John Szreczewsky nem azért akarta megölni magát, mert elhagyta a felesége. Sőt, nem is azért, mert mondvacsinált indokkal kirúgták a munkahelyéről. Még csak nem is azért, mert mindez az apja temetését követő két héten belül történt. Szreczewsky nem volt depresszív ember – ugyanakkor nem volt hülye sem. Szentimentális meg pláne nem.

Szreczewsky gyakorlatias figura volt, és megérezte, hogy eljött az ideje. A régi idők prófétái a feltámadás előtt csapások sorozatát és borzasztó szenvedéseket jövendöltek az emberiségnek. Szreczewsky, bár nem volt különösebben vallásos, tudta, hogy az ő életében ez az állapot most következett el. S lévén a világvége úgyis közel, minek szenvedjen még napokig vagy akár hetekig ebben az árnyékvilágban? Úgyhogy Szreczewsky, miután néhány sör és whisky után hazaért, levetette a kabátját, és hátrament a fészerbe kötélért.

Útközben felmerült benne a gondolat, hogy esetleg írnia kellene valamit. Pár sort. Búcsúlevelet, ilyesmit. Aztán arra gondolt, minek? Sőt, kinek? A feleségének? Szóra sem érdemes… A zsaruknak? Nem mindegy, mit gondolnak róla, miután már úgyis kiszenvedett? Az anyjának? Igen, talán neki kellene… bár az érveit úgysem kellene felsorolnia. Elköszönni meg – hogy néz az ki? Elköszönni a világtól, mielőtt öngyilkos leszel, olyan, mint megdicsérni egy nő ruháját, mielőtt részegen lehányod. Szép gesztus, csak utólag már semmi értelme.

Ezen morfondírozott John Szreczewsky, miközben a fészer falára felaggatott holmik között a kötelet és a kis kézi fűrészt kereste. Amikor kinézett az ablakon, még egy halvány mosolyt is megengedett magának. Ha létezik olyan idő, ami tökéletesen alkalmas az öngyilkosság elkövetésére, akkor ez az. Odakint köd volt, enyhén sötétedett. A kopár fákról lassan csöpögött a nedvesség a hetek óta nyíratlan fűre. A kert távolabbi része beleveszett a sötétségbe és a homályba.

Amikor megtalálta a kötelet meg a fűrészt, kilépett a fészerből, és bezárta maga mögött az ajtót. A kulcsot benne hagyta. Vállára vette a kötelet, az övébe dugta a fűrészt, és bár kissé borzongott a nedves novemberi időben, mégis eltökélten indult neki a kert végének. Csak egy kicsit kell kibírnia, aztán úgysem fog fázni.

 

 

Útközben belerúgott néhány rohadó almába – azok engedelmesen odébbgurultak a fűben, s közben látni lehetett az aljukat, amit már kikezdett a monília meg mindenféle féreg. Pedig ha csak lenézett rájuk az ember, egészen frissnek, mondhatni kívánatosnak tartotta őket az ember.

Pont mint Sue-t. Aki ránézett, határozottan kívánatosnak érezte őt, még a legviseltesebb formájában is. Ebben a környék férfilakossága a legmesszebbmenőkig egyetértett. Ami viszont nem látszott elsőre, csak ha az ember kissé megpiszkálta a dolgokat, az az, hogy Sue teljes mértékben tudatában volt eme tulajdonságának. És szemrebbenés nélkül ki is használta, hogy néhanapján – havonta, kéthavonta – feldobja kissé a házaséletét. „Kurvából lesz a legjobb feleség.” jutott eszébe Szreczewsky-nek egy klasszikus valami filmből, de nem emlékezett rá, melyikből. Azt viszont megállapította, hogy jó nagy ökör volt az illető, aki ezt a következtetést vonta le az életből.

Most már könnyen vádolt mindenkit – legfőképpen az anyját, aki miatt mindjárt az első adandó alkalommal megházasodott. De minek? Az ember nem veszi el az első nőt, aki hajlandó egymás után kétszer is lefeküdni vele. Ő mégis megtette. Mert félt, hogy talán nem lesz más. Hogy nem lesz jobb. Hogy nem lesz semmilyen. Beijedt, és beérte a minimummal. Aztán megitta a levét.

Azzal a jóleső érzéssel lépett ki a hátsó kertkapun, hogy az anyja iránt érzett szánalom nem fogja visszatartani semmitől. Balra fordult a nedves, agyagos ösvényen, és bevette magát az erdőbe.

 

 

A kötelet felkötötte a kedvenc fájára. Egy kopárabb domb tetején állt a tölgy, többszáz éves lehetett már. A környékén csak néhány másik fa állt, mindegyik távolabb a tekintélyt parancsoló óriástól.

Miután megbizonyosodott róla, hogy a kötél elég szoros és a hurok is megfelelő, lejjebb mászott a fán, és a sámli helyett kiszemelt vékonyabb ágat kezdte fűrészelni. Szreczewsky nem volt éppen vékony férfi, így nem is kellett nagyon befűrészelnie a kérdéses ágat – az már akkor recsegett-ropogott, mikor ráállt, hogy a fölötte lévőre felköthesse a kötelet.

Mikor már elég mélynek tartotta a bevágást, eldobta a fűrészt, és óvatosan felmászott az ágra. Nagyot reccsent alatta, és Szreczewsky megrettent – ha most letörik, idő előtt, talán sosem lesz képes újra végigcsinálni az egészet. Felkötni a kötelet, fűrészelni… De az ág kitartott, és Szreczewsky réveteg tekintettel nézett a távolba, miközben a kötélbe kapaszkodott.

Maga alatt, a kopasz ágak között ott látta a várost. A várost, ahol felnőtt, ahol az egész életét leélte. Értelmetlenül. Hiszen itt áll most, még harminc sincs, de már nem is lesz soha. A gondolatra megremegett kissé az akarata, de aztán még erősebben ragadta meg a kötelet izzadságtól és a nedves fától csúszós kezével. Egész életében gyenge volt. Gyenge volt, mert mindig úgy élte az életét, ahogy mások jónak látták vagy elvárták tőle, és sohasem úgy, ahogy ő akarta volna. Akarta egyáltalán valahogy?

Ezen morfondírozott, miközben belebújtatta a fejét a hurokba, és lassan meghúzta a nyakán. A város fényei elhomályosultak. A köd erősödik? Bizonyára ezért csapódik ki az arcára is egyre több nedvesség. Vagy ez valami más? Megrázta a fejét, mire a lába alatt megreccsent az ág. „Ne!” villant át az agyán. „Még ne!” Valami még hiányzik. Még nem teljes a kép.

 

 

De tudta, hogy a pokol vár rá. Amit most készül elkövetni, arra nincs mentség. Nem mintha Istennek lenne mentsége arra, amit ellene elkövetett az utóbbi időben. Szreczewsky büszke ember volt, és mindig egyenrangú félként kezelte Istent. Régebben, amikor még szokott imádkozni, akkor is inkább gondolatban beszélgetett Istennel. Mint egy baráttal. Megosztotta vele minden gondját és baját, de sosem kért tőle semmit. Nem könyörgött neki. Egyszerűen örült neki, hogy ott van valaki mellette. Mindig. Hát, ezentúl nem lesz. Egy baráttal kevesebb…

Szélroham támadt, és szertefújta a ködöt. Az ág vészesen nagyot reccsent Szreczewsky lába alatt, és ő a hirtelen támadt messzeségben meglátta a házat, amiben leélte az életét. Tudta, pontosan tudta, hogy az az. Hiszen a konyhában most kapcsolódott fel a villany. Sue most ért haza. „Vajon mi lesz az első gondolata?” töprengett Szreczewsky, de választ nem kapott. Nem is kaphatott. Az ág ugyanis letörött alatta, a megfeszülő kötél pedig azonnal eltörte a nyakát.

 

Egy teljes napig himbálózott Szreczewsky teste a hideg szélben, míg az erdőben bóklászó szomszéd megtalálta. Az idős férfi sokat látott már, több háborút is megjárt, így nem döbbentette meg különösebben az egész. Szreczewsky sírjára is csak annyit írtak, amit az öreg mormogott az orra alatt, amikor meglátta az ágon lógni: "Béke poraira."