E. Aztán F#. Aztán egy hajlítás, B-ről…

            Elengedem a gitár nyakát, és a borosüvegért nyúlok. Még van néhány korty az üvegben. Már túl meleg, és túl savanyú.

            G és A. Aztán újra F#.

            Valami nem stimmel. Valami hiányzik. Lehunyom a szemem és várom, hogy az ujjaim maguktól találják meg a megfelelő hangokat. Nem megy.

            Sóhajtok és a falnak támasztom a gitárt. Megiszom az utolsó kortyot és meggyújtok egy cigit. Savanyú borra keserű dohány. Ilyen az élet.

            Hátradőlök a székben, és azon töprengek, mi hiányzik. Régen jól játszottam. Tényleg jól. De mi változott? A legszebb dalok ugyanebben a kis szobában születtek, ugyanilyen, füsttől és alkoholtól elhomályosított tekintettel. Ugyanezen a gitáron. Kinyitom a szemem és tekintetem az ágyra téved, aztán tovább a szekrényre, még tovább a néhány kiürített fiókra.

            Na persze… ennyire egyszerű lenne? Múzsa nélkül nem megy?

            Talán egy hete költöztél el. Nem tudom pontosan, valószínűleg pár nap kiesett és összefolyt. Újra kezdődött, amiből ki akartál rángatni. Lehet hogy nem is akartam, és ezért történt minden?

Lehet hogy én akartam leginkább, hogy így legyen. Mi másért viselkedtem volna így? Mi másért nem voltam képes megváltozni, hagyni, hogy te változz? Miért nem akartam hogy működjön? Talán túl sok voltál. Túl sokat adtál, és fájt, hogy nem tudom viszonozni. Túlságosan sokat köszönhettem neked. És győzött a büszkeségem. Megint.

Lényegtelen. Semmin nem változtat, ami történt. Megtörtént már ezerszer. Meg is fog még. Újabb kört futottam az életben, és kezdek egy újat. Újra és újra, amíg nem terülök el holtan a pályán.

Kár, hogy a pálya annyira unalmas. A lelátón ugyanazok az arcok, ugyanazok az arckifejezések. Ugyanaz a táj, ugyanaz a Nap és Hold. Ugyanazok a csillagok. Ugyanaz a föld. Csak a lábamban motoszkáló fáradtság perzsel egyre jobban.

Néha feltűnik mellettem valaki, aztán lehagy, vagy elmarad mögöttem. Nincs jelentősége.

Néha, egy botlásnál a közönség elégedetlenül vagy kárörvendve zúg fel, aztán újra csend és csak a szél sípol a fülemben.

Egy verseny, amit nem lehet megnyerni, aminek nincs győztese. Valószínűleg értelme sincs. Eleinte még élveztem a pálya mellett néha felbukkanó fákat, amik minden körnél más-és más színekbe öltöztek… a felbukkanó versenyzőket, akik ugyanezt tették… a néha feltámadó hűvös szellőt, a forró napsütést. Az esőt.

Aztán egyre egyhangúbbá válik. Mindig ugyanazok a színek, ugyanaz a szél, ugyanaz az eső. És már csak a megszokástól hajtott láb visz tovább. Nem előre, csak tovább. Körbe-körbe. És a vádliba hasító fájdalom néha eszembe juttatja: pihenni kellene. Kiszállni.

Ha nincs nyertes, ha az egésznek nincs értelme, az ember tiszta lelkiismerettel abbahagyhatja. És mégis nehéz. Talán a nézők könnyei, szánakozó sóhaja, visszafojtott nevetése tart vissza? Lehet.

De lehet, hogy csak túl fárasztó lenne abbahagyni. Túl nehéz lenne lassítani, és félreállni. Túl nehéz lenne olyan munkára bírni az izmaimat, amihez nem szoktak hozzá.

Kimegyek a konyhába és kinyitok még egy palackot. Visszasétálok a szobába és visszaülök a székre. Elszívok még egy szál cigit, és közben a félig üres szekrényt bámulom. Eltelik pár perc, és mintha egy könnycsepp kezdene gyűlni a szemem sarkában. Elmosolyodok és elnyomom a csikket. Aztán felveszem a gitárt, és próbaképpen lejátszok pár hangot. Szép. Iszok pár kortyot, és játszani kezdek.

Újabb kör kezdődik.