Érzem, hogy valami visszatart, egy pillanatra megbénulok. Ő pedig már kissé tovább fordítja arcát. És ezzel vége.

            Semmit nem lehet megváltoztatni. Semmit nem lehet jóvátenni. Minden tettnek csak abban a pillanatban van értelme, amikor megszületik. Vagy éppen nem születik meg.

            Kiszárad a torkom.

            Nem tudom elhinni… nem is merem talán. Itt volt a lehetőség, egy gyönyörű, csodálatos lehetőség. És én nem tettem semmit. Nem csókoltam meg. Nem értem miért… csak egy pillanatnyi zavar volt. És ennyi is elég, hogy tönkretegyen mindent.

            A pillanat elmúlt, a tett nem született meg. És minden továbbrohanó pillanattal egyre távolabb kerül tőlem ez a kudarc, és egyre kevesebb marad belőle. Múlt lett belőle. A gyávaság egy történelmi pillanata, egy szürreális emlék. Vége.

            Tekintetünk újra találkozik, de az a fény már nem ugyanaz. A csillogás –felcsillanás- kihunyóban. Egy csillag pusztul el szemem láttára, és én remélem, hogy az egész világ vele pusztul.

            Minden törvényszerű. De mindennek csak egy pillanatban van értelme. Aztán maga mögött hagyja az idő, és történelem lesz… lassan feledésbe merül. Az embert a múlttal összekötő húr pedig egyre csak feszül… aztán egyszer csak elszakad. A múlt egy része eltűnik, kiesik az emberi tudatból. Száz, ezer évek tűnnek el a semmiben.

            Ez a pillanat is ilyen sorsra jut majd, persze ez nem él majd emberek millióinak emlékeiben. Csak kettőében. És már most is érzem, hogy a feledés lassan hálót sző a sebre, az pedig már csak emlék. Egy heg. Mint egy apró tűszúrás, apró fájdalom és csak egyetlen elvesztett vércsepp. De azt a cseppet soha nem kapom vissza.

            Igen, ez a pillanat már csak egyszerű heg a múltam bőrén, húsában. Egy a többi közt. Egy újabb jel, ami emlékeztet a hibáimra. Minden ki nem mondott szó, és minden rosszkor kimondott, minden elhibázott gesztus, minden miattam ontott könnycsepp, minden elmulasztott ölelés hagyott egy jelet. És sok jelentésére már nem emlékszem, csak olyanok, mint a táblák, amikről lekopott a festék, és más senki nem tudja, mire figyelmeztetnek.

            Nem lehet jóvátenni. Megtörtént, és nem lehet megváltoztatni. Sem ezt, sem mást. Nincs értelme a sajnálatnak, nincs értelme a bosszúnak, nincs értelme semminek. Csak a pillanat van. Az pedig kíméletlen.

            Minden pillanatban ott van egy elvesztegetett lehetőség. Némelyikben feltűnően megmutatkozik egy magasztos, boldog, különleges esemény lehetősége. A többiben az ember maga dönti el, hogy akar-e látni valamit.

            Itt volt a pillanat, amire hónapok óta várok, és elmúlt. Csalódást és fájdalmat hagyott maga után. Ezen nem lehet változtatni. Ez jóvátehetetlen.

            A jövő elindult a maga útján, Ő pedig egyre távolabb sodródik tőlem a következmények dühöngő hullámain.

            Miért nem nyújtom ki a kezemet? Miért kellene hagynom, hogy megtörténjen?

Itt egy új pillanat, egy új lehetőség, hogy tegyek valamit. Valamit, ami elmossa a múltat, amitől elpattan a húr, ami hozzám köti. Ilyen egyszerű? Talán…

           

            Magamhoz húzom, és megcsókolom. Egy pillanatnyi bizonytalanságot érzek, aztán ajka hálásan tapad ajkamhoz.

            Nem tettem jóvá semmit. Csak megváltoztattam a jövőt.