Csak ültem a forgószékemen, és szórakozottan pörgettem magam jobbra-balra a lábaimmal. Gyermeteg szórakozás volt ez, de arra tökéletesen alkalmas, hogy a délután négy óráig hátralévő három és fél percet eltöltsem vele. Leléphettem volna korábban is – nem valószínű, hogy bárki szólt volna, ha tíz perccel ezelőtt, mikor feljöttem az irodámba, veszem a kabátom és hazaindulok. Persze a hátam mögött morogtak volna vagy ilyesmi, de hát az ő helyükben én is ezt tenném. Én viszont inkább eresztettem magamnak egy pohár vizet, és beledobtam egy kalciumos pezsgőtablettát. Azóta is ott állt az íróasztal sarkán, ahová letettem. Más gondolatok foglalkoztattak. Jobban mondva csak egy – de az az összes lehetséges oldaláról.

Az óra mutatóit bámultam, de azon kellett észrevennem magam, hogy ha valaki most bejönne, és megkérdezné, hogy mennyi a pontos idő, rá is ugyanolyan borjú ábrázattal néznék, mint ahogy most a falra.

Fáradt voltam. Nagyon. Ma hatra jöttem, tegnap is, és akkor este hétig itt is voltam. Aztán hazamentem, lefeküdtem a kanapéra, és elaludtam az esti filmen. A karórám pittyegése keltett fel fél ötkor. Fölálltam a kanapéról, és azonnal fel is rúgtam a tegnap este ottfelejtett fél sört. Elhúztam a számat, kimentem rongyért, feltöröltem a foltot, felöltöztem, és bejöttem. Délben volt egy üres negyed órám, akkor legalább lezuhanyozhattam. Ennek ellenére mostanra már megint eléggé fosnak éreztem magam. Mindezeknek persze egyáltalán semmi közük nem volt ahhoz, hogy miért néztem az órát a falon (négy óra múlt két perccel), és miért hagytam megdögleni a kalciumos löttyöt az asztal sarkán.

Amiért nem léptem le, és amiért még mindig kapaszkodtam a letelt műszakba, az az volt, ami közvetlenül előttem állt. Egy beszélgetés. Annával. Ehhez próbáltam erőt gyűjteni az elmúlt negyed órában – sőt, egész délután – de tudtam, hogy az eltelt idő alatt egyáltalán semmit sem sikerült összeszednem. Sőt.

Megdörzsöltem a homlokomat, aztán felálltam az asztaltól. Leakasztottam a kabátomat, és miután nyugtáztam, hogy a kocsikulcs a zsebemben van, kimentem, és bezártam az irodát magam mögött. Ez pontosan négy óra öt perckor történt. Aztán visszamentem, újra kinyitottam, felhajtottam az ottfelejtett pohár tartalmát, majd újra elindultam. Négy óra kilenc perc volt, amikor kihajtottam a garázsból.

Volt jó tíz percem, míg odaérek. Persze délutáni csúcs volt, szóval inkább tizenöt. De az is lehet, hogy húsz is. Nem siettem – átengedtem a gyalogosokat a zebrán, és kiengedtem a buszokat a megállókból. Nem hajtottam át a sárgán, inkább megálltam és vártam – de idegességemben a kormányon doboltam az ujjaimmal, és azon rágódtam, hogy már majdnem félúton vagyok, és még mindig nem jutott eszembe semmi értelmes.

Azon gondolkoztam, mikor találkoztunk utoljára. Talán fél éve. Azóta szinte alig gondoltam rá – igaz is, nem illendő dolog másvalaki feleségére „csak úgy” gondolni. De ma. Ma annyit járattam rajta az agyamat, mint még soha eddig. Összesen, úgy értem. S rájöttem, hogy annyira nem is ismerem. Eléggé meg semmiképpen. Nem tudhatom, hogy fog reagálni. Sosem tudtam jól vagy „kellemesen” beszélgetni az ellenkező neműekkel. „Könnyedén”, az igen, az ment. De az sosem volt több évődésnél vagy primitív tréfálkozásnál. De ez most…

Valaki rám dudált, így már én is észrevettem, hogy nekem van zöld. „Menj már, te paraszt!” kiabált az illető, és egy pillanatra késztetést éreztem, hogy kiszálljak és lehervasszam az arcáról a mosolyt, de aztán ejtettem a gondolatot. Most nem annak a felemnek kellett volna elszántnak lennie, így hát egyest kapcsoltam (majdnem letépve a sebváltókart) és indultam.

Már csak három saroknyira voltam, és még mindig aggasztóan üres volt a fejem, úgyhogy valósággal repestem, amikor megláttam egy önkiszolgálót az út mentén. „Éhes vagy.” mondtam magamnak, ami persze nem volt igaz – még ha az is lettem volna, akkor sem tudtam volna enni egy falatot sem a gyomorgörcs miatta, amit éreztem. Kerestem egy parkolóhelyet – jó messze – aztán kiszálltam, és lassú, kimért léptekkel elindultam a kajálda felé. Egy szembejövő fiatal srác legalább háromlépésnyit oldalazott, hogy minél távolabb haladjon el mellettem. Nem tudom, hogy ismert-e, vagy csak megijedt tőlem, de ez az apró részlet is sokat elárult a hangulatomról. Amivel persze tökéletesen tisztában voltam. Legalábbis úgy gondoltam.

Beléptem az étkezdébe, és a falon lógó étlapot böngésztem. Vagy négyszer végigolvastam, és az egyik felszolgálólány már kétszer is megkérdezte, hogy mit parancsolok, mire kinyögtem, hogy sült csirkeszárnyat. Öt-hat darabot. De csak ha jó fűszeres. A csaj valami olyasmit mormogott, hogy „És még finnyás is.” de nem igazán figyeltem oda rá. Aztán amikor valósággal rám üvöltött, hogy „Elviszi, vagy itt fogyasztja?” akkor erőt vettem magamon, és azt mondtam „Elvinném.” Mégis jobb lenne, ha még ma odaérnék. Az órámra néztem. Négy óra huszonöt perc volt. Elvettem a bezacskózott húsáldozatot, és kiballagtam. Már majdnem odaláttam a házhoz. A gyomrom öklömnyire szűkült, és közel álltam hozzá, hogy belevágjam a csirkét egy kukába, és ész nélkül hazahajtsak. De ha már idáig eljöttem…

Pontosan négy óra harmincegy perc volt, amikor lefékeztem a ház előtt. Az ember nem is gondolná, mennyi idő elmegy a slusszkulcs keresésével, az indulással, ilyesmi. Mindezek után még négy teljes percet töltöttem az autóban ücsörögve és kétségek közt vergődve. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy ha szemtől szemben állok majd vele, nem tudok majd megszólalni. Valahogy a nyelv, mint eszköz, nem tűnt alkalmasnak arra, hogy elmondjam. De akkor meg hogy?

Szerencsére (vagy nem) a kényszer most is a segítségére sietett a szorult helyzetnek, és frappánsan leegyszerűsítette a dolgokat. Az ajtó kinyílt, és a házból kilépett Anna, a kezében egy locsolókannával. Tudtam, hogy meg fog látni, így inkább én is kiszálltam. A kocsiajtó csapódására felnézett – közben épp a muskátlikat locsolta. A kulccsal szórakoztam pár pillanatig, de tudtam, hogy ezzel is csak magamat járatom le. Bár mindegy is, ez most huszadrangú szempont.

„Hé, szervusz, Stikli!” kiáltott rám, de valahogy nem tudtam felemelni rá a tekintetemet. „Szia Anna!” kiáltottam vissza rémisztően rekedt hangon – pedig az önkiszolgálóban még semmi baja sem volt a torkomnak. Most viszont meg kellett köszörülnöm. Többször is. Közben valami olyasmit krákogtam, hogy „A franc essen ebbe a rohadt zárba!” meg „Nyomorult kulcs!” Mondtam ezeket annak dacára, hogy már vagy négyszer sikeresen bezártam és kinyitottam az autó ajtaját.

„Mi a baj, Stikli?” kérdezte ő, és én üvölteni akartam vele, aztán bepattanni a kocsiba, és elfüstölni. De nem tehettem. Itt és most kellett ezt elintézni. „Semmi.” válaszoltam, és ez megint hazugság volt. Pedig a zárnak, amire ő értette a kérdést, tényleg nem volt semmi baja. Zsebrevágtam a slüsszelt és elindultam a ház felé. Bementem a kertkapun, lehajoltam az almafa alacsony ágai miatt, végigmentem a terméskövekkel kirakott járdán, és megálltam előtte. „Hm… ugyanolyan szép, mint amikor utoljára láttam.” gondoltam, de közben csak néztem, és nem történt semmi.

„Na, szólalj már meg!” nógatott, és letette a kannát. „Még szerencse.” mondtam magamnak. „Úgyis leejtené.” tettem aztán hozzá, bár ez sem volt lényeges. „Anna. Valamit mondanom kell. Csak ezért jöttem. Sejtheted, hogy fontos, amúgy – sajnos – nem vagyok valami gyakori vendég errefelé.” valami ilyesmit mondhattam. „És ha jól sejtem, ezután sem leszek az…” de ezt már csak gondolatban tettem hozzá. Fölhúzta a szemöldökét, és kérdően nézett rám. És a tekintetében megláttam valamit. Valamit, ami azt sugallta, tudja, miért jöttem. De nem akarja hallani.

Ami ezután következett, arra életem végéig tisztán fogok emlékezni. Minden egyes szóra és tónusra.

– Anna – mondtam. – A férjedet ma délelőtt lelőtték egy tűzharcban egy belvárosi bank előtt. Az elsők között ért oda, még nem tudhatták, hányan vannak bent. Úgy gondolták, csak ketten. Pedig öten voltak, automata fegyverekkel. Rajta kívül még két barátomat lőtték le. Mind a hárman meghaltak. Sajnálom. És részvétem.

Ezek voltak azok a szavak, amik egy életre beleégtek a memóriámba. Együtt a bágyadt délutáni napsütéssel, a lágy szellővel, az almavirágok illatával és Anna szürkülő arcával. Arra érdekes módon nem igazán emlékszem, amikor elájult. Csak arra, hogy a karjaimban tartom, és érzem, ahogy folyik a könnyem.

Bevittem a lakásba, és lefektettem a kanapéra a nappaliban. Valami olyasmit mondhattam még, hogy „Sajnálom.” Bár hogy kinek, arról fogalmam sincs. Talán a háznak. Nem tudom. Nem is fontos. Kimentem, beültem a kocsiba, és hazamentem. Pontosan öt óra tizenegy perckor nyitottam be a lakásomba.

A nap további részéről csak annyi emlékem van, hogy otthon kinyitottam egy üveg whiskey-t. A következőről meg annyi, hogy nem mentem be dolgozni. Viszont aznapra jutott életem legízetlenebb, hideg, lottyadt sültcsirkéje. Ebben teljesen biztos vagyok.