Lassan végére érek a kilencedik sörnek. Meleg és keserű, ráadásul vizes is. De legalább alkohol, és telik vele az idő. Minél többet iszik az ember, annál gyorsabban. Aztán jön a törés, és az ember életének következő nyolc órája eltűnik valahol. Aztán kezdődik elölről az egész. Ha az ember elég kitartó, napokat ugorhat át egy hónap alatt. Persze, akik boldogok, nem szorulnak ilyesmire. Viszont akik nem… nos, azoknak ez maga a megváltás. Erre a gondolatra elmosolyodok, amint megjelenik lelki szemeim előtt egy sörösüvegekből összetákolt feszület.

            Kinyitom a szememet. Nem tudom meddig lehetett csukva, de a csapos már éppen indult felém hogy kitegye a szűrömet, vagy talán csak hogy felébresszen. Most inkább visszaül a székére.

            Lassan a testembe is visszatér az élet, és érzem, hogy fájnak az ujjaim a bal kezemen. A csonkig –vagy adott esetben csontig- égett cigit belefúrom az előttem heverő hamutartóba, a többi csikk közé. Szemem most jobbomra téved, ami még mindig kitartóan markolja a korsó fülét.

            Most, hogy magamhoz tértem, görcsbe ránduló arccal fejezem be a sört. Aztán rendelek még egyet. A csapos egy vállrándítással nyugtázza a kérést, aztán rögtön egy új korsót tesz elém a pultra. Elmosolyodok: készült rá előre. Visszamosolyog és bólint. Hiába, itt iszok már hónapok óta.

A friss, hideg sörtől még a hallásom is kitisztul. Már amennyire egy részeg embernek lehet tiszta bármilye is. A kocsma szokásos hangjai: beszélgetés, néha harsány röhögés, söröskorsók koccanása, az asztal alatt doboló lábak dübörgése, a cigarettára tapadó ajkak halk cuppanása… a hangszórókból egy régi Bon Jovi szám szól.

„We’ve got each other and thats a lot for love – we’ll give it a shot”. Mosolyogva gondolok bele, mekkora erőfeszítésbe kerülhetett, hogy a világ működését teljesen figyelmen kívül hagyva ilyen számot írjon valaki. Tisztelettel adózok előtte. Szép munka. Csakhogy az élet nem egy dal.

Sokkal inkább zaj, ami a véletlennek köszönhetően néha valami dallammá áll össze. Aztán amikor az ember már elkezdené élvezni, már ismeri annyira, hogy dúdolgassa, azonnal eltűnik, és csak még idegesítőbb zaj marad utána.

Te voltál életem legszebb dallama. Lágy, simogató és forró.

Egy lány mellém ül és tüzet kér. Adok. Ha már eszembe juttatta, rágyújtok én is, aztán visszamerülök a sörbe és a gondolataimba. Egyik keserűbb, mint a másik.

Valahogy nem tudtam talpra állni. Nem tudtalak kiverni a fejemből. Sőt, egyre inkább beleette magát az emléked. Talán már rögeszme lett belőled. De mindenképpen közel jársz hozzá.

            A szám közben kiszáradt, és megint hasogatni kezd a fejem. Szinte akaratlanul gyújtok rá megint, a fakó füstön át egyre a sörömet bámulom. Egyre furcsább és nyomasztó képek tolakodnak elém: színek, hangok gyomorforgató kavalkádjával küzdök józanságom maradékáért. Persze tudom, hogy nem fogok győzni. Nem is akarok. Semmit sem akarok rajtad kívül. Lehet, hogy már téged sem.

            Közben új szám kezdődik, de nem ismerem fel elsőre: talán Kiss. És amikor lehunyom a szemem, látlak, ahogy felém hajolsz. Megcsókollak. Az alkohol hatása egy pillanatra enyhül, aztán még hevesebben tér vissza: forogni kezd a világ, ki kell nyitnom a szemem.

            Újra itt ülök a pult előtt, egy újabb cigarettával a szám sarkában, egy újabb sörrel előttem. Valami édeskés illat araszol felém balról. Amikor odanézek, elszédülök, megfordul velem a világ… azok a szemek… a te szemeid!

            Persze nem. De nagyon hasonlóak: sötétkék, fényes, gyönyörű. De az arc körülötte, az nem is hasonlít hozzád. Ebből az arcból hiányzik minden, ami a tiédben megvan. Hiányzik az apró mosoly, a kecses szemöldök, a gyerekesen apró áll… hiányzik róla a béke érzése. Ami a legtöbbet jelentette nekem. Ez az arc határozott és bánatos. Ugyanaz a bánat ül rajta, ami valószínűleg az enyémen is… Nem láttam az arcomat hetek óta, nem mertem tükörbe nézni.

            A haj sem ugyanaz. A tiéd világos, ez sötétre van festve. A tiéd lágy, selymes és hullámos, ez pedig egyenes és szinte durva. Nem te vagy.

            De ahogy egyre jobban megnézem, rájövök: ez a lány is szép, sőt, talán szebb mint te. Na és? Rágyújtok újra, aztán tovább bámulom a pultot. Figyelem a kör alakú foltokat, és hagyom, hogy végképp fejembe szálljon a sör: a foltok egyre inkább összeolvadnak.

- Ne haragudj…

Női hang… ez megint visszaránt egy pillanatra a valóságba.

A hang felé fordítom a fejem és azok a szemek most egyenesen rám néznek. Megint eszembe jutsz és egy pillanatra azt hiszem felcsillan a szemem. És a lány észreveszi. És tudom, hogy félreérti. Talán nem is…

Cigit kér. Adok egyet, aztán a csapostól kérek még egy dobozzal. A lány mosolyog és kér egy sört. Aztán egy perc múlva, pimasz mosollyal az arcán tüzet kér. Adok.

Nem tudom hogyan kezdünk beszélgetni. Azt sem, hogy miről. Mond valamit a barátjáról… hallanom sem kell, tudom mi a helyzet. Elég ránézni az arcára. Nem is figyelek, miket válaszolok. Egyre közelebb húzódik. A harmadik sörét issza. Talán.

Eszembe jutsz. Eszembe jut, mennyire más volt veled… Csak néztük egymást a poharak fölött a kékes füstben… nem is tudom hogyan került a kezembe a kezed. Gyönyörű volt.

Egy ideje nem figyeltem a zenére, de most megint új szám kezdődik. Pokolgép.

Ránézek: engem néz, keze a kezemet keresi a pulton.

Megfordul velem a világ.

 

***

 

Fásultan hallgatom a lassú lélegzését, és figyelem a kezét a mellkasomon. Apró kéz, kecses ujjak… de nem az a kéz, ami hiányzik. Ez a kéz nem melegít úgy, nem idéz fel szép emlékeket. Nem jelent egyáltalán semmit. Felnézek a plafonra aztán lehunyom a szemem. Elalszok, talán csak egy pillanatra.

            Mikor felébredek, egy pillanatra nem is tudom, hol vagyok. Furcsa, nyugtalanító gondolatok kavarognak a fejemben. Mit keresek itt? Aztán persze mindent megértek.

A tompa fájdalom a fejemben, a lassan már elmúló forró bizsergés a testemben, a verítékes párna a fejem alatt, az összegyűrt takaró… és a mellettem szuszogó lány hajának illata… elmondanak mindent, amit úgysem tudnék megfogalmazni. Vagy ha sikerülne is, nem merem.

Oldalra fordítom a fejem. Arcomat sötét tincsek csiklandozzák. Mint régen… de nem. Ez sem ugyanaz. Mielőtt kinyitná a szemét, tudom: a szeme sem ugyanolyan… hatalmas, kék és gyönyörű… de valami hiányzik belőle.

A szerelem. Ha van ilyen egyáltalán. Lennie kell, hiszen én is éreztem! Sőt, érzem még most is… vagy csak képzelődök?

Lehet hogy csak a magány hat rám így. Az, hogy nincs senki, aki mellettem áll. Az, hogy nincs senki, akiért érdemes változtatni az életemen. Hogy nincs senki, akiért egyáltalán élni érdemes.

Persze, nem gondolok a halálra. Miért is tenném? Egyszer úgyis eljön, talán nincs is már messze. Az orvosok szerint ha így folytatom, még néhány év… persze csak ha nem rosszabbodik a gyomorfekélyem.

Addig viszont élek, és lélegzek. Élek. De nem úgy, mint mások. Nem teszek semmit. Nincsenek céljaim. Talán már az érzéseim sem bírják sokáig és itt hagynak ők is.

Emlékszem, mikor még mosolyogva meséltem a terveimet, elújságoltam, hogy találtam munkát, hogy alakul az életem. A szemembe néztél és mosolyogtál. Őszintén. És ezért a mosolyért érdemes volt küzdeni. Érdemes volt feladni mindent, és újrakezdeni. Veled. Érted. Hogy büszke legyél rám, és boldog. Velem.

Aztán elmentél. Én pedig elvesztettem a céljaimat. Mikor reggelente felébredtem, egyre biztosabban éreztem: semminek sincs értelme. Így nincs.

Persze, sokan mondták, hogy ez az én életem, nem a tiéd… éljem tovább, ahogy eddig. Barmok. Soha nem értették, hogy minden miattad van. Hogy nekem soha nem voltak céljaim. Nekem csak Te voltál. Most pedig csak alkohol van. És nikotin. És a közeledő halál. Nem bánom, miért is tenném?

Nagy nehezen felülök az ágyon. Olyan iszonyatos fejfájás rohan meg, amilyen talán még soha. Megfordul a szoba, én pedig megrázom a fejem. Talán hogy a helyén tartsam, talán hogy kitisztuljon a kép. Talán csak megszokásból. Felkelek és felveszem a nadrágom. Aztán kisétálok az erkélyre és belebámulok a felkelő napba. „woke up insane today, dreamed I was blown away…” Már fáj a szemem. Átkozott fény. Átkozott reggelek.

Előkotrom a farzsebemből a gyűrött cigisdobozt és rágyújtok. „Nicotine for breakfast, just to put me right”. Megszokásból elmosolyodok, és kapkodó szívverésemet figyelve szívom be a keserédes füstöt. Visszamegyek a szobába.

Az ágy szélén ül és engem néz. Szemében valami furcsa tartózkodás, valami kellemetlen érzés. Aztán egy pillanattal később mintha ijedség ülne a másnaposan merev arcra. Érzem, hogy valami nedvesség éri a számat: vér. Vérzik az orrom. Már megszoktam. Megnyalom a számat, és azt hiszem még mindig mosolygok. A lány még mindig néz, látom rajta, hogy mondana valamit. Megkönnyítem a dolgát.

Lehajolok és felveszem a pólóm a padlóról. A zoknival nem kínlódok, zsebre vágom aztán felveszem a cipőmet. A lányra nézek. Hogy is hívják? Lehet hogy nem is mondta… Nyitja a száját, mondana valamit. Megrázom a fejem.

-Szia.

Kinyitom az ajtót és kimegyek.