A korsó már félig üres, a sör habja csak emlék. Számban savanyú a nyál, kedvem lenne a padlóra köpni. Figyelem az ital aljáról már csak nagy ritkán felfelé úszó buborékokat. Semmiből sehová.

            -És veled mi van mostanában?

            Alig hallom a kérdést. Nem is akarom. De nincs elég nagy zaj a kocsmában ahhoz, hogy meggyőző legyen a hallgatásom. A hátam közepére sem hiányzik ez a beszélgetés. Túl sok emlék, túl nyilvánvaló végkifejlet.

            -Nos, kedvem lenne a falhoz csapni ezt a korsót, aztán a fejemet, és utána egy vonat elé ugrani. És fáj a fejem.

            Ehelyett csak pár apróságot mondok, semmi érdekeset, vagy fontosat. Érdekeset nem is tudnék, fontosat pedig nem akarok. Úgysem értene semmit. Senki nem ért semmit. Senki nem ért senkit.

            -Ó, értem. –amikor felpillantok a sörömből, egy pillanatra mintha egy apró mosolyt látnék és a szemekben felcsillanó értő fényt… vagy csak szeretném ezt látni. –És… egyébként… van valakid éppen?

            Ökölbe szorul a kezem. Legalább abbamarad a remegés. Tudom, hogy ha felnéznék, most egy pimasz mosolyt látnék. Mi szükség van erre… mintha nem játszottuk volna el ezt már egyszer…

            -Persze. Csak szeretek egyedül kocsmába járni és a legócskább sörökkel leinni magam… de kedves és megérti. Ennek ellenére ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy levágjam az egyik ujjadat és áthajítsam a termen.

            -Nem. Nincs. –köhögök- Éppen nincs.

            Pár perc csend következik, és hálás is lennék érte, ha nem látnám, hogy mi következik utána. Bassza meg, bassza meg, bassza meg…

            -Milyen régen volt… ugye?

            Tudtam, hogy felhozza. És tudom, hogy ha nem a sörömet bámulnám, vagy a korsót markoló kezem kifehéredett bütykeit, milyen tüzet látnék azokban a szemekben.

            -Majdnem napra pontosan két éve. És ezt te is tudod.

            -Eléggé. –motyogom. Talán nem is hallja.

            Nem eléggé. Még mindig pontosan emlékszem a haja illatára, és a hátamba szántó körmökre. Az ajka ízére, a szemeire, minden izzadtságcseppre. Minden órára, amikor átkoztam magamat. És most kezdődik elölről. Sóhajtok.

            Elgondolkodok, hogy miért kell ennek így lennie? Miért találkoztunk… megint? Két évvel ezelőtt ugyanebben a kocsmában vedeltem, igaz, más miatt. Akkor a szemei miatt tűnt fel... ugyanolyan hatalmas, sötét szemek, mint amiknek az emlékét próbáltam küszködve alkoholba fojtani.

Most pedig a haja miatt fogok a vesztembe rohanni. Figyelem a sötéten kavargó tincseket, és egyre inkább azt az arcot látom, amit most akartam elfelejteni. Amit annyira meg akarok érinteni… amit magam mellett akarok látni mindig. Ami akkor is gyönyörű, amikor dühös, akkor is, amikor szomorú. Amikor álmosan-zsibbadtan merev. Amiért az életemet adnám. Megremeg a szám.

Találkozik a tekintetünk. Mondd valamit, de nem értem. Rádöbbenek, hogy részeg vagyok. Megint. Annyira nevetséges az egész, hogy felnevetek. Mosolyog.

-Mi az? –érdeklődő, meleg fény gyúl a szemeiben. És még valami más.

Pedig tudom, hogy nem fogom megtalálni. Tudom, hogy amikor felébredek, és oldalra fordítom a fejemet, nem az lesz ott, akire vágyok. Hiába hasonlít, hiába van ott. Nem Ő.

Korog a gyomrom. Talán két napja nem ettem.

-Nem vagy éhes? –alig bírom kipréselni a szavakat. Sírni lenne kedvem.

-De igen. –még mindig mosolyog.

Vér ízét érzem a számban. Felhajtom a maradék sört és felállok.

-Menjünk.

Szó nélkül feláll és elindul utánam. A halántékomba hasító fájdalom miatt egy pillanatra megtorpanok. Keze észrevétlenül csusszan a kezembe. Vér fémes ízét érzem a számban.

Ahogy mellém lép, néhány tincs lágyan súrolja az arcomat.

Ajka az ajkamra tapad. Ismerem ezt az ízt. Ez a vereség édes-keserű, elviselhetetlen íze…

Érzem az illatát, elhomályosul minden. Részeg vagyok. Csak a szemem előtt táncoló, kavargó tincseket látom. És azt a másik arcot.