Ablaktalan szoba, sűrű, rozsdaszagú levegő, penészes falak. Hideg padló. Alacsony plafon. Ideges remegés az izmokban. Görcsbe ránduló gyomor. Halk sikoly, mint mikor egy fűrészlap hajlik meg és törik ketté. Fémes pendülés.

            Néhány kiesett másodperc –perc, vagy óra- után, egy újabb pislogás visszaránt a valóságba. Tág pupillákkal bámulom a padlót.

            Újra és újra megrohannak a gondolatok, amik elől menekülni szeretnék. Vagy legalább időt nyerni… kifárasztani őket, hogy legyen esélyem. A szoba sarkában felhalmozott üres üvegekre nézek, aztán az utolsóra, aminek még lötyög az alján valami, és tudom, hogy el fogom veszíteni a versenyt. Hamarosan elmúlik a jótékony kábulat, utolér a sokáig került másnap. És akkor már nem lesz semmi, ami elviselhetővé tompítja a külvilág őrjöngő zakatolását. Akkor rendet kell tennem magamban.

            Megiszom a maradék sört, aztán várom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Három napig halogattam, volt időm felkészülni. Lehunyom a szememet, csak egy pillanatra. A halántékomon lassan kidagadó ér és a tarkómba lopakodó zsibbadás figyelmeztet: lassan kijózanodok.

            Forró érintés, lágy sóhaj. Dühöngő csók, selymes suttogás. Sűrű, lassú izzadtságcsepp a nyakamon. Parázsló lélegzet. Bíborszínű ragyogás, húsba vájó köröm. Édes fájdalom apró fodrai… egy távoli légy orkánná erősödő zümmögése, fagyos szélroham.

            Felébredek, és a valóság kíméletlenül rám töri az ajtót. Testemet feltartóztathatatlanul maga alá gyűri a másnapos fáradtság. Kipréselek egy sóhajt, hogy megnyugtassam háborgó gyomromat. Köhögésbe fullad. Rágyújtanék, de valamikor ma reggel elfogyott az utolsó szál cigim. Még egy sóhaj, ezúttal a lemondásé.

            Épp itt az ideje, hogy elkezdjek rendet tenni. Először magamban, aztán a szobában, magam körül. Volt elég időm, hogy megbarátkozzak az agyamig időnként elérő gondolattöredékekkel, most együtt kell megbirkóznom velük. Nem hiába féltem tőle.

            Vannak dolgok, amikről az ember hiába tudja, hogy hiba belevágni, nem tud ellenállni. Mindig talál valami kibúvót, egy kifogást. Egy okot. Egy indokot. És ezt az egyet ezer ellenérv sem tudja ellensúlyozni. Mindenkivel megtörténik. Akivel nem, az nem él igazán.

            Hogy velem miért történt? Visszapergetem a perceket, órákat, ahogy eddig talán ezerszer is… Megint a sarokba pillantok, egy könnycseppel küszködve. Szerelmes voltam, vagy részeg? A kettő között nincs is sok különbség. Talán csak annyi, hogy a szerelem után következő másnap sokkal fájdalmasabb. És százszor hosszabb.

            Jó okokból születnek a leggyakrabban rossz döntések. Sőt, a rossz döntések attól lesznek igazán rosszak, hogy jó okokból születnek. Olyan okokból, akik mindenkinek jót ígérnek. Ilyen okok a valóságban nem létezhetnek. Szemfényvesztés az egész.

            Hátamon lassan érezni kezdem a fal hidegét. Felkelek a padlóról, és a falnak támaszkodva küszködök a hányingerrel. Ahogy tekintetem elkalandozik, észreveszek pár vérfoltot a falon. Ott, ahol két napja szétvertem a kezemet. Ahogy eszembe jut, mosolyogni van kedvem. Ugyanakkor újra belehasít a mutatóujjamba a fájdalom. Alighanem megrepedt valami... Nevetségesen érzem magam. Jó jel.

            Kivételesen józan voltam. Azóta is azért imádkozom, hogy bárcsak ne lettem volna. Nem azért, hogy ne emlékezzek… csak hogy ne kelljen belátnom, hogy tévedtem: hogy száz és száz jel, tett, ok és okozat valójában csak félig vagy félreértett jel volt… tett helyett véletlen, ok és okozat helyett csak káosz… amiből úgy alkottam rendszert, ahogy nekem tetszett. Hogy volt valami, amit nem láttam. És belebuktam. Megint.

            A tények furcsa dolgok. Van egy határ, amíg az ember bárhogy ferdítheti őket, és azok idomulnak az élethez… aztán, amikor észrevétlenül átlépi ezt a határt, felemelik a hangjukat, és kíméletlenül szétforgácsolják az életet, hogy saját helyükre kerüljenek.

            A konyhában megpróbálok leerőltetni a torkomon pár korty kávét. Lassan, darabosan araszol lefelé a torkomban, nyelvemen ott hagyja az édesítetlen feketekávé jellegzetes karcos-füstös ízét. Kellemes íz. Ha az otthon ízét kellene leírni, ez mindenképpen benne lenne. Gerincemen a reszketést kezdi megnyugtatni valami langyos zsibbadás.

            Utólag persze minden annyira egyszerű. Túlságosan is. Természetesen vannak apróságok, amiket nem értek, de nem is fontosak… egy-egy félreértett pillantás, egy elharapott mondat, egy be nem fejezett érintés… az összképen nem változtatnak. A lényeg nem változik. Soha. Senki nem tud változtatni rajta, tegyen akármit, éljen akár ezer évig.

            Ahogy a kávé hatni kezd, hirtelen végiggondolom, mennyi cigarettát szívtam el a közelmúltban… abból ítélve, ahogy a szívemet lassan valami hűvös érzés szorítja össze, elég sokat. Túl sokat. Leülök egy székre, és próbálok lehiggadni. Percekig tart, amíg összeszedem magam. Lassan múlik a szédülés is. Hálát adok ezekért a nyugodt percekért…

            Most is azt hittem, változtathatok valamin. Azt hittem, hogy számít, amit teszek. Nos, hatása volt… de nem számított.

            Forró hajnal. Büszkén összeszorított ajkak. Makacsul az arcra erőltetett kedves mosoly. Lágy pillantás, kemény szótlanság. Zavar. Egy utolsó érintés. Egy kibuggyanó könnycsepp. Szilánkokká hasadt, félig beteljesült vágyak.

            Ha valamit úgy veszít el az ember, hogy már félig a kezében volt, sokkal jobban fáj. A zuhanáskor megragadott kötél éget, a fuldoklónak nyújtott ág szálkát hagy maga után… ami elérhetetlen, az után lehet vágyakozni. Ami már a kezünkben van, aztán kicsúszik… az a Bukás.

            Ha az ember nem tud megtartani valamit, az csak az ő hibája. Ettől persze nem fáj kevésbé. Sőt… az igazság egyetlen villanása elég, hogy vakká tegyen bárkit, hosszú időre. A gyengébbeket talán örökre.

            Pedig elég néhány valódi gesztus, néhány őszinte szó, hogy kiderüljön az igazság. És az Igazság nem kegyelmez: vakító fénnyel és pusztító forrósággal jön, és elsodor mindent. Az Igazság maga az Ítéletnap.

            Évek dőlnek romba egyetlen másodperc alatt. Érzések fordulnak visszájukra, szavak veszítik el a jelentésüket. Felesleges gondolatok tűnnek el sikoltva a semmiben, és újak születnek, látszólag értelmetlenül. Kezdődik minden elölről. Új világ születik a régi érzelmek körül.

             Újabb és újabb képek peregnek le a szemem előtt, újabb gondolatok űzik egymást a fejemben. Újra kiszárad a szám.

            Megint kicsúszott a kezemből valami, ami a normális élethez köthetett volna. Visszagondolok az elmúlt néhány napra. A zaklatott boldogság egy napjára, és az azt követő, részeg süketségben töltött napokra. Végül is… ennyi az Élet. Egy jó napra három rossz jön. És ez még jó arány.

            De most történhetett volna máshogy… változhatott volna valami. Lehettek volna mások ezek a napok. Lehetett volna más a következő száz. De valami megint félresiklott… talán még egy csók kellett volna? Még egy érintés? Még egy szó? Még egy pillantás? Vagy tényleg így kellett lennie? Nem akarom, hogy igaz legyen…

            Bánattól sűrű, kedvesen, fájón elsuttogott szavak. Fénylő szemek. Megremegő kéz. Arcba hulló hajtincs. Bánattól kipirult arc. A lemondás egy apró könnycseppje. A nyakon kidagadó vékony ér.

            Megrázom a fejem, és a fellobbanó fájdalom eltereli a figyelmemet. A szoba közepén állok, és megint a falat bámulom. Szánalmas. De még nem vagyok kész… még nem. Nem akarok. Nem merek.

            Gondolataim elől menekülve otthagyom a lakást, és a forró napsütésben dideregve a legközelebbi bolt felé indulok. Még szükségem van néhány napra…