Hűvös izzadtságcsepp a homlokomon. Cserepes ajkak, száraz nyelv. Fejfájás.

  Ahogy mindig.

            Felülök az ágyban, és kábán keresem az órát. Fél öt. Nagyjából két órája aludtam el. Több alvásra tehát nem igazán számíthatok. Napi két óra elég…

            Hátamon patakokban csorog le az izzadtság, szemeim égnek a láztól. Szédülök. Visszafekszek, és kezeimet a fejem alá téve a plafont bámulom. Nem igazán gondolok semmire. Pontosabban nagyon is sok mindenre gondolok, de ezek a gondolatok olyan gyorsan kergetik egymást a fejemben, hogy egyikkel sincs időm foglalkozni. Szerencsére.

            Várom, hogy teljen az idő. Várom, hogy felkeljen a Nap. Várom, hogy történjen valami. Bármi.

            Ahogy mindig.

            Évek óta nem történt semmi. Semmi olyan, aminek valóban jelentősége lett volna. Semmi, ami felrázott volna. Lehet hogy már nem is fog. Valami félresiklott, még régen. Nem tudom micsoda, és hogy mikor. Azt sem, hogy miért. Talán a genetika szórakozik velem, valami rossz helyre került a DNS-láncban… talán én rontottam el valamit. Bármi is az igazság, kevés esély van rá, hogy megváltozzon a helyzet.

            Egy molylepke köröz lassan a fejem felett.

           

            Csendben térdelek a feszület előtt, imára kulcsolt kezeim mögött lassú könnyek peregnek az arcomon. Emlékeimből erőt merítve mormolom az ima szavait, lassan, tagoltan. Nehezemre esik visszafogni magam, nehogy zokogva zuhanjak a templom padlójára.

           

            Egyre csak a lepkét figyelem, és érzem, hogy egy apró, forró könnycsepp gyűlik a szemem sarkában…

 

            Évekig éltem töretlen hitben. Hiába volt minden rossz körülöttem, hiába ostromolt a kísértés mindenfelől. Kitartottam, szívemben boldogsággal, büszkén. A nehezebb utat választottam, a becsületet: jól éltem.

 

            Az órára nézek: már hat óra. Felkelek. Hamarosan úgyis indulnom kell dolgozni. Bár ma csak egy órát tartok, és nyugodtan hivatkozhatnék betegségre. De mit csinálnék helyette? Ugyan… így legalább telik az idő. És így még jobban fog esni a ma este…

           

            Kilencven percen keresztül beszélek sötét középkori hiedelmekről, eretnekségről, tiltott tanokról. Semmi komoly, semmi durva, semmi igazán véres. Semmi, ami akár csak megközelíteni a valóságot. Mindössze egy kis „érdekesség”. Ponyva.

            Az irodában gyorsan összepakolom a cuccaimat, és igyekszek nem szólni senkihez. Nem esik nehezemre, elég ijesztő látványt nyújthatok a karikás szemeimmel, sovány arccal, csomós hajjal. Még fiatal vagyok, az öregebb professzorok nem igazán szólnak hozzám, a tanársegédek és titkárnők meg csak akkor, ha valami gondjuk van. És ez így van jól. Utálom az összeset. Legszívesebben egy tompa késsel belezném ki a legtöbbjüket. Talán majd egyszer…

            Hogy miért nem rúgtak még ki? Sokszor gondolkodtam rajta, páran már meg is kérdezték. Tudom, hogy sokan dolgoznak az ügyön a hátam mögött, de nem érdekel. Úgysem járhatnak sikerrel. A dolgomat tökéletesen végzem, jó szakember vagyok. Hogy nem vagyok jó munkatárs? Nos, ez mások problémája.

            Becsukom a táskám és úgy döntök, azért erősítem kicsit a pozíciómat. Valamiből élni kell…

            Kedves mosolyt erőltetek az arcomra, és barátságos biccentéssel elbúcsúzok a titkárnőtől, és egy másik fiatal tanártól, akivel az irodán osztozunk.

            A reakciót meg sem várva kimegyek a szobából és becsukom magam mögött az ajtót. Köszönök néhány diáknak, akivel a folyosón találkozok, aztán tovább sietek. Az egyik utánam fut, és megállít. A vámpírokról érdeklődik. Megnyerő mosollyal ajánlok pár komolynak tűnő könyvet. Csajozáshoz elég neki, többet úgysem érnek. Néhány középkori mese, feljegyzés… ugyan már!

            Megköszöni, és én már ott sem vagyok. Minél előbb ki akarok jutni az egyetemről, ezért amikor az egyik kollégám utánam kiált, úgy teszek, mintha nem hallanám, és kimegyek az épületből.

 

            Éjszaka. Kinyitom a füstös kocsma ajtaját, és egy kissé kijózanít az arcomba csapó hűvös szél. A lány részegen botorkál mellettem, és a küszöbnél belém kapaszkodik, nehogy elessen. Rám pillant –a pupillái olyan tágak, hogy az szinte ijesztő- és pajkosan mosolyog. Legalábbis megpróbál. Szinte lerántja rólam a kabátot, káromkodni lenne kedvem, de inkább visszamosolygok.

            Elindulok, hátat fordítva a szélnek. A lány hűségesen botladozik mellettem. Lábunk alatt ropog a hó. Elindulok a folyó felé.

            Az utcákon nem jár senki, ahogy leérünk a partra, csak nagy ritkán halljuk egy-egy autó hangját a fölöttünk futó útról.

            A legközelebbi híd alatt megállok, és a folyó felé fordulok. Mélyet lélegzek, és halkan a lány fülébe súgom:

            -Látod, milyen szép?

            Hosszú másodpercekbe telik mire felfogja, amit mondtam. Rám néz csillogó, fátyolos szemeivel, aztán a folyó felé fordul. Orromat megcsapja a haja illata.

            -Igen…

            Nem is mondja, szinte nyögi. Közvetlenül mögötte állok, háta hozzám simul. Egyik kezemmel beletúrok a hajába, aztán finoman előrecsúsztatom és végigsimítom az arcát. Érzem, ahogy lassan elönti a forróság. Lágyan előrehajolok és megcsókolom a nyakát. Orromat megtölti a haja illata. Sóhajt.

            Lassan a szája elé csúsztatom a kezemet. Még jobban hozzám simul, megcsókolja a tenyeremet. Erősítek a szorításon, és a másik kezemben tartott késsel elvágom a torkát.

            Pár pillanattal később összerándul és megpróbál kiszabadulni, de néhány másodpercig tart, aztán feladja, valószínűleg el is ájul. Kissé elfordítom a testét, és ajkamat a sebre tapasztom. Még mindig elég erősen vérzik, úgyhogy a szám hamar megtelik. Hátrahajtom a fejemet, és egy pillanatig élvezem a vére ízét: kellemes, forró, kissé sós, kissé fanyar… tökéletes.

Lenyelem, aztán iszok tovább, egyre mohóbban, közben elönt az a nyugodt elégedettség, ami miatt ezt az egészet csinálom. Az az érzés, ami az elsőnél még féktelen, őrült boldogság volt, de mára már csak elégedettség. Most már koncentrálnom kell, hogy ezekből a pillanatokból a boldogsághoz hasonló érzést tudjak kicsikarni. Mint a dohányzás. Az ember az első néhány szálat még teljesen kiélvezi, átadja magát az érzésnek, aztán később már csak a megszokás miatt gyújt rá. Én is valahogy így vagyok.

 

Talán egy perccel, talán egy órával később tértem magamhoz, a padlón ülve, karjaimban a kihűlő testtel, számban a vére furcsa ízével, szememben életem utolsó valódi könnycseppjével. Szívemben tökéletes –és tökéletességében félelmetes- boldogsággal.

 

 

A test néha meg-megrándul a karjaimban, de ez nem igazán akadályoz. Szinte észre sem veszem. Van már gyakorlatom. Talán ez rontja el az egészet. A rutin. De már nem tudnék leszokni róla.

Amikor már csak néha kerül egy-egy langyos csepp a számba, mélyet lélegzek, és bedobom a testet a folyóba. Alighanem megtalálják majd holnap, de sokra úgysem mennek vele. Ahogy az eddigiekkel sem mentek. Talán nem is érdekeltek senkit. Letörlöm a vért az arcomról, bár nem valószínű, hogy bárkivel találkoznék.

Lihegve sétálok fel a lépcsőkön az utcára. Még mindig havazik, a szél már csendesedik. Csak pár utcányit kell sétálnom a lakásig. A fejem felett kialszik egy lámpa.

Amikor hazaérek, a kabátomat beledobom a kádba, aztán megnyitom a csapot. Fogat mosok, közben hallgatom a vízcsobogást. Amikor megtelik a kád, a víz már halvány vörös. A kabátot kicsavarom és ráterítem a radiátorra. Holnap majd kimosom. Leengedem a vizet, aztán egy másik adagban megfürdök.

Beledőlök az ágyba és az órára nézek: két óra múlt. Elnyom az álom.

 

Hűvös izzadtságcsepp a homlokomon. Cserepes ajkak, száraz nyelv. Fejfájás.

Ahogy mindig.

Felülök az ágyban, és kábán keresem az órát. Fél öt. Nagyjából két órája aludtam el. Több alvásra tehát nem igazán számíthatok. Napi két óra elég…