Még egy novella, amit nem tudok befejezni. Még egy bekezdés, ami félbe marad. Még egy cigaretta.

            Ha ezt sem tudom leadni időben, kiteszik a szűrömet a laptól. Pedig ez az egyetlen állandó jövedelmem… Már így is két hónapja küzdök azért, hogy ne adják másnak az írásaimnak fenntartott helyet. Már két el nem készült novellámat fizette ki a szerkesztő, talán szánalomból, talán megértésből. Talán mindkettőnek köze volt hozzá.

            Vagy csak arról a soha be nem ismert apróságról van szó, hogy én vagyok a legjobb írója. Ha engem kirúg, ki tudja, nem megy-e csődbe. Persze találhat még más írót. Vannak ezrével. És a legtöbb jobb nálam. Bár nekik nem tudna eleget fizetni. De egy rossz író is több mint egy olyan, aki nem tud írni.

            Talán jobb is így. Talán jobb, ha keresek egy rendes munkát. Vagy visszamegyek az egyetemre. Ennél bármi jobb lehet csak… tényleg?

            Szemem sarkából az ágyat figyelem. A lány még mindig lágyan piheg a takaró alatt. A lány… Jézusom, azt sem tudom, hogy hívják. Szegény. Nem ismerem, de ennél biztosan jobb jár neki. Persze, az élet igazságtalan. Senkivel sem szabadna megtörténnie, hogy egy írni nem tudó, senkiházi író ágyában ébred. És mégis megtörténik. Túlságosan gyakran, azt hiszem.

            Amikor néha egy-egy megmaradt barátnak panaszkodok, csak nevetnek… hát lehet ennél jobb életem?

            Volt. Amikor nem kínos csend ébresztett, hanem szerelmes csók. Amikor nem egy idegen nő illata volt az első ami az orromba lopakodott reggel. Amikor már azelőtt tudtam, hogy ki van mellettem, mielőtt kinyitottam a szememet. Amikor nem a becsukódó ajtó kattanása volt az első hang, hanem egy lágy „jó reggelt”…

            Persze ez már rég volt. Túlságosan régen ahhoz, hogy még mindig fájjon az emlék. Nem is fáj. Ez sem. Akkor egyszerűen megváltozott valami. Mindegy, rég volt már. Ez a lány sem rosszabb, azt hiszem. Kár, hogy nem érdekel. Soha nem fogom megismerni.

            Hátradőlök a székben és a monitoron sorakozó töredékes mondatokra nézek. Megcsóválom a fejem és lehunyom a szemem, és hagyom hogy a füst ellazítson. Talán el is alszok.

            Egy apró kéz simítja végig a vállamat…

            -Írsz?

            Kedves hang, meglepően kedves… nyoma sincs benne a szokásos szemrehányásnak. Még.

            -Próbálok. –ki sem nyitom a szememet.

            -Kérsz kávét?

            Megdöbbenek. Eléggé ahhoz, hogy ránézzek. Nem tudom milyen az arcom, de félreérti.

            -Vagy teázol? –elpirul, mintha szégyellnie kellene, hogy nem tudja.

            -Nem, nem… kávét… kérek. –nehezen jönnek a számra a szavak. Valami mintha megmoccanna bennem. De nem a megszokott ingerültség. Inkább kíváncsiság.

            -Máris. –mosolyog. Kimegy a konyhába.

            Egy percig még meglepetten ülök. Meglepnek az események, és meglepnek a saját reakcióim. Aztán utánamegyek.

            Leülök egy székre és figyelem. Látom, hogy nem zavarja. Mosolyog. Én pedig nem értek semmit.

            Nézem a lábait, ahogy néha megremegnek a padló hidegétől, a kezeit, miközben a kávét kanalazza ki a dobozból, nézem ahogy néha kisöpör az arcából egy-egy engedetlen tincset…szinte elbűvölve figyelem ahogy mosolyog –apró, angyali mosoly, épp csak a szája széle hajlik kissé-, ahogy álmosan pislog, ahogy lélegzik, ahogy mellkasa emelkedik és süllyed, ahogy…

            -Cukorral?

Még mindig nem értek semmit… Mi ez az egész? Kicsoda ez a lány?

-Tisztán… illetve… mégis inkább cukorral.

Csészéket vesz elő, kávét tölt nekem, aztán magának. Kanalat is vesz elő a fiókból. Azt hiszem önkéntelenül elmosolyodok, mert megkérdezi:

-Mi ilyen vicces? –semmi szemrehányás… csak kíváncsiság.

-Hát…tudod… talán egy éve nem ittam csészéből kávét… vagy használtam kanalat.

Kérdőn felhúzza egyik szemöldökét, és közben mosolyog. Milyen kedves arc… Nem szól, én mégis válaszolok.

-Bögréből szoktam inni. És… a cukorról is azért szoktam le, hogy ne kelljen kanalat használnom… tudod, a mosogatás miatt… -hülyén érzem magam. Enyhén megremeg a kezem.

Ő pedig felnevet! Nem hallottam ilyen kedves, csilingelő nevetést mióta… mióta… Megakadok a gondolatban amikor feláll az asztaltól. Mosogatni kezd.

Bennem pedig megmozdul valami. Megremegő lábbal állok fel. Mögé sétálok és átölelem. Fejét kissé hátrafordítja: még mindig mosolyog. Hozzám simul és lehunyja a szemét. Megcsókolom. Mélyen beszívom a haja illatát, végigsimítom a testét…

Keze az arcomat simogatja, én pedig hallom a soknapos borosta sercegését. Megint hülyén érzem magam… Elmosolyodok.

Kimegyek a fürdőszobába és megborotválkozok. Aztán befejezem a novellát. Ő pedig ott ül velem, és a karomat simogatja. Boldogok vagyunk.

Tényleg ilyen egyszerű?