaszkodtam. Zilált hajú fickók és félmeztelen lányok mászkáltam körülöttem, de még az utóbbiak sem tudták felkelteni a figyelmemet. Mosolyogtam. Arra gondoltam, hogy a fater már félúton járhat hazafelé.

Jó félóráig támogattam még a hordót, aztán új gondolatom támadt. Otthagytam a kiürült korsót, és a kijárat felé vettem az irányt. Végre elszántam magam, bár most valahogy tovább tartott, mint egyébként szokott. Nem éreztem magamban annyira határozottan a célt, mint korábban. Lehet, hogy féltem. Vagy épp ellenkezőleg, már nem voltam izgatott. De nem érdekelt. Mert végül mégis határoztam.

Kifelé menet a szembejövő arcokat nézegettem. A legtöbben idegenkedve néztek rám. Mintha csodálkoztak volna a céltudatosságomon, amivel a kijárat felé tartottam. Hiába, ők csak a támolygó részegekhez vannak hozzászokva. Mosolyogva ingattam a fejemet, miközben a kijárathoz értem. Utolsót szippantottam a tömény füstből, ami a helyiséget borította, aztán kiléptem az ajtón. Kiléptem, és szinte azonnal le is cövekeltem.

Tétován álltam a bejárat előtt, és a sötétségbe fúrtam a tekintetemet. Emberek haladtak el mellettem, néhányan belém is ütköztek, mások csak durva sértéseket vágtak a fejemhez, amiért az útban állok, de most nem vettem fel őket. Vártam.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Biztosan sok. A bejárat előtt korábban összeverődött kisebb embercsoport először csak megritkult, aztán lassan teljesen elfogyott. Végül egyedül maradtam. Nem néztem körbe, meg se mozdultam, de tudtam, hogy egyedül vagyok. Csalhatatlanul éreztem.

A végtagjaim tompán bizseregtek, alig éreztem őket. Talán a hidegtől. Vagy attól, hogy ki tudja, mióta nem mozdultam meg. Vagy mástól. Nem érdekelt. Mert vártam. De még nem jött el. Ekkor egy pillanatra megingott a bizalmam – mi lesz, ha egyáltalán nem jön? De, jönnie kell, gondoltam aztán, és akkor egyszerre éreztem is. Halk surrogás volt, alig több, mint amit tökéletes csendben, kiélesített érzékekkel felfoghat az ember. De én tudtam, hogy megjött. Elhúztam a számat – a hidegben megdermedt bőr kellemetlenül húzódott az arcomon. Csücsöríteni próbáltam. Fütyülni. Szánalmasan festhettem így, de úgysem látott senki, s némi próbálkozás után sikerült is. Nem volt hangos, de tudtam, hogy ez is elég lesz.

A surrogás halk zúgássá erősödött, és a közeli bokrokon megremegtek a száraz levelek. Az arcomon mintha szellő futott volna végig. De ez több volt puszta szellőnél. Több bármilyen viharnál is. Felnéztem, és láttam, ahogy közeledik. Egyre nagyobb lett, míg végül majdnem betöltötte az egész látóteremet. Aztán leszállt. Elegánsan, szinte egy hang nélkül. Ott állt előttem. Megint.

Ha az embernek azt mondják: sárkány, szinte mindenki másra gondol. Meglepődtem, amikor kiderült: a sárkányok pontosan úgy néznek ki, ahogy én elképzeltem őket. Hosszú, pikkelyes, gyöngyházfényű test, elnyúlt fej, keskeny, ám nagyon széles szárnyak. Gyönyörűek. Mintha valami belülről sugározna keresztül rajtuk, úgy fénylenek.

Rámosolyogtam a sárkányra, és közelebb sétáltam hozzá. Az rám nézett, és lehajtotta a fejét. Ismert már. Bár régen repültünk utoljára, nem volt bizalmatlan.

Mikor felmásztam a hátára, egyből elöntött a megszokott eufória. Kiáltani lett volna kedvem, de végül visszafogtam magam. Gyengéden megérintettem a sárkány nyakát, mire ő felszegte a fejét, és néhány határozott szárnycsapással a levegőbe emelkedett. Mintha telepatikus kapcsolatban lettünk volna. Elég volt csak arra gondolnom, hogy másfelé, vagy más magasságban repüljünk, és ő egyből követte a ki nem mondott utasításokat.

Egy perc múlva mára magasan a város fölött voltunk. Teljesen kihaltnak tetszett, bár ilyen magasságból még látnom kellett volna az autókat, vagy a gyalog botorkáló kései kocsmázókat. Mégsem láttam senkit, és ez nyugtalansággal töltött el. Csak a világítótestek egyhangú láncai, a villanyrendőrök rikító vörösei és zöldjei, meg a néhány ablakból előszűrődő halvány fénykévék voltak alattunk. Semmi más. Furcsálltam, de aztán túltettem magam rajta.

Békésen róttuk a köröket, és bejártunk minden olyan pontot, amit szoktunk. A belvárost, a nyugati iparnegyedet, a két vasútállomást, a lakótelepet, az északon fekvő dombokat. Csak bámultam lefelé, és elengedtem magam. Tudtam, hogy nem eshetek le. Ahhoz túlságosan is vigyáz rám a sárkány. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy nézelődjek. Hogy gyönyörködjek a látványban. De valami nem volt tökéletes. Valami hiányzott.

Majdnem hogy unatkozni kezdtem. Töprengtem egy darabig, aztán a park felé vettük az irányt. Nem volt messze, egy perc sem kellett, és föléje értünk. Hatalmas, sötét foltként terült el a városközponttól nem messze. Egy jelentéktelen patak szelte ketté, a vízfolyás partján nagyobbacska éger, odébb jóval méretesebb tölgy és platánfák alkották, közéjük látni nem is igen lehetett, főleg egy ilyen holdtalan éjszakán.

Valahonnan egy gondolat szöget ütött a fejembe: még sosem próbáltam, vajon a sárkányok valóban tudnak-e tüzet fújni. Kinéztem magamnak egy csenevészebb, alacsony diófát a park széle felé, és azon morfondíroztam, miként vehetném rá a sárkányt, hogy lángba borítsa.

Azonban alighogy a gondolat ilyen formán kikristályosodott volna bennem, süllyedni kezdtünk, s egy elegáns, széles kanyarral egyenesen a sokat látott diófa felé kezdtünk zuhanni. Megijedtem. Rettegni kezdtem, hogy a sárkánynak valami baja lett, és lezuhanunk. Féltem a haláltól. Jobban féltem tőle, mint bármi mástól, és most, hogy a diófa, és vele együtt a föld egyre jobban közeledett, éreztem, hogy kiszárad a szám, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, s bár nyelnem kellene, egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak zuhantunk, megállíthatatlanul, és lassan elnyelt minket a lombok között gyülekező sötétség. Az ágak egyre közelebb voltak, és a rémületen is egyre nőtt. Behunytam a szemem, de csak azért, hogy rögtön ki is nyissam. Akármi is várt rám, nyitott szemmel akartam fogadni.

És ekkor, amikor már csak tizenöt méternyire voltunk a földtől, egyszerre hihetetlen dolog történt. A sárkány kitátotta a pofáját, a torkából lángcsóva tört elő, és mire egyet is pislanthattam volna, hamuvá porlasztotta a közeledő diófát. Átszáguldott a szikra- és pernyeesőn, majd néhány erőteljes csapással újra felfelé kezdett emelkedni.

Mereven ültem a hátán, és moccanatlanságomban azon igyekeztem, hogy minél jobban az eszembe véshessem az iménti pár pillanatot. Pillanatokat, amikért már érdemes volt élni. Pillanatokat, amiknél szebbeket még nem éltem át az életemben. Soha semmi nem volt, és nem is lesz ahhoz fogható, amikor az ember zuhanó lángszóróként hamvaszthat el amit csak akar.

Újra a magasba emelkedtünk, engem pedig kéjes öröm töltött el. A pusztítás és a korlátok nélküliség öröme. Leszegtem a fejem, és kutatni kezdtem a földön valami újabb célpont után. A sárkány lassan körözött a város felett, én pedig a földet pásztáztam. Vasúti fénysorompók, buszmegállók, utcasarkokon álló magányos fák… megannyi ígéretes tárgy, hogy tesztelhessem barátommal kapcsolatos legújabb felfedezésemet. Amikor azonban hosszas töprengés után úgy gondoltam, mégis inkább a fénysorompókhoz térnék vissza, váratlan dolog történt. A sárkány felém fordította a fejét, és egyszerre mintha rosszallóan nézett volna rám.

Még mielőtt felfoghattam volna, mi történik, irányt változtatott, és a domboldal, az otthonom felé vette az irányt. Ne! gondoltam, de ezúttal ez nem használt. A sárkány nyílegyenesen repült a ház felé, amit az otthonomnak neveztem, bár egyáltalán nem érdemeltem meg. Megijedtem. Mi lesz, ha a sárkány nem tud a lámpáról? Ha leszáll, és letesz úgy, hogy bárki megláthat. A szomszédok, egy járókelő, akárki. Nem akartam kockára tenni a barátságunkat, vagy akár az egész furcsa kapcsolatunkat emiatt.

Bocsáss meg! gondoltam, sőt, hangosan is kimondtam, de a sárkány nem tágított. Lassan ereszkedni kezdett, és amint lepillantottam, egy kissé meg is nyugodtam. Az ócska viharlámpa kinn állt a kerítésoszlopon, ott, ahol, mindig is szokott ezeken az éjszakákon.

Na igen, a faterben azért mindig bízhat az ember, gondoltam, miközben a sárkány földet ért, pontosan a kapubejáró előtt. Lassan lecsúsztam a hátáról, és a kapuhoz csoszogtam. Mint mindig, most is kába voltam kissé a repüléstől, de most túl hamar ért véget. Még szállni akartam, még nem akartam, hogy vége legyen. Hirtelen ötlettől vezérelve visszafordultam – de ő már nem volt ott.

Az égre kaptam a tekintetemet, de sehol sem láttam. Otthagyott. Egy szempillantás alatt. Elrepült haza, és én egyedül maradtam. Megint. Sokadszorra. Rosszullét tört rám. A repülést mindig jól bírtam, de ami utána következett… nagyot nyeltem, megelőző célzattal, aztán beléptem a kapun. Odamentem a kerítésoszlopon álló lámpához, kinyitottam az oldalát, és elfújtam benne a lángot. Már nincs rá szükség.

Amikor felfelé botorkáltam a lépcsőn, láttam, hogy felkapcsolódik az előszobában a lámpa. Mire az ajtóhoz értem, már a fater állt előttem.

– Szarul nézel ki – mondta szomorú mosollyal az arcán.

– Úgy is érzem magam – mondtam rezignáltam, és én is mosolyogni próbáltam. A fater furcsa grimaszából arra következtettem, hogy ez végül nem sikerült.

Beljebb tessékelt, és becsukta mögöttem az ajtót. Bántotta a szememet a benti erős világítás.

– Biztos, hogy kell ez neked? – kérdezte a fater. Mint mindig, amikor hazaértem, és ő nyitott ajtót.

– Fater… – mondtam, bár a torkom szinte már berepedezett a szárazságtól. – Ez az egyetlen dolog, amiért érdemes élnem.

Ránéztem, és ő is a szememben nézett. Távoli volt a tekintete. Kemény, mint mindig, de valahogy megtört benne a fény. Ezt furcsállottam. De éppen akkor nagyobb szükségem volt egy alvásra, mint hogy ezen töprengjek.

– Lefekszem… – mondtam, és a szobám felé indultam.

– Várj – mondta a fater, de ő is, én is tudtam, hogy nincs erő a hangjában – legalább fürödj meg.

– Minek? – kérdeztem vissza. – Majd reggel. Vagy amikor felkelek. Most aludnom… kell! – mondtam, és belöktem magam mögött a szobaajtót.

Ruhástól zuhantam az ágyba. De mielőtt elaludtam volna, már mosollyal gondoltam arra, amikor majd újra szállhatok.