Tribute to 'Kaland'

    Az ajtó halkan csukódott mögöttem és ott álltunk egymással szemben némán. De csak néhány pillanatig tartott, aztán felnézett rám és megint megláttam a szemét. Az este még cigarettafüstön át szürke volt, de most már láttam hogy kék, talán a legszebb, amit életemben láttam. És csillogott a szenvedélytől.

    Egy pillanat múlva már rám tapadt az ajka, és nem is próbáltam ellenkezni. Éreztem a számba furakodó nyelvét, testemet szinte égette a hozzásimuló test melege. Átöleltem, és végigsimítottam a testén: hálás, forró pillantás volt a válasz.

    Nem tudom meddig állhattunk az előszobában, talán percekig, talán csak néhány másodpercig. Nem érdekelt. És őt sem. Keze a kezemet kereste, és amikor megtalálta, olyan lágyan és forrón simult rá, hogy szinte megbénultam. Kibontakozott az ölelésemből és a hálószoba felé indult, keze a kezembe simult, olyan aprónak tűnt… féltem, nehogy összetörjem. Az ajtó előtt hátrapillantott és lángoló szemének egy pillantásából értettem, hogy követnem kell.

    Amikor beléptünk újra hozzám fordult. Képtelen voltam bármire is, elszállt minden erőm. Tudtam hogy valamit tennem kellene, de képtelen voltam gondolkodni is. De ő értett mindent és angyali mosollyal ölelt át. Megcsókolta a nyakam és én szinte hallottam a többnapos borosta sercegését, amint végigsiklottak a nyakamon forróságtól száraz ajkai.

    Amikor ajkaink újra összeértek, megint éreztem a forróságot, és csak szívtam magamba, egyre hevesebben… átöleltem megint, és orromat megtöltötte a haja illata… Nem emlékszem milyen volt, de biztos, hogy édesnek és forrónak éreztem azt is… pedig füst és alkohol szaga kellett volna hogy legyen… lehet hogy az is volt, de akkor hihetetlennek tűnt.

    Csókolózva dőltünk végig az ágyon, és egyre gyengébbnek és elesettebbnek éreztem magam… nem tudtam tenni semmit, csak hagytam hogy nyelve játszadozzon az enyémmel, forró kezei pedig lassan megszabadítottak minden ruhámtól. Meg sem tudtam mozdulni, olyan volt minden mint egy filmben, nem hittem el, hogy nem álom, hogy nem csak képzelődök, és nem ébredek fel mindjárt sajgó fejjel, alkoholtól bűzösen egy mocskos szobában.

    Pedig nem álmodtam. És azt hiszem ő nagyon jól tudta, mire gondolok. Újra elmosolyodott (angyali mosoly az ördögien izzó szemek alatt) és vetkőzni kezdett. Tudtam hogy segítenem kellene, de nem bírtam megmozdítani a kezem… szinte megbénultam, olyan gyönyörű volt. A ruhák alatt egy tökéletes test rejtőzött, és képtelen voltam nézni… ahogy ott térdelt mellettem az ágyon, és lassan lekerült róla minden, elszállt minden erőm… az ablakon át fakó holdfény világította meg, sötét haja szinte glóriaként ragyogott… nem hittem el hogy nem álom.

    És akkor a szemébe néztem, és viszonozta a pillantásom… és akkor megértettem. Ez tényleg valóság, bár nem mertem elhinni… tényleg angyal, az én Angyalom, a Megváltóm… az Életem. Tudtam, hogy mindig ezt a szempárt kerestem a füstben, a poharak fölött, és mindig arról álmodtam, hogy eljön… és itt van. Nem álom, nem egy bódult agy szüleménye… forró, heves, igazi és megmásíthatatlan valóság. Elöntött a vágy.

    Átöleltem, és magam alá gyűrtem, nagyon lágyan de határozottan, és ismét egy hálás pillantás volt a köszönet. Mikor végigsimítottam a testét, összerázkódott… kezem még mindig fagyos volt a kinti hidegtől. De amikor ránéztem, és láttam az arcát, láttam, ahogy behunyja a szemét, tudtam, hogy nem érdekli. Elnéztem egy ideig azt az angyali arcot, a hajat, a testet, a minden ízében tökéletes lényt… talán tényleg álom. De kit érdekel.

    Elmerültünk a sötétségben, és láttam magam előtt a téli éjszaka minden csillagát, a holdat, felhőket, az űr sötétségét, mindent a világon, fényesen és mégis sötéten, tisztán és világosan, az Élet minden szépségét és szárnyaltam a boldogságtól… És a sóhaj, amit valahonnan nagyon messziről hallottam tudatta velem: ő is száll velem; angyalszárnyon, pokoli mélységek felett

    -Megváltóm…

    Amikor felébredtem, sokáig nem nyitottam ki a szemem. Éreztem a feje súlyát a mellkasomon, hallottam a pihegését… túl szép volt a pillanat, rettegtem, hogy ha kinyitom a szemem, eltűnik minden, és még az álom emléke is eltűnik valahol, valami sötét mélységben, ahová soha nem merek majd utána menni…

    Sokáig vártam, nagyon sokáig, talán órák telhettek el… de minden ugyanolyan maradt. Lassan kinyitottam a szemem.

    Engem nézett… feje a mellkasomon, és arcába hulló tincsek közül egyenesen a szemembe nézett… pillantásából eltűnt a tűz, de helyét elfoglalta valami meleg, finom fény… egy pillanatra nem értettem mi történik, és valószínűleg ő is megérezte (megint), hogy mi jár a fejemben, és elmosolyodott. Akkor rájöttem, hogy ő is ugyanezt a fényt látta a szememben… azt hiszem halvány mosoly ült ki az arcomra, mely már talán évek óta nem hitte, hogy ilyesmire is képes… Ő pedig még mindig mosolygott és lágyan bólintott. Szerettem. És szeretett.

    Átöleltem. Éreztem, hogy teste hozzám simul, és mindkettőnket elönt a forróság. Hosszú még az éj…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.