Becsukódott mögöttem a bejárati ajtó, én meg csak álltam töketlenül. Teljes sötétség borult rám. A lakás kellemes illata könnyített valamit a lelkemen, bár az idegeim változatlanul pattanásig feszültek. Hunyorogtam egy kicsit, és pár másodperc múltán már kezdtek körvonalazódni a tárgyak körülöttem. Egy fogast láttam, rajta kabát, a földön cipők, meg egy csizma. Szemben velem ajtó, tőlem balra egy másik. Meleg volt, talán kicsit fülledt is – vagy csak én érzem annak? Azt mindenesetre nagyon is éreztem, ahogy a mellkasomon megindul egy izzadságcsepp lefelé. Aztán több is követte.

Egyáltalán nem így képzeltem. Az igazat megvallva nem képzeltem sehogyan sem. Túl gyorsan jött minden. Inkább hagytam, hadd sodorjanak magukkal az események. Most meg csak álltam egyhelyben, éppolyan szerencsétlenül, mint a kisfiú, akit elvesztett az anyukája a vásárban. A kezem olyan hideg volt, akár egy jégcsap. Ezt tapintás nélkül is éreztem. Nyelni próbáltam, de nem volt semmi nedvesség a számban. A torkom valósággal hasogatott, és utolsó kétségbeesésében egy pohár vízért kiáltott.

Aztán hirtelen egy alak bontakozott ki előttem a homályból, és megragadta a kezem. Olyan erősen szorította meg, hogy majdnem felkiáltottam. De valami befogta a számat. Ez a valami egy másik száj volt. Olyan erősen tapadt rám, hogy másodpercek alatt semmivé foszlott minden kételyem, minden bizonytalanság és idegesség, amit idefelé jövet felhalmoztam magamban. Átadtam magam a követelődző ajkaknak, és hagytam, hadd tegyenek velem, amit akarnak.

Nem tudom, meddig állhattunk ott így. Nekem legalábbis két-három órának tűnt, de azt se bántam volna, ha így öregszem meg, és innen már csak a sírba visznek el. A szorítás semmit sem enyhült a csuklómon, de már feltámadt bennem a soviniszta én, és hörögve követelte, hogy ne tűrjem tovább az elnyomást. A bal kezemmel, ami eddig tehetetlenül lógott a semmibe, megragadtam a vállát, és szinte lefeszegettem magamról.

A szemébe néztem. A szemekbe, amik a vesztemet okozták órákkal ezelőtt. A nagy, barna, szomorú szemekbe. Most furcsa tüzet láttam égni bennük. Ez a tűz messze volt attól a bánatos fénytől, ami már a cigarettafüstön keresztül is magához láncolt. Nagyon messze. Ez a sötét csillogás nem csak leláncolt, de össze is bilincselt. Gúzsba kötött, semmit nem tehettem ellene. De nem is akartam. Csak nézni. Nézni az örökkévalóságig.

Közben a jobb kezem is kiszabadult a szorításból. Az arcára tettem a tenyerem. Éreztem, ahogy megborzong a jéghideg érintéstől. Lassan végigsimítottam az arcán és a nyakán, hogy aztán a vállán megállapodjon ez a kezem is. Valósággal tapintottam az ujjaimmal az elfojtott remegést. Nem tudtam, hogy ez a remegés az övé-e, vagy csak a sajátomat érzem, de egyre erősödött. Az ingén keresztül is sütött a teste. Valósággal égette jéggé fagyott ujjaimat.

Közben a kezeim lassan elindultak lefelé. Végig a karján, le egészen a csuklójáig. Nem mulasztottam el megszorítani őket – és láttam azt is, ahogy fény egy pillanatra még erősebben lobban fel a szemében. Aztán, amikor a csípőjéhez értem, egészen hirtelen homályosult el. Lassan, centinként húztam ki az inget a farmernadrágból. Amikor kint volt egészen, megkerestem a legalsó gombot, és kigomboltam.

Megint jött a vasmarok, és lefogta a kezemet. Alig láthatóan ingatta a fejét, aztán egy laza mozdulattal belökte a baloldali ajtót, és bevonszolt maga után a Paradicsomba. Legalábbis nem tudtam elképzelni semmi rosszabbat, ami az ajtó mögött várhatott volna. Pedig semmi földöntúli nem volt a kis lakószobában, semmi olyan, ami ne fordulhatott volna elő bármely másikban, akármelyik társasházban. És ez a szoba most mégis több volt, mint az egész világ, ami körbevette.

Arra eszméltem (Dehogy eszméltem, eszmélni csak jóval később, egészen máshol eszméltem!), hogy az ágyon fekszem, hanyatt, és a mennyezetet bámulom. Aztán valami más, valami egészen más tolakodott be a látóterembe, és ki sem mozdult belőle egy darabig. Kigombolta a többi gombot is az ingén, aztán ledobta maga mögé, talán egy székre (Kit érdekel most ez?), talán csak a földre. Az ablakon keresztül pont betűzött a holdfény, és megvilágított mindent, amire csak szükségem volt. Egész hátralévő életemre. Azt a fajta tökélyt láttam magam előtt, amire az ember ránézni sem mer, nemhogy megérinteni. Megpróbáltam behunyni a szemem, de képtelen voltam nem rá nézni. A göndör hajtincsek ráomlottak a vállára, ahogy szétbontotta a haját. Eddig azt hittem, hogy ilyesmi csak jól megrendezett filmekben történhet, de látnom kellett, hogy az egész valóság. Színtiszta valóság. Nem mertem hinni neki.

A nadrágomon már majdnem elpattantak a gombok. Fájdalmat éreztem az ágyékomban. De nem hagyta abba. Kigombolta a farmerját, és most már azért kellett becsuknom a szememet, nehogy idő előtt leégjek. A vizsgákra koncentráltam. A zárthelyikre. Gondolatban elősoroltam az összes olyan visszataszító képet, amit az FHM az ilyen helyzetekre való felkészülést elősegítendő közölt le. Nem tudom, hogy ők tesztelték-e valaha is a módszert, de nekem nem jött be. Nem tudtam olyan erősen gondolni semmire, hogy kivigye a fejemből a látványt.

Mikor megint kinyitottam a szemem, már csak alsónemű volt rajta. Nem különösebben flancos, de ami mögötte volt! Az feledtette volna a fehérnemű minden hibáját. Már ha odafigyeltem volna a fehérneműre. De engem éppen akkor egészen más kötött le. A kezei. A kezei, amint lassan megindultak felém. Magamban fohászkodtam, hogy véletlenül se érjenek semmilyen kényes részhez, különben nagyon kínos helyzetnek kellene kitennem magamat. Amint a nadrágomhoz ért, megint megpróbáltam előszedni a képeket az FHM-ből, de még csak el sem homályosították a valóságot. A valóság az volt, hogy a farmer után lekerült rólam az alsónadrág is, és eljött az a pillanat, amit mindig a legkínosabbnak érez az ember. Az a pillanatnyi, akaratlanul is zavartnak tűnő pár másodperc, amikor az ember a kínos nevetést, vagy a csodálkozást várja – de ezúttal ez elmaradt.

Csak egy mosolyt kaptam. Egy olyan mosolyt, ami felért volna háromórányi folyamatos pornónézegetéssel. Mély levegőt vettem, és felálltam. Már az ágyról. Egyéb körülményeket tekintve ez a folyamat már korábban (sokkal korábban) lejátszódott. Feltápászkodtam az ágyról, és mélyen, nagyon mélyen a szemébe néztem. Igyekeztem csak a szemére koncentrálni, bár ez is eléggé nehezemre esett. Megfogtam a derekát (Még mindig perzselt a bőre! Sőt, most perzselt csak igazán!), és adtam neki egy halvány csókot. Egy rövidet, egy érintőlegeset. Egy szünet jellegűt.

Aztán elindultam kifelé. Amikor láttam, hogy nyitja a száját, egy pillanatra megálltam, és az ajkaira tettem a mutatóujjam. Pont, ahogy a filmekben szokás. Nem tudtam szabadulni ettől a félképzelet, félvalóság érzéstől, de nem is akartam. Inkább maradtam volna benne örökre.

Kimentem az előszobába, és találomra benyitottam egy ajtón. Elsőre eltaláltam a vécét. Becsuktam magam mögött az ajtaját, és nekidőltem a falat borító jéghideg csempének. Mintha hetven fokos lett volna a testem. Vagy csak a csempe volt olyan rohadt hideg? Mindegy is. Muszáj volt valahogy levezetnem, nem hagyhattam, hogy szégyenben maradjak. Rövid ideig hezitáltam csak, aztán a kezembe vettem a dolgokat.

Miután könnyítettem magamon kissé, és nagyjából összeszedtem a gondolataimat, határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset, és visszamentem a szobába. Reméltem, hogy nem voltam kinn túl sokáig. Mikor visszaértem, már áldottam az eszemet, hogy úgy döntöttem, ahogy. Mert amikor odanéztem, már biztosan nem bírtam volna tovább.

Az egész úgy nézett ki, mint valami festmény, vagy még inkább mint Marylin Monroe híres vörös drapériás fotója. Attól eltekintve, hogy azon a képen a modellen nincsen semmi. Rajta még ott volt a fehérnemű. De alighanem jobban jártam volna, ha már nincs. Az ember agya sokkal nehezebben kezelhető, ha csak elképzel dolgokat, mintha látja is őket. És az én agyam már igen csak szét akart robbanni attól, amit láttatott velem.

Megráztam a fejem. Rajtam sem volt semmi, csak egy zokni. Egyesek szerint ez iszonyatosan szexi, én elképzelni se tudom, mit eszik ezen bárki is. Gyorsan lehúztam hát a zoknit a lábamról, aztán térdre ereszkedtem, és lassan előredőlve végigfeküdtem a Világegyetem legkényelmesebb fekhelyén: a selymesen puha hasán. A kezeimmel átkaroltam a derekát, és mélyeket lélegeztem. Valami ilyesmi lehet az örök békesség is. Sőt, a nirvána se térhet el túl sok mindenben a jelenlegi állapottól.

Apró kuncogásra lettem figyelmes. Nem tudom, kitalálta-e, hogy miért mentem ki, vagy mit műveltem odakint (Gyanítom, hogy tudta. Látszott rajta.), de szemmel láthatóan nem zavartatta magát. Akkor végleg megnyugodtam. A kezem lassan felfelé siklott az oldalán, egészen addig, amíg el nem ért a melltartó pántjáig. Akkor szépen hátracsúszott, és megkereste a csatot. Nagyon óvatosan csatoltam ki, és még óvatosabban húztam előre. Oda sem nézve dobtam el a fenébe. Arccal még mindig a hasára borulva, áthelyeztem a működési területet a combjai környékére. Igazán tökéletes combjai voltak. Nem tudom, mi teszi a combokat tökéletessé, de ezek azok voltak, ezt megfellebbezhetetlenül éreztem.

Mindkét tenyeremet beleakasztottam a bugyijába, és lassan, egészen lassan, alig milliméterenként haladva, lehúztam a combjáig – amikor rádöbbentem, hogy ebben a pozitúrában nem fogom tudni lejjebb húzni. Megint csak mély levegőt vettem, és felemelkedtem a fekhelyemről. Pajtáskodó mosollyal találtam szembe magam. A pajtáskodó mosoly még akkor is megmaradt, amikor felhúzta a lábait, hogy minél könnyebben leszedhessem róla az utolsó ruhadarabot – hogy az ő zoknija hová lett (volt-e neki egyáltalán?), arról fogalmam sincs.

A felfedezések következtek. Kézzel-lábbal felderíteni a terepet, és alkalmassá tenni a játékra, mint a nagy focimeccsek előtt. Ebből a szempontból nem akadt túl sok dolgom, mert a pálya majdnem tökéletes állapotban volt, de nem akartam a lusta karbantartó szerepébe esni. Gondosan végigápoltam a gyepet az egyik kaputól a másikig, sőt, merő önszorgalomból még a pálya környékét is meglátogattam a kezeimmel, néha egészen a térdéig kalandozva el.

Amikor kimerítettem minden lehetőséget a további előkészületeket illetően, adtam neki egy utolsó puszit, aztán a jobb kezemmel óvatosan lefedtem, nehogy bármiféle károsodás érje a meccs kezdetéig hátralévő (remélhetőleg igen rövid) időben.

Felemeltem a fejem, és óvatosan a hegyeken túlra tekintettem. Bíztató mosoly volt csak a válasz. Nem is haboztam, hanem lassan, minden lényeges (és kevésbé lényeges) pontot érintve felkúsztam, egészen addig, amíg el nem értem a száját. Feltett szándékom volt, hogy letörlöm azt a mosolyt az arcáról. Amikor összeértek az ajkaink, azonnal valami olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, amit leginkább a természetfeletti jelzővel tudnék leírni. Legalábbis nem volt emberi. Az is lehet, hogy valahol a rég elfeledett ösztönvilágban gyökeredzett, amire képzett pszichológusoknak is évekbe telne leásni, de most feltört a régmúltból, elnyomhatatlanul, és egészen körülvett minket.

Minden érzékem kiélesedett a látásom rovására. Mintha kicsit megvakultam volna. Cserébe viszont a tapintásom olyan érzékeny lett, hogy csak azzal képes voltam érzékelni a körülöttem lévő világot. A fülemet betöltötték mindenféle olyan hangok, amiktől jobb érzésű, konzervatív leányok nem csak a házasságig, de talán egy egész életre igyekeznek megmenekülni. Pedig semmi rossz, semmi ördögtől való nem volt bennük, egész egyszerűen hozzátartoznak minden olyan szerelmi rituáléhoz, amikor a férfi és a nő a legmélyebb tudatalattijukig megosztanak egymással mindent.

Az érzékek egyre csak hömpölyögtek, és a hangok a fülemben egyre zavarosabbak, szaggatottabbak, és sürgetőbbek lettek. Nem figyeltem oda rájuk. Minden porcikámmal csak Őrá koncentráltam, hogy ne mulasszak el egyetlen rövid pillanatot, egyetlen apró mozdulatot sem, amitől az éjszaka tökéletessé válhat. Bár, az igazat megvallva, ez már eddig is elég jelentősen túllépett a tökéletesség határain.

Amikor pedig elérkezett arra a pontra, ahonnan már csak lefelé visz az út, akkor már fényévekre maga mögött hagyta a tökéletességet csakúgy, mint az összes többi közönséges földi fogalmat, sőt, a Földet magát is. Akkor már valahol a világűr időtlenségében voltunk, ahol semmi más nem számít, csak az, hogy itt vagyunk egymásnak. Együtt repültünk, és együtt zuhantunk vissza a kellemesen langyos májusi éjszakába. Nem tudom, mennyi időmbe telt, míg magamhoz tértem, de így is túl gyorsnak tetszett.

A plafont bámultam. Megint. Nem, nem azon töprengtem, hogy az a rohadt légy vajon miért nem esik le. Inkább azon, miért nem lehet az emberi élet mindig ilyen, mint amilyen ez az éjszaka volt. Miért kell reggel felkelnem, és visszatérnem a szögfüggvények és a generalizálás egymást felülmúlóan unalmas órái közé. Valami nagyon nem jól működik a világban.

Ő közben a hátáról az oldalára fordult, és rám nézett. Végigsimított a legalább ötnapos borostámon, aztán megfogta a kezem, és megszorította. Ugyanúgy, ahogy órákkal és fényévekkel korábban, amikor még kétségek közt vergődve toporogtam az előszobában, és félve tekintettem az ismeretlen éjszakába.

Visszanéztem rá, és még mindig láttam a tüzet a szemében. A szenvedély tüzét. Elmosolyodtam én is. Elvégre messze van még a reggel…