Eltévedtem. Jó negyed órája mentem már az orrom után, bele a semmibe, de csak most figyeltem fel arra, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs róla, hol is vagyok éppen. Megálltam egy pillanatra, és körbenéztem. Semmi ismerős pont. Ameddig a szem ellát, roskatag, jobb sorsa érdemes bérházak, roncstelepnek vagy szemétlerakónak használt foghíjak. Cigányok. Hajléktalanok. Munkanélküliek. Munkanélküli, hajléktalan cigányok. Igen, ez Budapest. Nyolcadik kerület, Józsefváros. Az ujjaim a késemre tévedtek a zsebemben – és el se engedték később sem. A szabad kezemmel turkáltam egy kicsit a kabátzsebemben. Nagy sokára sikerült is előkotornom egy cigarettát. Rágyújtottam, és a határozottság látszatát minél jobban megtartva elindultam. Arra, amerre álltam – előre.

Nem haladtam még száz métert sem, amikor egy, láthatóan a Lipótról szélnek eresztett, kócos, kerítésfogú, középkorú férfi jött szembe az egyik sarkon. Heló-szia-szevasz, ne haragudj, nem tudsz adni egy szál cigit? Dehogynem, mondtam. Annál is inkább, mert nem tudhattam, hogy a bal kezében, amit a malaclopója zsebében tartott, öngyújtó vagy konyhakés lapul. Jobb a békesség.

Miután letudtam a háborodott figurát, gyorsan továbbindultam. Errefelé egyhelyben ácsorogni még veszélyesebb, mint céltalanul bolyongani akármerre. Talán öt utcasaroknyit mehettem, de ez a rövid távolság is két további szál cigarettámba került. Egyre inkább biztos voltam benne, hogy itt kifejezetten vadásznak az idegenekre. Először felmérik, mire számíthatnak, aztán legyengítik, és végül megadják neki a kegyelemdöfést. Valahol benn, a lepratelep mélyén, ahonnan a belváros ugyanolyan távol esik, mint Tokió. Túlságosan távol. Kezdtem aggódni, hogy mi lesz, ha elfogy az egész pakk cigaretta. Akik mellett elhaladtam, egyáltalán nem tűntek annyira empatikusnak, hogy tolerálják a bocs, fiúk, elfogyott választ a magamfajtától. Mi a büdös francot keresek én itt?

Arra határozottan emlékeztem, hogy kijöttem a lépcsőházból, és elfordultam – balra. Igen, így utólag belegondolva ez kifejezetten rossz döntés volt. És nem is az első az életemben. Sőt, minden bizonnyal nem is az utolsó. Bár most nem voltam egészen magamnál. Az mindenesetre biztos, hogy jobbra kellett volna fordulni. Ez most már teljesen logikusnak és egyszerűnek tűnt, nem is értettem, miért nem jutott eszembe akkor és ott. Viszont a következő kereszteződésben megint balra fordultam, és ez még rosszabb következményekkel járt: így ugyanis egy ideje folyamatosan távolodtam a Körúttól, amerre pedig valójában menni akartam. Ha nem vigyázok, nagyon belegabalyodhatok a nyóckerbe, és akkor aztán Isten irgalmazzon halandó testemnek. Márpedig eddig egyáltalán nem vigyáztam, úgyhogy éppen itt lenne az ideje, hogy elkezdjem.

Elsőnek megpróbáltam felidézni, hogy merre jöttem eddig, mert így gondoltam a legegyszerűbben kiverekedni magam a dzsumbujból. Némi fejvakarás után viszont rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem figyeltem arra, hol merre fordulok. Nem régóta laktam a városban, és ennél urbánusabb kerületekben is kifejezetten rosszul tájékozódtam. Az ilyen helyeken meg, mint ez, amúgy is hajlamos eltévedni az ember. Ráadásul gondolatban is teljesen máshol voltam. A tegnap járt az eszemben. Meg a lány, akinek a lakásáról elindultam az imént, és aki többet is adhatott volna annál, amit végül kaptam tőle. Bizony, sokkal többet. Nem volt különösebben szép, már a szó hollywood-i értelmében, de nekem tetszett. Nagyon. Kedves volt, közvetlen, és nagyon megértő minden nyűgömmel kapcsolatban. Hajnali ötig feküdtem az ölébe tett fejjel, és a lábát simogattam. Beszélgettünk. Semmi több. Még az arcához sem értem hozzá, csak amikor búcsúzóul kaptam tőle egy puszit. S bár egy fél nappal korábban igen határozott szándékkal indultam el otthonról, akkor és ott mégsem akartam elkövetni azt a szentségtörést. Őszintén csodáltam, és felnéztem rá. Kevés ilyen lánnyal találkoztam eddig életemben. Főleg az utóbbi egy évben.

Mátyás tér – olvastam az egyik, láthatóan még a világháború alatt szétlőtt ház oldalán, és ettől sem lettem okosabb. Pár tíz méterrel odébb, a tér túlsó oldalán, rendőrök helyszíneltek. Golyóálló mellényben, automata fegyverekkel, legalább fél tucat. Jobbnak láttam nem arra menni. Szar dolog lehet pont egy eltévedt golyóba beledögleni. Továbbmentem egyenesen, aztán befordultam jobbra az első utcába. Semmi változás, az eddig megszokott látvány folytatódott ott is. Errefelé az egyik utca pont ugyanolyan, mint a másik, és csak aki lehúzott már itt pár évet, az tud eligazodni közöttük. A nyomornak nem akart vége szakadni, tehát rágyújtottam egy másik cigarettára, és nekivágtam. Fél hat felé járt az idő, már majdnem nappali világosság volt, én mégis az út közepén mentem. A fene tudja, de a kapualjak még mindig túl sötétek voltak.

Az utca közepe táján pár cigányasszony jött elő egy szomszéd nélkül álló, háromemeletes bérházból. Még ide se néztek, már tudtam, hogy rám fognak szállni. Az ilyesmit megérzi az ember. Felballagtam hát az ellenkező oldali járdára, és ott mentem tovább. Igyekeztem nagyon eltökélt arcot vágni. A banyák lassan követtek a szemükkel.

Miért is nem maradtam ott? Megtehettem volna. Biztos, egészen biztos, hogy nem lett volna ellenére. Megalszom a kanapén, és délután tiszta fejjel indulhatok haza. Működött volna. Más helyzetben nem is gondolkodnék ilyesmin. Más helyzetben…

Közben a cigányasszonyok, úgy néz ki, döntésre jutottak egymás közt, mert az egyik megszólított. Először valami késekkel hadonászott az orrom előtt, és már rántottam volna elő én is az enyémet, de aztán kiderült, hogy csak el akarja adni őket. Óccsóér’. Mondtam neki, hogy nem kell. Persze no-name, kínai szar volt mindegyik, ugyanakkor nagyon hangzatos márkanévvel, elegánsan maratott „stainles” felirattal, aminek alig csorbított az értékén, hogy a ’rozsdamentes’ szót angolul két s-sel írják.

Mikor látták, hogy nem sokra mennek velem, egy ötvenliteres fekete kukazsákból mindenféle turkált göncöket kezdtek előhúzkodni, hiába mondtam, hogy akár ki se nyissák a bugyrukat, mert úgysem veszek semmit. Különben sincs nálam pénz. De nagyon bizonygatták, hogy ennyi biztos van, mert ezek tényleg nagyon olcsó, használt, de márkás cuccok, nézzem csak meg, sehol egy hiba, jó itt kicsit elszakadt, de ha felveszem, úgysem látszik, legalább próbáljam föl. Alig bírtam lerázni őket, a végén már azon gondolkodtam, hogy egyszerűen nagyobbakat fogok lépni. Három kövér nő, akik közül a legmagasabb is bőven elfért volna a hónom alatt, fejenként legalább hét-nyolc kiló cuccal előbb-utóbb úgyis elmarad mögöttem. Aztán amikor befordultam a következő sarkon, akkor vettem csak észre, hogy nem jönnek már utánam. Nemsokára azt is megtudtam, miért.

De még ez előtt, miközben lassan kisütött a nap, én azon törtem a fejem, hogy milyen eszközökhöz folyamodhatok a lánnyal kapcsolatban. Ugyanúgy hívták, mint anyámat, meg a családom sok más nőtagját, és külsőre kicsit még hasonlított is rá. Igen, most, hogy belegondolok, valószínűleg mindenütt ezt a karaktert kerestem, most már évek óta. Valakit, aki anyám helyére léphet az életemben. Valakit, aki megvéd engem, mint ő tette sokszor apám – nagyon is jogos – felháborodásaival szemben. És most végre megtalálni véltem. De nem ragadtam meg. Az alkalmat sem.

Kissé megzavart az elmélkedésben, hogy időközben valaki átesett rajtam. Jobban mondva oldalról érkezvén nekiesett a vállamnak, aztán a tengelye körül pörögve, igazán szép ívet leírva, kizuhant az úttestre. Még meg is tapsoltam volna, ha nem ránt magával kis híján engem is. Éppen azon voltam, hogy rákérdezek a földön fekvő férfinél, vajon egészen biztosan jól érzi-e magát, amikor pár alak jött ki azon az ajtón, ahonnét az imént az áldozat is kiröpült. Egész pontosan hárman voltak, és egyenként is annyira részegek, hogy ha valaki kifacsarja az izzadtságot a pulóverjükből, abból még egyszer berúghatott volna.

Az illetők mind a négyen ugyanazon szubkultúrához tartoztak, erre már azelőtt rájöttem bizonyos külső jegyekből, hogy meghallottam volna az odabenn üvöltő Kárpátiát. Aha, szóval ezért koptak le a cigányasszonyok az előző utcasarkon.

– Tanuld meg, hogy a… hukk… MAGYAR vendéglátóhelyeken fizetni is szokás fogyasztás után, te… te geci! – mondotta az egyik a három (többé-kevésbé) álló alak közül. Így, csupa nagybetűvel mondta, ezt mindenki érezhette, aki hallotta az elhangzottakat. (Jelen helyzetben a „mindenki” fogalma a négy alakon kívül még engem meg egy kóbor kutyát takart, aki az utca túloldalon turkált a szemétben.) Talán ő volt az, aki még leginkább képes volt értelmes mondatokat összerakni, és azokat valamennyire szabályosan intonálni. A többieket gondolom pusztán a testi nevelés hatékonyabbá tétele végett vette be a buliba. Máskor talán elgondolkozom azon is, hogy vajon a nem MAGYAR vendéglátóhelyeken akkor nem is szokás fizetni? Különben is, azt a dohos, sötét pincét, ahonnét a társadalom eme marginális jelenségei előbújtak, nem biztos, hogy minden szinten vendéglátóhelyként kategorizálnák.

Jól van, gondoltam, nekik már meglesz a napi testedzésük, én inkább továbbállok, mielőtt rám sütik, hogy a MOSZAD-nak kémkedek itt hajnali hatkor, Józsefváros közepén. Bármennyire is részegek voltak, mégis, három az egy ellen nem túl jó arány.

Még hallottam, ahogy parttalanul anyázzák a szerencsétlen ittas egyént, de egy idő után vagy megunták, vagy visszamentek a „vendéglátóhelyre”, mert csend lett körülöttem. Túl nagy csend. Nem is törte meg semmi, csak nagy sokára egy… villamoscsengő. Talán egy utcasaroknyiról hallatszott ide. Rohanvást indultam arrafelé.

Egyszer csak kibuktam a mellékutcából, és hirtelen mintha világosabb is lett volna körülöttem minden. Bár erre nem mertem volna megesküdni. Viszont előttem ott állott teljes életnagyságban egy ICS. 24-es szám volt rajta. Bár felsejlett valahol mélyen, hogy kedves (és kevésbé kedves) ismerőseim is óva intettek ettől a járattól, most mégis úgy futottam feléje, mint ahogy a hajótörött igyekszik elérni az évek óta először arra tévedő hajót. Nem én tehettem róla, hogy kalózhajóra szálltam.

Lerogytam egy szabad helyre – aztán igyekeztem nagyon kicsire összehúzni magamat. Ahogy körbenéztem a villamoson, egyáltalán nem lettebb vidámabb. Sőt. Inkább kibámultam az összekarcolt ablakon.

Vissza kellene menned hozzá. De hogy találok vissza? A keresztnevén kívül nem tudok róla semmit. Véletlenül akadtam bele az Astorián, én, aznapra feladva a cserkészést, az egyik éjszakaira mentem, ő meg a másikra – csak magát okolhatta, hogy pont engem kérdezett meg arról, honnan is megy az övé. Egy óra múlva nála voltunk – elvégre a nyolcadik kerület eléggé veszélyes közterület ahhoz, hogy ártatlan egyetemista lányok egyedül mászkáljanak arrafelé éjfélkor. Annyira végtelenül naiv volt, és én mégsem… mégsem tudtam volna összetörni azt a képet, amit alkottam róla magamnak. Nem. Inkább otthagytam. Nehezen, de otthagytam. Jobb neki, ha nem tudja, ki vagyok. Akkor még van esélye egy normális életre.

„Keleti pályaudvar, végállomás” mondta a mikrofonba egy fásult hang, én meg összeszedtem minden erőmet, és leszálltam a villamosról. Kiléptem a nyolckerből, és kiléptem valakinek az életéből. Mert ennél sokkal többet érdemel.