Egy rövid pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Sötétség vett körül. Lágy szellő fújt, és a levegőben valami különös szag terjengett. Gyenge, de mégis átható. Olyan, mint az… víz… Rohadtul fázott a hátam. Nem bírtam semmire sem koncentrálni. A bőrömet markolászó hideg nem engedett.

Nem tudom, mennyi idő telt el így, de lassan az agyamat is ellepte a zsibbadás. Aztán valamelyest megritkult a köd. Ellöktem magam a nedves faltól, és megpróbáltam megállni a lábamon. Furcsa érzés volt – az izmaim valahogy… nem akartak engedelmeskedni az akaratomnak. A dolgok kezdtek kitisztulni, de vészesen romlani is egyben. Tompa ingereket éreztem csak a lábaim felől, és meg kellett kapaszkodnom egy táblában, hogy ne essek a földre. Az alumínium cső síkos volt a párától, és a kezem megcsúszott rajta. Nagy erőfeszítéssel álló helyzetbe küzdöttem maga, és elindultam. Amerre álltam. Előre.

A lábaimban valamelyest engedett a zsibbadás, de még így is úgy éreztem, mintha térdtől lefelé kátrányban gázolnék. Minden egyes lépésért meg kellett küzdenem, és állandóan előre akartam zuhanni – a lábaim folytonos lemaradásban voltak a testemhez képest.

Elöl valami halvány fény derengett, arra próbáltam menni. Mindegy hová, csak ki ebből a koszos sikátorból. Nem tudom, végül meddig mentem, de lassan elértem az utcasarkot. Egyre jobban szédültem, úgyhogy lerogytam a járdára. A hátamat a sarki ház lábazatának vetettem. Ez is nedves volt. Megborzongtam, de nem tudtam volna felállni, így inkább azt vártam, hogy hozzászokjon a bőröm a hideghez. Nem volt rajtam se ing, se póló, se semmi. Örültem, hogy kijutottam.

Felkaptam a fejem, ahogy megremegett alattam a föld, de csak egy villamos ment el előttem keresztben. Nem gondoltam, hogy már ennyi az idő. Felemeltem a kezem, de a csuklómon nem volt semmi, csak a bilincsek nyomai vöröslöttek rajta. Az órám… még nagyapámtól kaptam. És most már ez sincs. De legalább kijutottam.

Lassan kezdtem felocsúdni. Itt ülök a sarkon, mezítláb, ing nélkül, egy szál farmerben. Ha jön valaki, rendőr, vagy akárki, mit mondhatnék neki? Itt nem volt maradásom. Haza kellett jutnom valahogy. Megpróbáltam felállni, de semmi nem volt a közelben, amibe belekapaszkodhattam volna. Végre, nagy nehezen, a falat karmolászva, sikerült felküzdenem magam. Érzetem, ahogy az ősrégi lábazat repedéseiben beszakadnak a körmeim. Gyenge voltam, és a kezeim görcsbe álltak, ahogy falba kapaszkodtam, de nem maradhattam. Itt nem.

Átbotorkáltam az úton a szemben lévő parkba. Fogalmam sem volt róla, merre menjek. Megint megcsapta az orromat a szag. A víz… hallottam, ahogy hívogat – már ha lehetséges az ilyesmi. Arra indultam tehát, amerről a legerősebbnek éreztem a hívást. Megint a sötétség vett körül, de most nem érdekelt. Nem zavart, hogy mezítláb voltam, nem zavart, hogy fázom, csak mentem előre, mert tudtam, hogy arra kell mennem. Ha már kijutottam.

Futni akartam, sőt, rohanni, de képtelen voltam rá. A láthatatlan kátrány egyre ott kavargott a lábaim körül, és megakadályozta, hogy egy kicsit is jobban siessek. Éreztem, hogy el fogok késni. Megint. Csak azt nem tudtam még, hogy honnan.

Azt sem tudom, meddig bolyongtam sarokról sarokra fordulva, de éreztem, hogy egyre lassabban, egyre nehezebben haladok. Pedig már nem voltam messze. Már egészen közelről jött a hívás. A kiáltás… segélykiáltás… Ugrani akartam, szökellni, de csak annyit értem el, hogy arcra estem. Fuldoklottam a megfoghatatlan, sűrű szennyben, ami körbevett. Felemeltem a fejem, és nagy nehezen talpra álltam ismét. Sajgott a térdem, és sántítottam is, de tovább mentem. A pára lassan elborította az egész testemet. A vízzel és vérrel vegyített izzadság patakokban folyt rólam. A lábamon és a kezemen égtek a horzsolások, én viszont egyre a kiáltások irányába botladoztam.

Amikor befordultam az utolsó sarkon, mintha falba ütköztem volna. Egyszerre ott voltam, és a lábamat mintha leszögelték volna. Ott volt a víz, és a parton ott volt ő is. Ott állt, riadtan, és egy pisztoly csöve szegeződött rá. Lihegtem, de mozdulni nem tudtam. Rám néztek. Mind a ketten. A fegyveres is. Egy pillanatra csönd lett, eltűnt a víz, eltűnt a kátrány, a lábaim felengedtek, és már éppen ugrani akartam volna…

Dörrenés. Mintha felrobbant volna körülöttem minden. Az egyik alak a földre zuhant, a másik pedig felém fordult. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy vigyorog rám. Remegtem a dühtől, de megint nem tudtam megmoccanni. Szét kellett volna szakadnom. Az egyik felem odavitt volna, hogy segítsek rajta, hogy megmentsem, a másik meg el, minél messzebbre, hogy ne is kelljen látnom. Nem, azt nem tudnám elviselni, ha úgy kellene látnom.

Az álló alak még mindig rám vigyorgott, aztán eltette a fegyvert, és lassan elsétált. Én még mindig ott álltam, ahol megmerevedtek a lábaim, de éreztem, hogy lassan enged a szorítás. Enged, és arrafelé vonszol, amerre nem akartam menni. Oda, egyenesen hozzá. Lehunytam a szemem, de tovább mentem. Nem tudom miért, egyszerűen tovább kellett mennem. Nem mehettem másfelé, fizikai képtelenség lett volna.

Mikor odaértem, sokáig álltam felette anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem. Éreztem, hogy ott van, de még mindig nem tudtam szembesülni az igazsággal. Akkor nem lett volna értelme tovább élnem. Akkor inkább lőtt volna le engem is az a másik. Valami végigfolyt az arcomon. Összeszorítottam a szemeimet, de nem állt el. Sőt, egyre erősebben folyt. Üvölteni akartam, de nem jött hang a torkomra. Csak álltam, ökölbe szorított kézzel, és vártam… mire? Hogy meghaljak? Lehet. Akkor már minden mindegy volt. Elkéstem. Megint. Mindig elkések, mert mindig későn indulok. Egy halk sóhaj riasztott fel, és hirtelen felpattant a szemem.

Lenéztem, és pontosan azt láttam, amitől mindig rettegtem. Ott feküdt a lábaimnál, a mellkasán vérfoltos az ing, és már nem lélegzik. Tudtam, hogy ez volt az utolsó sóhaja. Amikor az izmok végleg elernyednek, és a tartalék levegő is kiáramlik a tüdőből. Vége volt. Nincs többé. Letérdeltem, bár alig láttam valamit. Békés mosoly volt az arcán. Mintha nem is az imént gyilkolták volna meg hidegvérrel. Mintha csak aludna.

A mentőkért, a rendőrökért akartam rohanni, de nem tudtam csak úgy itt hagyni. Valaki úgyis meghallotta a lövést. Valakinek meg kellett hallania! Egyáltalán, miért nincs még itt senki? Remegtem, de aztán lassan megnyugodtam. Óvatosan félresöpörtem a haját az arcából. Így volt a legszebb. Lehunyt szemekkel, mosolyogva. Még egyszer gyengéden megérintettem az arcát, a nyakát, aztán megfogtam a kezét. Még meleg volt, de tudtam, hogy már nem sokáig. Lassan, egyenként végigsimítva az ujjpercein, végül kicsúszott a keze a kezemből. Felálltam. Odébb mentem néhány lépést, a korlátnak támaszkodtam, és néztem a vizet. Elkéstem. Megint. Ezúttal végleg. Lehunytam a szemem. Éreztem, hogy a korlát eltűnik, én pedig zuhantam. Kijutottam… de minek?

 

Felnyitottam a szemem. A fejem még mindig fájt, és a zsibbadást is éreztem a lábaimban. Egy darabig néztem a plafont, aztán felültem az ágyon. A tenyerembe ejtettem a fejem, és úgy üldögéltem tovább. Nem volt miért felkelnem. Már nem. Végül felemeltem a fejem, és a fényképre néztem az íróasztalon. A kereszt alig látszott a sok virágtól és koszorútól, amit köréje raktak. Jól láttam most is azt a csokrot, amit én tettem oda. Óvatosan, lopva, amikor már mindenki elment. Sokat kellett várnom, de nem érdekelt. Akkor csináltam a fényképet is. Azt, ami itt van most a keretben, és mindig emlékeztetni fog rá, hogy mit éreztem. És arra is, hogy soha nem mondtam el…