Lehetetlen szögekben dőlő falak közt sétálok, a sárga ég minden lépésemnél megdördül és összerándul, tehetetlen izomköteg egy késszúrás után. Kénes köd. Fekete por. Forró szél. Fagyos verejték. Az ablakok kifelé dőlnek a falakból, hullámozva húzódnak egyre közelebb a közelgő felhőkhöz. A falakon jelek: egy ismeretlen nyelv ismeretlen jelei. Mégis érzem, hogy az üzenetük valami keserű szorongást ültet belém. Valahol egy vonat dörömböl egyre hangosabban. Olajozatlan alkatrészek zörgése.

 

Ébredés. Fémes íz a számban. Újra az ismerős világ.

Na persze, ezt az iszonyatos fejfájást és szédülést is megszokhattam volna. Tulajdonképpen megszoktam. Sőt rászoktam. De az ébredés mindig borzalmas, azt nem lehet megszokni.

Az asztalról belesöpröm a tűt és a kanalat, meg egy összetöpörödött gyertyacsonkot a kukába.

Hideg verejtékcseppek kergetőznek a hátamon. Egy új ötlet kezd formát ölteni a fejemben… lassan ugyan, de érzem, hogy megint lesz mit írnom. Egy hét óta újra. Belenézek a kukába: a múzsa csókja. Elmosolyodok.

Fáradtan érzem magam, hónapról-hónapra egyre fáradtabbnak. Ha az orvosnak igaza van, már csak másfél évem lehet hátra, ha így folytatom. Persze akkor még harminc sem leszek. Az emberek ilyenkor csak a fejüket ingatják, tudom.

De ennyi idő alatt még megírok egypár könyvet. És jók lesznek. Mint az összes eddigi.

Minden éjjel éveket élek végig. Gyönyörű, fantasztikus, lehetetlen éveket. Szebbet azoknál, amikre egyébként számíthatnék.

Nem valóság, persze… vannak akiknek nem. Vannak akik nem tudják elfogadni hogy értelmetlen az élet, és értelmetlen a halál. Hogy nem számít semmi. Nincs semmi.

Hetven vagy harminc év… nincs különbség. Harminc év alatt ezret élek végig. Szebbet, jobbat, mint amit bárki el tud képzelni. Mint amit meg tudok írni. Király vagyok egy mocskos szobában.

Remeg a kezem. Mindegy. Rágyújtok. A tüdőmet meleg füst simogatja. Köhögnöm kell. Még másfél év.

Többet és jobban élek bárkinél. Az emberek gyávák elrugaszkodni a testüktől, az életüktől.

Ezrek ismernek. Ki tudja, lehet hogy milliók… és még hányan ismernek meg, miután elpatkolok? És hány év, mire elfelejtenek…

Halhatatlan leszek. Ki érhet el ennél többet?

Írni kezdek.

 

***

 

            Az újság szélén hír: meghalt egy író. Huszonnyolc évesen, öt kötet után. Nagy sikere volt. Félbemaradt munkáit most összegyűjtve kiadni tervezik. Sikeres volt.

            Valamikor osztálytársam volt. Barátom is. A könyvei pedig ott sorakoztak a polcon de Quincey és Csáth mellett. Szerettem. Zseni volt.

Remegnek az ujjaim.

Három év alatt három album. Kitűnő kritikák, nagy koncertek. “A rockzene új hangja”… persze. Hogyne.

De most valami más. Valami megváltozott.

Hónapok óta küzdök a gondolattal, hogy kiégtem. Pontosabban azzal a gondolattal küzdök, hogy soha nem is “égtem” igazán. Volt néhány jó ötletem. Kevés tehetségem. Megbízható barátaim, jó zenekar és kiadó. Ennyi volt az egész.

Nem merem beismerni. Persze, tudom már, hogy így van. De ha beismerném, félek, hogy köddé válna az utóbbi három év. Minden, amiről azt hittem én magam értem el, és ami miatt úgy éreztem hogy vagyok valaki. Hogy sikerült hosszú évek után valami élethez hasonlót magam köré kaparnom.

Tévedtem. Most is.

Ahogy akkor is, amikor elmartalak magam mellől. Talán a fejembe szállt ez az egész. Akkor sem értettem mi történik. Egyszer csak vége volt. Most sem értem igazán… szerettelek és szeretlek most is… azt is tudom, hogy te szerettél. Még akkor is amikor elhagytalak.

Nem tudom mi járt a fejemben. Lehet hogy csak nem működött. Van ilyen. De még mindig szeretlek. Tudom, hogy nem lehet jóvá tenni.

Görcsösen markolom a gitár nyakát. Érzem ahogy egy izzadságcsepp idegölő lassúsággal megindul lefelé a halántékomon. Aztán a többnapos borostán elakad, szétoszlik, és egy pillanat alatt felszárad.

Én is ilyen lehetek. Lassan indultam csak lefelé, bár azt hittem előre megyek. Aztán jött valami és darabjaimra hullottam. Most pedig elpárolgok. Enyni az egész.

Nem akartam megismerni magam, azt hittem az vagyok, aki lenni akarok. Akinek mutatom magam.

Nem ment.

Most pedig vége. Hibát hibára halmoztam, de soha nem jött az a pofon, amit észhez térített volna. Most pedig, néhány hónap alatt…

Amikor azt hittem különb vagyok mindenkinél, csak a büszkeségem miatt volt. Ha akár egyszer beismertem volna, hogy van, aki jobb nálam, rá kellett volna jönnöm, hogy mindenki jobb. Gyáva voltam és büszke. Ahogy az vagyok még mindig.

Talán itt kell abbahagyni, amíg kiszállhatok büszkén. És gyáván. Félek szembenézni a bukással. Most, hogy tudom, hogy mindjárt eljön, megelőzhetem. Úgysem maradt senkim már.

A gitárt szelíden visszateszem a helyére, és végigsimítom. Három szép évemet köszönhetem neki. Még ha csak álom volt is az egséz.

Kimegyek a fürdőszobába és a szekrényben penge után kutatok.

 

***

 

Korgó gyomorral húzódok be egy kapualjba. A fagyos szél még itt is csapzott farkasként csahol utánam. Pofájából fagyos nyálat fröcsköl az arcomba.

Ha lehet, még jobban összehúzom a kabátom. Felhajtom a gallérját is. Megpróbálok rágyújtani.

Beljebb, a bérház udvarán egy kóbor kutya egy kupac széttört raklap körül ólálkodik. Néha megugrik, és pofáját addig fúrja be a deszkák közé, amennyire csak tudja. Haragos morranással hátrál el, és más oldalról próbálkozik. A macska kiugrik a deszkák közül és eltűnik valahol. A kutya lefekszik és éhesen morog.

Az utolsó cigaretta lassan végigég. Fáradtan támaszkodok a falnak, mintha az lenne a világ egyetlen stabil pontja. Lehet hogy az is.

Két hónapja rúgtak ki, pedig jól dolgoztam. Sokat és jól. Mindig megbízható voltam. Hiába könyörögtem. A magyarázat mindössze annyi volt: nincs elég pénz.

Sehol nem volt állás. Múlt héten pedig kitettek a lakásból is. Nem tudtam fizetni. A háziúr kedves és megértő ember volt, de hát neki is ezt kellett tennie. Megértettem, nem haragudtam.

Nem az ő hibája.

Őszintén szólva, nem tudom hogy kié. Én sem szolgáltam rá, ebben biztos voltam. Az utóbbi időben végiggondoltam az egész életemet, és nem volt mit szégyellnem. Tiszta a lelkiismeretem. Mindig is az volt.

És mire mentem vele… lehet, hogy tényleg nincs igazság. Nincsenek szabályok a világban, amik rendben tartanák a dolgokat. Régen hittem az olyan közhelyekben, mint hogy „ki mint vet, úgy arat”, vagy „jó tett helyébe jót várj”. Már nem. Szép ábránd mind, a meggyötört emberek utolsó menedéke. De nem igaz. Nincs Sors, csak Szerencse van. És vannak, akiknek nem jut egy kevés sem.

Lecsúsztam a fal tövébe. Odakint besötétedett de csak néhány lámpa égett. Lassan havazni kezdett.

Apám mindig arra tanított hogy a becsület az első. Tisztességben őszült meg, és aztán mint erős férfi halt meg. Jó ember volt. Soha nem éltünk jól, de nem kellett panaszkodnunk. Megvolt mindenünk, amire szükségünk volt.

Neki szerencséje volt. Neki megadatott a lehetőség, hogy becsületesen éljen. De én mit szóljak?

Felébredek. Nem tudom mikor nyomott el az álom, de még mindig sötét van. Talán csak néhány percet aludtam. Talán egy egész napot. Éhes vagyok.

Zsebembe dugott kezem a bicskámat markolja. Előveszem és rápillantok. Régi darab, talán valamikor nagyapámé volt. Kiskorom óta ragaszkodom hozzá, nem is tudom miért. Emlék.

Egy emlék a Becsületről. Olyan, mint egy tégla egy már régen összedőlt házból. Ócska bérház, amiben egyre kevesebben laknak. Egyre csak hullik a vakolat, kopnak a lépcsők, repedeznek a falak. Aztán egy éjszaka haragos dübörgéssel temeti maga alá azokat, akik még ott laktak. Akik hűségesek maradtak.

 Ennyi az egész.

Valami megmozdul bennem. Arcomon végigpereg egy könnycsepp. Aztán még egy. Aztán egyre több és több. Az utca felől léptek közelednek. Megmarkolom a kést.

Bocsáss meg, apa.

 

***

 

Ma az enyém volt az utolsó járat. Nem ez volt a kedvenc vonalam, de nem panaszkodom. Szeretek éjjel vezetni.

Hiányzol már. Napok óta éjszakázom, és mindig alszol már mire hazaérek. Reggel pedig hajnalban kezdek.

Elindulok. Csak tíz perc, és otthon vagyok. Otthon, Veled. Keveset találkozunk, de nem panaszkodsz, bár tudom hogy elszomorít. Sok túlórát vállaltam, de pár hónap múlva, mikor megjön a kicsi, jól jön majd a plusz pénz.

Két év házasság után még mindig úgy szeretlek, mint eleinte. Vagy talán még jobban. Minden este, mikor meglátlak, rájövök, hogy miattad csinálom az egészet. Megéri. Magam miatt már feladtam volna. Nagyon régen. De jöttél, és kihúztál a vízből. Én pedig mint megmentett fuldokló kapaszkodtam beléd hálásan és megkönnyebbülve.

Van értelme.

Befordulok az utcába. A közvilágítás megint haldoklik. Alig pár lámpa ég.

Jólesik elképzelni, ahogy fekszel az ágyban, halkan szuszogva álmodban. Még mindig gyönyörű vagy. Az is maradsz. Szinte már érzem magamon a zuhany forró vizét, és érzem az illatodat, ahogy melléd fekszem.

Kábán fordulok be a kapualjba.

Egy árnyék a mellemnek csapódik, megtántorodok. Valami fájdalom a mellkasomban. Hirtelen, éles. Nem jön ki hang a számon. Kiáltani akarok de nem tudok. Valami nedveset érzek végigcsorogni az ingemen. Csak egy pillanat az egész.

Lábaim görcsbe állnak és végigdőlök a járdán. Nem hallok hangokat. Látásom is elhomályosul. Egy kéz kutakodik a kabátzsebemben. Érzem, hogy rátalál a pénztárcámra.

A néma csendben még látok magam fölött egy arcot: zilált, borostás arc… szeme és arca mintha könnyektől lenne nedves.

 

***

 

Egy híres író meghalt. Egy rockzenész öngyilkos lett. Egy buszsofőrt kiraboltak és megöltek. A rablót menekülés közben lelőtték, mikor rátámadt a rendőrökre.

Kikapcsolom a rádiót. Mi történik a világgal?

Kinyitom az ablakot és a párkányra könyökölve bámulok kifelé. Poros kis utca, öreg házak. A falakon antiszemita falragaszok. Szemben egy kis bolt előtt szakállas öregember ragaszt újságpapírt a kirakat lyukas üvegére. Az éjjel egy téglát hajítottak be. Szerencsés. Két utcával arrébb egy másik üzletet kiraboltak és felgyújtottak. A tulajt megölték.

Elnézem az öreget, ahogy odamegy az egyik falragaszhoz és elolvassa. Szinte látom ahogy megremeg. Fél. Tehetetlenül megy vissza a boltjába. Az élet nem áll meg. Egyenlőre. Talán ma este? Vagy még van egy hete. Mindegy, úgysincs hova mennie.

Hetek óta masíroznak fegyveres bandák az utcákon éjjelente. Gyakorlatilag büntetlenül. Mire a politika elszánja magát, addigra ők már végeznek is. És csak néhány bulvárlapban bukkan fel a „pogrom” szó. Vannak dolgok, amiket az emberek nem akarnak látni.

Na persze, társadalmi feszültségek mindig is voltak. De az utóbbi évek hanyatlása új tápot adott minden gyűlöletnek. Amiről azt hittük, hogy legalábbis kezelhető, arról mind kiderült: súlyosabb mint hittük. És a nyakunkba zúdult minden. Hiába, az emberek szeretnek hinni, egészen addig, amíg lehet. Ha pedig nem lehet már, akkor szeretnek felelőst keresni.

Becsukom az ablakot és visszamegyek a szobába. Nem nagy szoba, de otthonos. Mint az egész lakás. Kettőnknek elég.

Leülök a fotelba és megpróbálok lazítani. De valami nyomaszt. A legjobb ha az ember nem gondolkodik. Sok kellemetlenségtől megkíméli magát. Számolom a perceket.

Lassan hét óra, mindjárt hazaérsz. Szerencse, hogy ápolónőkre mindig szükség van. Van állásod. Ahogy nekem is. Bár már csak heti négy napon dolgozok, több mint a semmi. Még nem rúgtak ki. Szerencsések vagyunk.

Hallom ahogy nyitod az ajtót. Bejössz, és rám mosolyogsz. És már nem zavar semmi. Azt sem bánnám, ha ebben a pillanatban az egész világ egy apró szisszenéssel elhamvadna.

Lényeg hogy vagy. És hogy vagyok. Élünk. Egymásnak. Egymásért.

Másnak nincs értelme.

Megölellek. Behúzom a függönyöket, és úgy tűnik, mintha ez a kis lakás lenne az egész világ. És csak ketten vagyunk.

Szeretkezünk.

Két nap múlva éjjel üvöltözésre ébredek. A utcáról lábak dübörgése hallatszik. Aztán üvegcsörömpölés. Újabb kiáltások, a düh és a rettegés kiáltásai, hirtelen egymásutánban, összefolyva, egyre erősebben. Aztán csend. Csak pár perc az egész. Az elfüggönyözött ablakon vöröses fény szűrődik be. Valahol messze sziréna szól.

Nem akarom, hogy érdekeljen. Nem érdekel. Ilyen egyszerű lenne?

Átfordulok a másik oldalamra és átölellek. Lágyan megcsókolod a homlokom. Aztán elalszunk.