Müller békésen ült a terített asztalnál, és éppen elkölteni készült spártaian egyszerű uzsonnáját. Ha más nem is, Müller mindenképpen spártainak mondotta volna ezt az étkezést, lévén az előkészített étkek épphogy elfoglalták a tekintélyes méretű ebédlőasztal teljes felületét. Szóval Müller már emelte volna a kését, amikor egy, az ablakon alattomosan berepülő golyó fejbe találta. A kopaszodó, nagydarab férfi lezuhant a székről, és élettelenül terült el a konyha felsuvickolt kövén – kimaradva ezzel egy meglehetősen furcsa bűnesetből, ami éppen az ő meggyilkolásával kezdődött el. De korántsem vele ért véget.

 

Én a fent leírtakról csak jóval később szereztem tudomást, mert az események idején teljesen mással voltam elfoglalva: egy kedves volt osztálytársnőmről húztam le éppen a bugyiját, miközben ő a díványon feküdt, és szórakozottan turkált a hajában az ujjaival. Andreának hívták, és én teljesen bele voltam esve a göndör hajtincseibe…

– Mi ez az ütemes csörgés? – kérdezte egyszer csak ő, és ezek után már én is kénytelen voltam tudomást venni a dobhártyámat szaggató csörömpölésről. A bántó hang a folyosóról sivított befelé a hangszigetelőnek egyáltalán nem mondható bejárati ajtó vékony deszkáin keresztül.

– Hogy ez? – kérdeztem, és tekintetemet a melleiről az arcára helyeztem át. Annyira azért nem volt rossz csere ez sem. – Ez csak a tűzjelző, drága – folytattam aztán, mert a kíváncsi szemeket látva azonnal tudtam, hogy az ócska csengő a folyosó falán rapid sebességgel hódította el előlem az „Est Főattrakciója” címet.

– Tehát tűz van? – kérdezte.

„Csak tudnám, miért szeret úgy viselkedni, mint valami idióta liba?” gondoltam magamban. Harmincéves létére gyakran kérdezett olyanokat, ami még tíz évvel fiatalabban is ijesztően egyszerűnek tűntette volna fel. Szerencséjére (vagy az enyémre) én tudtam róla, hogy ez csak a látszat – különben nem fekhetett volna a díványomon úgy, hogy az egyetlen ruhadarab rajta a bokáin lógó bugyi volt.

– Nem kizárt, hogy tűz van… – mondtam aztán elmélkedve. – De valószínűbb, hogy csak gyakorlat. Félévente van tűzvédelmi gyakorlat az épületben. Muszáj.

– Péntek este? Nem akarsz utánanézni? – kérdezte. – Nem szeretném, ha ez az este lenne az utolsó az életemben. Ahhoz túlságosan tetszel nekem – folytatta mosolyogva.

„Aha… és ha ez tizenöt évvel ezelőtt leesett volna neked, akkor hány ilyen estén túl lehetnénk már…” tettem hozzá gondolatban, de inkább csendben maradtam. Felálltam a díványról és becsatoltam a derékszíjamat. Azzal már nem vesződtem, hogy pólót is vegyek fel. Belebújtam a papucsomba, és kifelé menet becsuktam magam mögött a szobaajtót – a bejárati ajtóban állva kiválóan be lehetett látni a szobába, ha az ajtó nem volt becsukva. Ezt már megtanultam, amikor a pizzafutár egy alattomos mosoly kíséretében tett néhány megjegyzést egy akkori kedves hölgyvendégem külsejével kapcsolatban. Kis híja volt, hogy nem vágtam szájon… aztán mégis inkább kifizettem, és rávágtam az ajtót.

„Ez megint nem az én napom…” gondoltam akkor és most is, ahogy a kulccsal a zárban ügyeskedtem. Meg kellene már javíttatnom ezt a szart is.

Mikor nagy sokára sikerült kinyitnom az ajtót, a lépcsőházban csak a fürdőköpenyes szembeszomszéd és némi füstszag fogadott.

– Na hurrá… – morogtam, mire a szomszéd megvonta a vállát.

– Ez van – mondta, és unott arccal nézett rám.

– Valakik megint kémialabort játszottak lent, mi? – kérdeztem.

– A franc tudja – mondta a szomszéd, és nem hagyta abba a vállvonogatást. – De nem tűnik súlyosnak. Mindenesetre a tűzoltók már itt vannak – folytatta az ablakon kibámulva.

Arrafelé néztem én is, amerre ő. Két tűzoltóautó állt odalent, egészen közel a házhoz. Körülöttük tűzoltók futkostak, mintha legalábbis a Reichstag égne, nem egy ócska társasház a város végén.

– Hamar ideértek – mondtam, de közben a hideg futkosott a hátamon az idegborzoló csengetéstől, ami itt kint még idegesítőbben szólt. – Azt hiszem, lemegyek és beszélek velük. Mégiscsak úgy illik.

Ekkor felharsant egy megafon és belőle egy erőteljes férfihang: „Itt a tűzoltóság beszél. Az épületben tűz ütött ki, kérjük, hogy saját biztonságuk érdekében mielőbb hagyják el otthonaikat. Ingóságaikkal ne törődjenek. A lépcsőház biztonságos, kérem, azt használják. A lifteket kikapcsoltuk.” A megafon elhallgatott, hogy aztán pár másodperc múlva újrakezdje az előbbi monológot.

– Ezek után asszem, engem is várnak odalenn – mondta gúnyosan mosolyogva a szomszéd, azzal visszament a lakásába, gondolom, hogy a fürdőköpenynél egy fokkal komilfóbb külsőt öltsön fel. Az ötletét én is jónak tartottam.

 

– Rossz hírem van, drága – ezt már a szobában mondtam, mert vágyaim tárgya még mindig ruhátlanul terpeszkedett a díványon. Közben a behúzott sötétítőfüggönyt bámultam, csak hogy ne azt kelljen néznem, amit most (legalábbis ideiglenesen) fel kell adnom.

– Tényleg tűz van? – kérdezte ijedten, és magára rántotta a pokrócot. Mintha bármi értelme is lett volna.

– Nem, a tűzoltó bácsi csak viccelni akart azzal, amit az előbb a megafonba dörmögött – mondtam szárazon, de azért vigyorogtam közben. – Öltözz fel és gyere. Lemegyünk. Siess!

– Máris – válaszolta. Ledobta magáról a pokrócot, és felugrott a díványról.

Nyeltem egyet, és sarkon fordultam.

– Addig összeszedem a cuccaidat. A konyhában vannak, igaz? – kérdeztem.

– Igen. És kösz.

– Nincs mit… – mondtam, és kifelé indultam.

A konyhába érve felkapcsoltam a villanyt, és meg is láttam az asztalra dobva a táskáját. Mellette a mobilom hevert, meg némi szemét, amit a zsebemből szedtem ki, mikor hazaértünk. Felkaptam a táskát, és zsebre vágtam a mobilt. Lentről piros és kék fények villogtak fölfelé. Az ablakhoz mentem, és lefelé néztem – ezen az oldalon több tűzoltóautó is állt, köztük rendőrök és mentők. Egyszóval itt volt a „jónép”, állapítottam meg mosolyogva, de a mosoly gyorsan lehervadt az arcomról.

Furcsa hang hallatszott – mint amikor egy követ ejtenek a drótüvegtáblára. Fájdalmat éreztem a bal karomban, és ösztönösen lebukta az ablak alá.

– Mi a…? – kiáltottam fojtott hangon, és a bal kezemre meredtem. Könyök alatt ronda bemeneti nyílás volt az alkarom külső felén. A túloldalon kimenet. Már most folyt a vér belőlük. Valaki rám lőtt! Nagy kaliberű, pontos, távolsági fegyverrel. Méghozzá hangtompítóval, mert nem is hallottam lövést.

Az ablakra sandítottam. Ott, ahol a golyó átütötte, kicsi, kerek lyuk volt az üvegen, körülötte hajszálrepedések.

„Miért?” tettem fel magamban az első és leglogikusabb kérdést, de gyorsan elvetettem a megvitatását magammal, lévén éppen erősen véreztem, a szobában pedig gyanútlanul öltözködött valaki, akinek nem hagyhattam, hogy bármi baja is essék.

A legaktuálisabb problémám mégis az volt, hogy hogyan jussak ki a kivilágított konyhából anélkül, hogy közben golyót kapjak a hátamba. Szerencsémre a konyha nem volt nagy – egy gyors ugrással ki is keveredhettem belőle. Vacilálni nem volt időm. Rajtpozícióba tornáztam magam az ablak alatt, aztán ugrottam. Egy golyó csapódott mellettem a konyhapultba. Az ajtó mellől letéptem a felakasztott konyharuhát, aztán berontottam a szobába.

Andrea éppen a melltartóját próbálta becsatolni, de ahogy meglátott, félbehagyta a műveletet.

– Mi… úristen! Te vérzel! – kiáltotta, és én hálás voltam neki, hogy nem sikított. Tudtam, hogy több van benne annál, amit mutat.

– Rám lőtt valaki. Ne kérdezz semmit, kapj magadra valamit és gyerünk! – hadartam. Mint valami rossz akciófilmben. A főszerepben Bruce Willis, magyarhangja Dörner György.

– Na de… ki? …és miért? – értetlenkedett.

– Nem tudom, és jelenleg nem is érdekel. Menjünk már!

A nadrágja után nyúlt, és hihetetlen sebességgel öltözni kezdett. Én közben megpróbáltam a szorító és a nyomókötést egyesíteni az alkaromon. Mindezt egy konyharuhából kellett megoldanom. Nem mondom, hogy kifogástalan lett, de viszonylag gyorsan kész lettem vele. Mikor felnéztem, meg kellett állapítanom, hogy ruhában is legalább olyan jól néz ki, mint nélküle. De ez most nem volt helyénvaló gondolat. Annál örvendetesebb volt a felismerés, hogy a sötétítőket nem hiába húztam be egy órával ezelőtt – bár kétségkívül nem azzal a céllal tettem ezt, hogy a gyilkos golyóktól védelmet nyújtson a kivilágított szobában.

– Nyomás! – mondtam aztán felocsúdva, és a jobb kezemet nyújtottam felé.

Andrea kikapta a kezemből a táskáját, aztán belém kapaszkodott, én meg valósággal vontatni kezdtem a bejárat felé. Feltéptem az ajtót, és kirohantunk a lépcsőházba.

 

A lépcsőház ezen a szinten töküres volt, de lejjebbről léptek dobogtak és néha emberi hangokat is ki lehetett venni közülük.

– Gyerünk! – mondtam, és lefelé indultam a lépcsőn. Papucsban meglehetősen nehézkesen botladoztam csak, de nem akartam cipőhúzással fecsérelni az időt. Csak hat emelettel kellett megküzdeni, és valószínűtlen volt, hogy idebent újra ránk lőjön valaki, viszont muszáj volt szólnom valakinek odalent, hogy valami elmebeteg hangtompítós puskával vadászik rám. Andrea szótlanul rohant mögöttem.

Közben is azon járt az agyam, hogy mi a fene folyik körülöttem. Életem legváratlanabb és legdöbbenetesebb megrázkódtatása volt az, ami az imént ért, de teljes súlyát azt hiszem még sikerült felfognom. Mindenesetre az adrenalin-szintem az egekben volt, és most csak ez számított.

Lerohantunk két emeletet, és csak Hegedüs nénivel találkoztunk, aki a macskáját cipelte egy kosárban. Amikor meglátott, ijedtében majdnem a lábára ejtette szegény állatot – ami már csak a macska testsúlyából kiindulva sem lett volna valami kellemes élmény számára. Sőt, a macska számra sem.

– Jajj, Zsolt! Megsérült? – kérdezte a legöregasszonyosabb hangján. Bezzeg amikor az átlag félévente egyszer megrendezett ultiparti miatt jött fel, hogy őt zavarja a zsivaj, amit a sörösüvegek csörgése okoz… legalább harminc évet letagadhatna azzal a hanggal.

– Semmi komoly – hazudtam futtában. – De jó lesz, ha siet! És a hátsó ajtón menjen ki, ott láttam a Zsolnai nénit is – tettem még hozzá hirtelen ötlettől vezérelve.

Igazán nem akartam, hogy merő véletlenségből valaki leszedje az öregasszonyt egy puskával. Kurvajó mézespuszedlit tudott sütni. Meg különben is.

– Köszönöm, Zsoltikám! – mondta, és nehézkesen megindult a macskával. Abban meg csak reménykedhettem, hogy nem gondol bele abba, hogy én föntről nem láthattam Zsolnai nénit, a szomszédját, aki egyébként, lift hiányában, valószínűleg nem is tudott kimenni az épületből a saját lábán, tehát vagy vitte valaki, vagy még mindig itt van.

Lejjebb már csak néhány, számomra ismeretlen lakó mellett futottunk el, akik valószínűleg figyelmen kívül hagyták a tűzoltóság ingóságokra vonatkozó utasítását, és még mindig a lakásukból hordták kifelé a cuccaikat. Az alsó két szinten erősebb volt a füst, és itt találkoztunk az első tűzoltókkal is, akik a lakásokat ellenőrizték módszeresen, sorra véve mindegyiket.

– Nem kell úgy rohanni – nézett ránk az egyik. – A tűz nem komoly, a szeméttároló gyulladt ki, még nem tudjuk, miért. Talán valaki cigarettacsikket dobott bele. Mindenesetre a mérgezésveszély meg a füst miatt azért ki kell üríteni az épületet, és meg kell várni, amíg átszellőzik. Megsérült? – kérdezte aztán hunyorogva.

– Nézze… – nagy levegőt vettem. – Hol van itt valami rendőrpotentát? Valaki rám lőtt, miután megszólalt a tűzjelző.

A tűzoltó tátott szájjal nézte a véres konyharuhát a kezemen.

– Magára… lőttek? – kérdezte bambán.

– Igen-igen. Hol egy rendőr? – türelmetlenkedtem.

– Jól érzi magát? – kérdezte a tűzoltó bizonytalanul, de közben Andreára nézett.

– Nem, kurvára nem érzem jól magam, mert valaki egy puskával vadászik rám! – üvöltöttem a tűzoltó arcába. – Hol egy rohadt rendőr?

A férfi még mindig Andrea megszeppent arcát nézte, de közben lassan érlelődött benne a felismerés, hogy nem vagyok elmebeteg.

– Menjen ki hátul, ott a mentésirányító. Ő tudni fog mindent. Azt hiszem, mentősök is vannak vele.

– Kösz… – mondtam, és már ott sem voltunk.

A tűzoltó bután nézett utánunk.

 

– Hányszor mondjam még el magának, hogy nem tudom, miért lőttek rám. De menjen fel a lakásomba, hatodik emelet egy, és nézze meg a két lyukat a konyhaablakomon… – morogtam egy hordágyon ülve, miközben egy mentős az enyémnél valamivel szakszerűbb kötést tett fel az alkaromra. Egy pokrócot is terített rám, lévén még mindig papucsban és egy szál farmerben voltam. Mondjuk a pokróctól sem fáztam kevésbé.

– Nem mehetek fel – sóhajtott a szakállas rendőrtiszt. – Csak tűzoltók tartózkodhatnak az épületben. Túl veszélyes.

Sötét volt már, őszi sötétség, de az ég tiszta volt. „Jó ideje van annak a mocsoknak…” gondoltam sötéten.

– Túl veszélyes… – nyögtem végül. – Majd ha egyesével elkezdenek hullani a tűzoltók is amiatt az elmebeteg miatt, akkor majd elhiszi, hogy igazam van?

A szakállas a fejét ingatta.

– Honnan tudjam, hogy nem magát sebesítette meg? Vagy hogy… elnézést a feltételezésért, hölgyem, szóval hogy nem valami más történt mégis?

– Menjen be abba a kurva lakásba, és nézze meg az ablakot… – hörögtem, de a zsaru rádiója félbeszakított.

„Uram! Egy tűzoltó akar beszélni önnel, azt mondja, nagyon sürgős.” recsegte a rádió.

– Hallgatom – mondta a tiszt.

– Uram! – sercegte egy hang. Még így is ki lehetett venni belőle a mélységes döbbenetet. – Boross vagyok, tűzoltótiszt. Találtunk egy hullát.

– Egy mit?! – kiáltott fel a szakállas.

Andrea ujjai rászorultak a jobb kezemre. Fájt is, de nem törődtem vele, csak egy nagyot nyeltem.

– Egy hullát. Hetedik emelet, négyes lakás azt hiszem… („Igen, négyes.” hallatszott egy másik tűzoltó hangja a rádióban.) Fejbe lőhették, a házon kívülről, nem sokkal ezelőtt. Egy lyuk van az ablaküvegen, ahol bejött a golyó.

Andrea valósággal letépte a karomat, én viszont nyugalmat erőltettem magamra. A tiszt rám meredt.

– Hagyják ott, ahol van. Azonnal felküldök valakit – mondta aztán a rádióba. – Örülnék, ha tudna magyarázatot adni erre az egészre – fordult aztán felém.

– Csak megismételhetem, amit eddig mondtam. A konyhában voltam éppen, a barátnőm cuccait kerestem az asztalon, amikor valaki rám lőtt az ab…

– Uram! – egy sápadt rendőr jött oda, és megkocogtatta a szakállas vállát.

– Mondd… – fordult oda tiszt.

– Találtunk… találtunk egy hullát, uram – nyögte a rendőr.

– Hogy mi?! – hördült fel a tiszt, és én is eltátottam a számat.

– Egy hullát. Fejbe lőtték valami nagy kaliberű fegyverrel, távolról. Nem rég történhetett, még folyik belőle a vér. Ott fekszik a ház túloldalán egy fa alatt. Már odaküldtem a mentősöket, de nem tudtak segíteni rajta – hadarta egy szuszra a rendőr, de közben egyre jobban elsápadt.

– Mi az isten folyik itt? – morgott a tiszt, és rám nézett.

– Az én ablakaim is azon az oldalon vannak – mondtam. – Most már elhiszi a sztorimat?

– El… – mondta tűnődve a tiszt. – De ha magát akarták megölni, akkor ez a két hulla kicsoda?

Erre én is csak a fejemet tudtam ingatni.

 

A következő tíz percben még két lövés jött valahonnan, de szerencsére csak az egyik talált – a szembeszomszédomat lőtte vállon a titokzatos merénylő, a nyolcadikon lakó grafikust viszont elhibázta.

Keller főhadnagy elgondolkozva rágcsálta a bajuszát. Előtte az egyik hordágyon én ültem, mellettem Andrea, a másikon a szomszédom feküdt, a mentősök éppen kötözték. Körülöttünk néhány rendőr ácsorgott tanácstalanul.

Keller mormogott valamit a rádióba, aztán felénk fordult.

– Az épület túloldaláról elküldtem mindenkit, a tűzoltókat is kiparancsoltam, a tüzet nagyrészt úgyis eloltották már, csak biztonsági szempontból kellett volna átvizsgálniuk az egész házat. A környéket lezártuk, a kommandósok negyed órán belül ideérnek. Maguk meg mindketten azt állítják, hogy nem tudják, ki lövöldöz ránk az októberi éjszakából…

– Honnan tudnám? – morgott sötéten a szomszéd. – Buszvezető vagyok, életemben még csak meg se sértettem senkit, mi a picsáért akarna bárki is lelőni?

– Aham… – bólintott a tiszt. Látszott rajta, hogy nem igazán hiszi el, amit a sértegetésről hallott. Erre egyébként minden jogalapja megvolt. – És maga?

– Én hangmérnök vagyok, ha tudni akarja – mondtam. – És bár páran már megfenyegettek, hogy kinyírnak, ha szarul hangosítom a koncertjüket, valahogy eddig nem gondoltam komolyan egyik fenyegetést se.

– Értem… – morogta Keller. – És a másik három? Azokról mit tudnak?

– Ács grafikus. Láthatta, milyen, nem véletlenül kapott idegösszeomlást attól, hogy alig pár centivel hibázták el a fejét. Mondjuk valahol meg tudom érteni… egyébként szerintem arra se lenne képes, hogy egy szúnyogot agyonüssön… – tanácstalanul ingattam a fejem. „Mi a franc történik itt? Megőrült a világ, vagy mi?”

Ács Petit egy mentőkocsiba zárták, mert a helyszínt nem hagyhatta el, viszont annyira sokkos állapotba került, hogy nem lehetett vele bírni. Sajnáltam is kissé, ugyanakkor még erősebb volt bennem a lenézés egy ilyen nyámnyila senki iránt, mint amilyen ő. Legalább próbáljon meg férfiként viselkedni.

– A hullák? – folytatta szenvtelenül Keller. Kezdett idegesíteni a kérdezősködése. Kis híján kinyírtak minket, ő meg itt faggat, csak hogy tizedik féleképp is elmondjuk, hogy halvány lila gőzünk sincs az egészről.

Keller intett, mire egy hordágyat toltak oda – egy hullazsák feküdt rajta.

– Hölgyem, kérem… nem túl szép látvány – szabadkozott a tiszt, mire Andrea elfordult. Keller lehúzta a cipzárt. Öregedő, csúnyán szétroncsolt arc volt mögötte – szemből kapta a lövést.

– Ez a gondnok – mondtam, miközben az öklendezéssel küszködtem. A szomszéd is odafordította a fejét, aztán bólintott. Keller visszahúzta a cipzárt.

– Igen. Mi is ezt gyanítottuk – bólintott aztán. – A fák között találtuk meg, ott bóklászhatott. Pár perccel korábban még beszélt néhány tűzoltóval. Aztán bumm…

Összébb húztam magamon a pokrócot. Andrea átkarolt, de nem szólalt meg. Amióta kijöttünk a lakásból, teljesen megnémult. És én még azt hittem, lesz egy jó esténk…

– A másik hullát nem tudtuk kihozni, de nagyon valószínű, hogy a lakás tulajdonosáról van szó, lévén csak őt találták ott a tűzoltók, és az ajtó belülről kulcsra volt zárva. Hetedik emelet négy.

Megráztam a fejem.

– Nem tudom, ki lakik ott. Nemrég költöztem ide.

– Müller… – sóhajtotta a szomszéd.

– Hogyan? – fordult felé Keller.

– Müller András. Nyugdíjas volt, korkedvezménnyel. Jó korkedvezménnyel. És még jobb nyugdíjjal. Nem nagyon szokott kimozdulni otthonról. Viszont baromira szeret zabálni.

– A tűzoltók a megterített asztal mellett találtak rá, fejbe lőve – bólogatott Keller. – Az ablakon golyó ütötte lyuk. Lehetett bárkinek oka rá, hogy megölje?

– És gondolja, hogy utána merő szórakozásból nekiállt kiirtani az egész társasházat? – vigyorgott rá a szomszéd.

A tiszt magába roskadt. Feltámadt a szél, és még jobban fázni kezdtem.

– Az egésznek semmi értelme… – sóhajtott Keller.

– Egy pillanat – vágtam közbe, mert valami szöget ütött a fejembe. – Az előzőhöz még csak annyit…

– Igen? – nézett fel Keller.

– Csak a lakókra lőtt. Mind az öten itt lakunk a házban – mondtam.

– Már csak hárman lakunk itt… – tette hozzá a szomszéd, de senki sem figyelt rá.

– A tűzoltókra vagy magukra nem lőtt senki, ugye? Se idelent, se bent a házban? – kérdeztem.

– Nem tudok róla… – morfondírozott Keller. – De értem, mire gondol. A lakók közül akart megölni valakit, de nem tudta, hogy pontosan kicsodát?

– Valószínű – válaszoltam.

– Pszichopata… – ingatta a fejét a tiszt.

– Ez is valószínű – bólintottam.

– És csak férfiakra lövöldöz – szólalt meg ekkor Andrea. Szürke volt az arca. Ijesztően szürke.

Mind ránéztünk.

– Okos kislány – először a szomszédnak jött meg a hangja, de még mindig nem figyelt rá senki.

– Sejt valamit, hölgyem? – kérdezte Keller.

Andreát néztem, de már nem olyan volt, mint amilyennek eddig láttam. Gondterheltnek tűnt. Ilyen lehetett Atlasz, amikor a világot tartotta a vállán. Komolyan megijedtem.

– El… el kellett volna mondanom, mindjárt az elején… – kezdte, de elfulladt a hangja.

 

– Akkor mondd! – néztem rá. – De ne kezdj el sírni, kérlek. Így különben is szebb vagy.

Azt hittem, erre majd mosolyogni fog. Csalódnom kellett. Amikor felnézett, ugyanolyan beesett és távoli volt az arca.

– A férjem egy ideje azt hiszi rólam, hogy hűtlen vagyok – suttogta. Az én vérnyomásom meg rekord nagyságút zuhant pár másodperc alatt.

– Hogy micsoda?! – kiáltottam, mikor végre levegőhöz jutottam. Egyszeriben nem tűnt olyan hűvösnek az idő.

– Nyugalom! – szólt közbe Keller, és megfogta a karomat. A sebesültet. – Ez talán nem a megfelelő pillanat, hogy…

– Mire?! – most Keller képébe üvöltöttem úgy, mint negyed órája a tűzoltóéba. Azzal ellentétben viszont a rendőrtiszt nem jött zavarba tőle.

– Hogy a családi prob… – kezdte volna Keller.

– Milyen családi problémákat, az isten bassza meg?! – üvöltöttem tovább, már-már földöntúli hangon. – Én nem vagyok a férje!

Keller elnémult – abban viszont biztos voltam, hogy a fejében ugyanakkor megcsikordultak a fogaskerekek. Meglepően gyorsan eredményre is jutottak.

– Mióta ismerik egymást? – kérdezte higgadtan.

– Tizenhat éve – vágtam rá. – Úgy látszik, nem elég régóta…

– Osztálytársak voltunk gimnáziumban – suttogta Andrea. Nem tudom, hogy csinálta, de így is tökéletesen lehetett hallani, amit mondott.

– De csak tegnap találkoztunk újra, kábé nyolc év után – tettem hozzá, és nagyon gyilkos tekintetet vághattam, mert Keller közénk állva folytatta.

– Ha jól sejtem, azt elfelejtette közölni a khm… barátjával, hogy ön férjezett.

– Jól sejti – mondtam síri hangon.

– De értsétek meg… a férjem paranoiás! – Andrea most már nem bírta tovább. Kitört belőle a zokogás.

– Azt látjuk… – mormogta a szomszéd. Már el is feledkeztem róla, hogy ott van. A többieknek fel sem tűnt.

– És kivételesen nem is alaptalanul… – jegyezte meg Keller. – Ön tehát azt gyanítja, hogy a lövöldöző a…

– A férjem – bólintott Andrea.

Ha nincsenek ott a rendőrök, valószínűleg ott helyben megfojtottam volna. Elég lett volna a torkára tenni a kezemet. A többit elintézte volna a görcs, ami az ujjaimba állt.

– Mi a férje foglalkozása? – kérdezte Keller.

– Biztonsági őr… – szipogta Andrea. – De azelőtt rendőr volt. Különleges… rendőr. Még… még egy puskája is van otthon akkoriból.

Csend lett. A tenyerembe ejtettem a fejem, és éreztem, hogy kicsusszanok a valóságból. Pedig vagy ötvenszer megfogadtad, hogy nem bízol meg a nőkben – mondtam magamnak, csak úgy mellékesen. Hát tessék. Most megint meglett a böjtje…

 

 

 

 

 

 

 

Letettem az újságot, és szórakozottan piszkálgattam a golyó ütötte lyukat az ablakon. Pedig majdnem lett egy jó estém…