Két marokra fogtam a kést, és a fejem fölé emeltem. Kéjes örömöt éreztem, ahogy néztem a térdem alá szorított, görcsösen vonagló női testet. Tágra nyílt, mélykék szemek meredtek rám könyörögve. És mégis, dacára minden könyörgésnek és esengésnek, már csak reménytelenséget láttam bennük. Reménytelenséget, és a mérhetetlenül nagy, kimondhatatlan vágyat: legyen már vége!

De nem, nem lehetett pusztán ennyivel befejezni. A rituálé szenvedést kívánt. Megaláztatást. Kínt és végletekig fokozott halálvágyat. Csak akkor és ott érik meg arra, hogy itt hagyja ezt a világot. Amikor már minden kis porcikájával azt kívánja, hogy megszabaduljon a kolonctól. Hogy megszabaduljon az életétől. Nem, még nem tart ott. Még nem…

Elbizonytalanodtam. A kés alábbhanyatlott a kezemben, és a szorítást is enyhítettem a fetrengő testen. A lányban most mintha felszakadt volna valami. A szemei néhány pillanat alatt elhomályosodtak, a kifulladt tüdejéből kipréselt levegő nyöszörgő hangokat hallatott a gondosan betömött száj mélyéből. A kezei is megmozdultak, bár a kötelékek szorosan az ágy rácsaihoz rögzítették őket.

Nem, még valóban nem készült fel. Lám, még most is hisz benne, hogy megmenekülhet. Hogy tovább folytathatja értelmetlen életét a földön. Naiv kis…

A hosszúkás, keskeny pengéjű kés végigkarcolta a meztelen, üdítően fiatal testet – elkenve rajta a ragacsos, savanyú izzadságot. Mélyet lélegeztem belőle – úgy szívtam magamba, mint holmi olcsó partidrogot. A nyöszörgés erősödött, és néhány kéjes felhanggal is telítődött, ahogy a penge az ágyék közelébe ért. Amint a hangok elhatoltak az agyamig, a kés érezhetően megremegett a kezemben, s vöröses cikk-cakkban nyomokat hagyott a világítóan fehér bőrön.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem. Bűnös vágyat. A rituáléval össze nem egyeztethetőt. Emberi vágyat, evilágit. Lassan letettem a kést magam mellé az ágyra, aztán felálltam, és még egyszer, alaposan szemügyre vettem az áldozatot. Talán húsz éves lehetett, de lehet, hogy még annyi sem. Arányos teste volt, bár kissé nyúlánk, s a végtagjai valahogy furcsán soványak voltak. A csuklója és a bokája környékén a kötelek csúnya, szilvakék foltokat okoztak a bőrén – bár, ezt el kellett ismerni, a foltok nem is mutattak olyan rosszul az egyébként szinte már beteges, teljesen tejfehér bőrön. A porcelánszerű felületet csak a verejtékben fürdő arcon törték meg fülledt, halványrózsaszín foltok. Na meg a karcolások a combján…

Nagyot nyeltem, és megnyalta a szám szélét. Száraz volt mindkettő. A nyelvem és az ajkaim is. Az egyenletesen emelkedő és süllyedő keblek igézően hullámzottak az összegyűrt lepedőn. Máshol, más helyzetben… más időben… talán…

Beletöröltem izzadt, jéghideg tenyeremet a nadrágomba, és az ágy végéhez léptem. Ahogy felemeltem a kezem, láttam, hogy reszketnek az ujjaim. „Önuralom” gondoltam, és erre is igyekeztem összpontosítani.

Lassan kicsomóztam a bokáit az ágy végéhez rögzítő kötelet, és szétnyitva a lábait, a sarkait jó méternyire eltávolítottam egymástól. Aztán újra odakötöttem a lábait a rácshoz. Egyszer sem néztem fel közben, de miközben ezzel foglalatoskodtam, éreztem a remegést, ami a jeges érintés nyomán szakadt fel a testből.

Megint kezdte megülni az agyamat a köd. A látóterem beszűkült, és homályossá vált. Kezeket láttam magam előtt – talán a sajátomat, talán másét. Egy holdfényben fürdő parkot. Megint kezeket, bilincsben – az enyémek lennének? Dús bokrok közt tévelyegtem. A kezem ökölbe szorult. Valami volt a közelemben. A hátam mögött. Éreztem.

A hangos nyüszítés magamhoz térített – úgy, ahogy. Kezemben a késsel éppen egy újabb vonalat karcoltam az oldalába. Pedig volt már ott vagy tíz – öntudatlanul véshettem oda őket. Megdermedtem, és éreztem, ahogy a vonagló test belefúródik a kés hegyébe. Eldobtam a pengét, és a kezemmel igyekeztem felfogni a kibuggyanó vért. A remegés erősödött, a nyögés fojtott zokogássá erősödött.

Elvettem a tenyeremet, és az ajkaimmal szürcsöltem fel a vért a testéről. Szinte sütött a bőre. Már rólam is patakokban folyt az izzadság. Letöröltem a homlokomat a kezemmel, bár tudtam, hogy ezzel csak összevérezem magam.

Amikor a vérzés és a nyöszörgés is enyhült valamennyit, felemeltem a fejem, és az arcára néztem. Nem tudtam, hogy elájult-e, vagy eljutott végre a teljes felkészültség állapotába, de nem mozdult. Üveges szemekkel meredt a semmibe. A testén tapinthattam a percenként többször is végigfutó remegéshullámokat. Tudtam, hogy elérkezett az idő – kicsatoltam a derékszíjamat, és feltérdeltem az ágyra. Aztán szúró fájdalmat éreztem, és lassan körülölelt a feketeség. Végignyúltam a testén, s közben körülöttem megszűnt a világ.

 

**

 

A főorvos asztalán csengett a telefon. Az ősz, álmatag férfi felriadt a gondolataiból, és az órájára nézett. Fél kettő. Ez vagy a Cserkész lesz, vagy a Szektás. Más nem szokott ilyenkor műsorba kezdeni. Felvette a kagylót.

– A 61-es. Már megint. A szokásos – hadarta a vonal túloldalán az ügyeletes éjszakás gyakornok.

– És? – nyomott el egy ásítást a főorvos. Minek ezzel még őt is zavarni? A Szektás megint nekiállt átrendezni a celláját. Nagy ügy…

– Beadtunk neki némi nyugtatót. De most valahogy… furcsának tűnt. Rosszabbnak, mint a múltkor – a gyakornok hivatalos hangjába némi aggodalom vegyült.

A főorvos felsóhajtott. Fiatalok… aggodalmaskodnak, csak tudná, mire fel?

– Jól van, odamegyek és megnézem. Addig maradjanak vele… – megadóan állt fel az íróasztaltól. Még három év, és jön a nyugdíj.

Alig két perc múlva a 61-es „szobában” állt, a gyakornok és egy alacsony, tagbaszakadt ápoló társaságában. A Szektás hason feküdt, még a nadrágja sem volt visszahúzva – jól látszott a fenekén a tűszúrás nyoma.

– Dühöngött – mondta az ápoló.

– Szokása… – felelte rezignáltan a főorvos. – Megint a régi nóta?

– Ő látta – mondta az ápoló, és a gyakornokra mutatott.

A férfi feszengett egy kicsit, látszott rajta, hogy nem találja a szavakat.

– Csak az éjszakai körutamat végeztem, és felfigyeltem a zajra – kezdte magyarázólag.

– A lényegre… – sóhajtott a főorvos, és ez már tulajdonképpen átmenet volt egy komolyabb ásítás felé.

– Benéztem, és hát… úgy tűnt, mintha meg akarná… mintha meg akarná erőszakolni az ágyát – mondta megszeppenve a gyakornok. – Meg aztán, mintha valami késsel is hadonászott volna…

– Késsel? – kérdezte egyszerre a főorvos és az ápoló.

– Úgy értem… képzeletbeli késsel.

– Átvizsgáltam a szobát, és nem találtam benne semmit – tette hozzá gyorsan az ápoló.

– Rendben – mondta ugyanolyan szenvtelenül a főorvos. – Akkor talán hagyjuk aludni.

– Na de… – próbálkozott a gyakornok. – Ez már a sokadik eset. Az állapota súlyos. Nem kellene valami… biztonságosabb helyre tenni? A végén még kárt tesz magában.

– Hálát adnék az égnek, ha sikerülne neki – mondta a főorvos rezignáltan. – Már hat éve szenvedek vele. De sajnos nem szuicid alkat. Csak mániás. Gyógyíthatatlan – tette aztán hozzá, látva a gyakornok szemében a rosszallást.

– Kezelhetetlen – bizonygatta az ápoló is.

– De… – folytatta a gyakornok. – Ez az állapot. És rendszeresen ismétlődik. Borzasztó… 

– A helyzet akkut, és rendkívül súlyos… – bólogatott a főorvos. – De nem sokat tehetünk. Semmilyen kezelésre nem reagál. Az egyetlen, amivel próbálkozhatunk, a tünetek kordában tartása. Talán… idővel… javul a helyzet.

A főorvos szája széle enyhe grimaszba húzódott, aztán kifordult a szobából. A gyakornok követte. Legvégül az ápoló is távozott, és becsukta maga mögött az ajtót.

Némán mentek a folyosón. A főorvoson látszott, hogy maga sem hisz abban, amit korábban mondott. A gyakornok a gondolataiba merülve sétált mellette, s közben szórakozottan lóbálta a szeblámpáját. Mögöttük sötétség borult a folyosóra, csak néhány ápolt nyöszörgött magányosan a szűk cellák valamelyikében. Az élet visszatért a normálisok kerégvágásába.