Kábán sétálok a parton, és nézem a folyót. Lassan, talán túlságosan is lassan araszol velem szemben. Megállok és figyelem a szél keltette apró fodrokat. Fejemben idegesítő gondolatok kergetik egymást, gyorsabban annál, hogy bármelyikkel foglalkozni tudjak. Kissé még szédülök az alkoholtól, de már múlóban a hatása. Az órámra nézek, de túl sötét van, és nem látom a mutatókat. Kissé szédülök is. Mélyen beszívom a hideg, éjszakai levegőt. Orromat megcsapja a Duna semmivel sem összetéveszthető szaga: a nagy folyók jellegzetesen füstös, kesernyés, kissé talán áporodott szaga. De mégis van benne valami, ami felfrissíti az embert.

Talán csak képzelem. Talán csak én érzem ezt. Mindegy is.

Újabb mély lélegzet, és a töredezett lépcsőkön elindulok felfelé a partról.

          Ahogy feljebb érek, érzem, hogy erősödik a szél. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a legközelebbi híd felé. Furcsán lüktet egy ér a nyakamon. Élvezem a csendet, amit csak néha tör meg egy-egy villamos vagy kocsi hangosabb zaja. Furcsa, milyen csendes ez a város este, pedig napközben szinte az őrületbe kerget a hangzavar. De estére egységes, szinte kellemes, halk zúgássá szelídül a lárma. És itt még ezt is elnyomja a szél és a Duna hangja.

           A híd zöld korlátjára támaszkodok és a folyót bámulom. Innen sokkal gyorsabbnak, erősebbnek tűnik. Figyelem, ahogy az erősödő szél egyre nagyobb fodrokat kelt a hömpölygő vízen, és a közelgő eső megnyugtató illatát hozza magával. Kigombolom a kabátom és kibontom a sálamat is, hagyom, hadd táncoljon körbe a szél… Minden pillanattal egyre józanabb leszek, és ez most jólesik.

           Belenyúlok a zsebembe és előveszek egy szál cigarettát. Egy darabig forgatom az ujjaim között, aztán meggyújtom. Mélyre szívom a füstöt a hűvös levegővel együtt, és élvezem, ahogy finom remegés fut végig a gerincemen. Már teljesen józan vagyok.

           Nem tudom, hány szálat szívhattam el ma, de a szervezetem reakciójából ítélve elég sokat: a vérnyomásom nagyot ugrik, hirtelen kissé a látásom is elhomályosul, de csak egy pillanatra. Gyomromba valami alattomos, alig érezhető görcs lopózik. Elmosolyodok, ahogy ez a jól ismert állapot újra visszatér. Nyelvemen vér ízét érzem, és tudom, hogy megint elpattant egy apró ér a számban. Kissé előrehajolok és a vízbe köpök.

           Elgondolkodok, hogy vajon hová jutnak el a véreim részecskéi… egy mellékágig, a tengerig, És hogyan tovább? Ki tudja milyen állatba, vagy növénybe kerülnek? Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy eszembe jut: talán ez volt életem legnagyobb hatású tette… kissé megrázom a fejem, és nevetni van kedvem. Hülyeség az egész. Egy ember nem tehet olyat, ami igazán hatással van a világra. Bár kétségtelenül jól esik azt hinni, hogy az ember ura az életének, ura a világnak –vagy legalább egy kis darabkájának-, amiben él. De nem.

          Újabb szívás a cigarettából, száraz, vérízű köhögés, megremegő kéz, újabb elvesztett napok az életből. Újabb hűvös szélroham, újabb mosoly.

           Hiába találta ki magának az ember Istent, hogy hihesse, hogy valami vezérli a világot. Hogy ne kelljen elfogadni, hogy véletlen az egész. Még ha ilyen gyönyörű véletlen is: mindig hajlamos voltam nagyszerűbbnek látni a világot, ha csak véletlenként gondoltam rá, mintha elképzeltem, hogy Isten teremtette. A teremtés elképzelésével éppen a legnagyobb szépsége veszett el; egyszerű kőművesmunkává silányult.

           Aztán hiába száműzte Istent, hogy maga foglalja el a helyét, hogy elhiggye, hogy saját maga alakít mindent maga körül. Hogy joga, sőt, képessége van megváltoztatni a világot. Isten után az Ember lett a világ ura, de persze ez is csak illúzió… az emberek a saját életüknek sem urai, nemhogy a világnak! Persze, vannak, akik az Emberiségről beszélnek, nagybetűvel, mélységes tisztelettel. Az ilyenek saját maguknak állítanak szobrot, hogy másoknak példát mutassanak. Hiú módon hiszik, hogy részei valami nagynak, ami mindennél hatalmasabb. Persze, ha valaki rájön, hogy nem ura magának, hajlamos valami nagyobb dologba vetni a bizalmát, a hitét. És az Emberiség és Isten fogalma összemosódik.

           Újabb adag vér gyűlik fel a számban, de most inkább lenyelem, nem kockáztatok meg egy újabb sorsfordító tettet…

           A cigi végigég, elnyomom a híd korlátján aztán filmbe illő mozdulattal belepöccintem a Dunába. Figyelem ahogy zuhan lefelé aztán tekintetem átsiklik egy sirályra.

           Az egyre esősebb széllökésekkel dacolva próbál előbbre jutni… sikertelenül. Szinte egy helyben lebeg, szárnyaival elkeseredetten verdes, de hiába. Soha életemben nem láttam még, hogy egy madár ne tudjon eljutni oda, ahová akar. Íme, egy újabb eszmény bukott meg ma: a madaraknak sincs több közük a szabadsághoz, mint az embereknek. Furcsa, milyen sokáig próbálkozik. Érdeklődve, szinte döbbenten figyelem tovább, és közben újabb cigarettát gyújtok meg, anélkül hogy levenném a szememet a madárról. Figyelem minden szárnycsapását, minden fejmozdulatát, szinte dacos tartását… nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valami nagyon fontosat, jelentőset látok. De nem értem pontosan, mit is.

           Arra kellene gondolnom, hogy milyen fontos a kitartás? A büszkeség? De hát semmi értelme, nem jut előbbre, csak pazarolja ez erejét. Talán valaminek eszembe kellene jutni a dacról? Hiábavaló. De valahogy mégis valami furcsa méltóságot sugároz ez a madár, és nem értem miért nem könyvelem el egyszerűen ostobaságnak, amit csinál, hiábavalóan, feleslegesen. Egy embernél már régen megtettem volna.

           A cigi már majdnem végigég, mikor egy különösen erős szélroham szinte a vízhez csapja a madarat. Az pedig végre megfordul, és fáradt izmait kímélve, kiterjesztett szárnnyal siklik a híd alá. Az ellenkező irányba.

           Még mindig érzem, hogy ez olyan kép, ami több annál, aminek látszik. De mi a tanulsága? Talán, hogy hiába minden erőfeszítés? Hogy legjobb, ha hagyjuk, hogy magukkal sodorjanak az események? Nem tudom. Nem érzem, hogy így lenne. Sóhajtok, de a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzése ott marad bennem. Elered az eső. Igazi téli, szitáló, hűvös eső.

           Az órámra nézek, pontosan kilenc óra van. Ideje indulnom. Ugyan már csak negyed órám van a találkáig, de nincs kedvem villamosra szállni. Inkább gyorsítok kicsit a lépteimen. A híd végén még vetek egy pillantást a Gellért-hegyre, aztán leszegem a fejemet és hagyom, hogy az arcomba tapadjon néhány hajtincs.

           Nincs kedvem ehhez az egészhez. Bár, éppen ezért csinálom. Valamit tennem kell, ha nem akarom, hogy minden így maradjon. Kár, hogy nem tudom, mi az, ami segítene. De legalább próbálkozom. Mindig utáltam ezt a hozzáállást, és tessék ide is eljutottam. Talán ez sem baj. Annyi mindent újra kellett gondolnom mostanában, hogy ez már mindegy is.

          Az arcomon csorgó víz lassan átverekszi magát a borostán és végigfolyik a nyakamon, átnedvesíti a sálamat. Megborzongok.

          Annyi minden megváltozott. Nem tudom mi az, ami megmaradt a régi énemből… nem tudom, volt-e igazán énem. Talán nem.

          Sokan vetették a szememre, hogy kétszínű vagyok. De ez nem igaz. Ez feltételezi, hogy van egy igazi arcom. És szerintem nincs. Sok arcom van, de nincs olyan, ami teljesen én lennék. Egy kicsit mindegyik igazi, és kicsit mindegyik álarc. Van arcom a családomnak, van a barátoknak, van a nőknek, van a boltosnak, a szomszédoknak, a kalauznak… De ha meg kellene mondanom, melyik hasonlít leginkább arra, ami valóban vagyok, nem tudnám.

          És ez a lány? Vajon neki melyik arcom tetszett meg? És melyiket fogom mutatni neki most, ha találkozunk? Nem tudom. Ez mindig meglepetés, a maga módján izgalmas, új élmény. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogyan is várhatom, hogy szeressen bárki. Tudom hogy jogos a kérdés, és ez mindig elkeserít. De nem tudok semmit tenni. Talán azt remélem, hogy valaki majd igazán belém lát, és megismer. És akkor én is megtudom, ki vagyok.

          Ez tényleg igaz? Nem csak kifogást keresek? Másra hárítani egy ekkora feladatot…

          Egyre jobban esik, én pedig elátkozom magam, amiért nem hoztam magammal esernyőt. Vagy ittam többet.

Megint eszembe jut a lány. Mi volt, amit meglátott bennem? A borosta, a fáradt tekintet, a karikák a szemem alatt? Az arc mögött lappangó csalódottság? A szomorúság? A közöny? A hideg irónia? A tapasztalat, vagy épp a tapasztalatlanság? A gitártok a hátamon, vagy a táskámból kilógó könyv címe? Hamarosan kiderül. De valahogy tudom, hogy nem ő lesz, aki kitalálja, ki vagyok. Vagy túlzottan bizalmatlan vagyok? Lehet. Lehet, hogy esélye sincs. Lehet, hogy senkinek sincs.

Emlékszem, mikor azt mondtad, még mindig nem ismersz. Évek alatt nem tudtál közel kerülni hozzám. Bántott.

Az utcán egyre nagyobbak a pocsolyák, de a házak között már nem olyan erős a szél. Néhány ázott tincs elválik az arcomtól, és a szemem elé lóg. Megrázom a fejem, és ránézek az órámra. Még van öt percem. Befordulok a térre, és lelassítom a lépteim. Körülnézek, de a szemembe csorgó víz elhomályosítja a látásom.

-Szia!

Hátranézek. Ott áll velem szemben, esernyővel a kezében, és mosolyog. Kedves arc, szép szemek, megnyugtató hang. Kedves lány, jó ember, ezt már az első beszélgetéskor észrevettem- pár szó egy pohár kávé mellett a büfében.

Köszönök, aztán elindulunk az utcán. Beszélgetünk. Én pedig felöltöm az egyik arcom, és hagyom, hadd menjen minden a maga útján…