„Funny, each time I fall in love,

It’s always you”

/ Chet Baker

            Nem tudom, miért bámulom a tóban bágyadtan úszkáló kacsákat. Nem tudom, mikor égetett ötforintos méretű lyukat a kesztyűm ujjába a végigégett cigaretta. Nem tudom, mit keresek itt. Még kevésbé tudom, hogy hogyan kerültem ide.

            Pedig kivételesen nem vagyok részeg. Illetve nem a szó hagyományos értelmében. Olyan ez, mint amikor egymásba mosódik két dal… mint a hajnali ébredés, mikor az álom utolsó, lágy akkordja beleolvad a valóság első halk, de határozott felütésébe. Mint a másnaposan lehúzott feles... mikor a másnap tétova, hangos zakatolása újra a részegség megbízható, halk siklásává szelídül.

            A fejemben még ott konganak a korábbi gondolatok zavaros visszhangjai, de már nem értem őket. Újabb gondolatok tűntek el a semmiben, és talán soha nem térnek vissza. Talán nem is volt értelmük. Újabb értelmetlenségbe veszett percek, órák, napok…

            A kora tavaszi, hűvös-lágy szél néha nagy, puha hópelyheket sodor az arcomba, a kacsák keltette fodrokon néha lomhán megcsillan a fáradtan hömpölygő, felhőkön megkopott napfény. Gyönyörű. Mostanában egyre gyakrabban kötök ki itt, amikor a nyugtalanság vagy az undor kiszorít a lakásból. Van benne valami megnyugtató.

            Ahogy máskor a templomban sétálgatva a gondviselés ideája takart be megnyugtatóan, úgy vesz körül most a természet, a világ maga, és terelgeti össze a gondolataimat, mint egy hűséges juhászkutya. Az isteni tervezés helyett az univerzum kiszámítható káosza. Okok és okozatok, vadul száguldó atomok, születő és véget érő életek, bolygók, világok…

            Mert biztosan oka van annak, hogy itt vagyok. Talán a tó fenekén selymesen-sötéten összekoccanó kavicsok, talán a néhány sejten átcikázó elektromosság, talán a lány, akinek a lakásából ma reggel jöttem el…

            Eszembe jut az arca, a hangja, az illata, a tegnap éjszaka felemás mámora. És egy másik arc, egy másik hang, egy másik illat, egy másik éjszaka, ami ott bujkál mögötte, évek messzeségében, de tökéletesen kivehetően.

            És tudom, hogy nem lett volna szabad eljönnöm egy szó nélkül. Tudom, hogy szerelmes vagyok, és azt is, hogy pont ezzel a szerelemmel árulom el… azzal, hogy nem őt szeretem, hanem azt a képet, amit rávetít a képzelet… mintha a mozivászonért rajonganék, és nem a filmért.

            Vagy csak beképzelem? Rosszul látnám? Csúf játékba kezdett volna a képzeletem? Nem, emlékszem azokra a régi napokra…

            A korlátra támaszkodok és meggyújtok egy cigit. Egy pillanatra valami felcsillan a gondolatok mögött kavargó sötétségben, de nem tudom kivenni, mi az.

            Tudom, hogy szeretem. Ahogy azt is tudom, hogy azért, mert annyira hasonlít valaki másra. Hasonló göndör fürtök, hasonló nevetés, hasonlóan fel-felcsillanó szemek… hasonló hang, hasonló illat, hasonló érintés…

            A cigi és a gondolatok együtt már megteszik a hatásukat, és hidegen szorítják össze a még mindig kitartóan dübörgő szívemet. Egy pillanatra elszédülök, és azon veszem észre, hogy görcsbe áll a korlátot markoló kezem. Sóhajtok. Mintha újra egy emlékkép siklana el a fejemben dühöngő sötétség előtt, de csak a gyomromat összerántó görcs árulja el, hogy ismerős a kép.

            Árulás… tényleg?

            Kibe szeret bele az ember? Vagy mibe? Személyt szeretünk, vagy tulajdonságot? Az egész képet, vagy csak részleteket? Soha nem fogom megtudni. Talán soha, senki nem fogja. Nem is számít igazán. Úgyis mintha csak engem érdekelne… lehet, hogy túl sokat gondolkodok… lehet, hogy ez nem is számít?

            Megint egy villanás, megint egy elfúló lélegzet, megint ugyanaz a kép… túl gyors ahhoz, hogy felfogjam.

            Lehet, hogy boldognak kellene lennem. Lehet, hogy annak kellene örülnöm, hogy van valaki, aki hasonlít Rád… lehet, hogy ő is örülne neki, ha tudná… ez persze soha nem fog kiderülni.

            Meggyújtom az utolsó szál cigimet, és ebben a pillanatban rájövök, hogy milyen kép kísértett eddig: eszembe jut, hogy itt találkoztunk először… ugyanígy álltam itt, a korlátra támaszkodva, a kacsákat figyelve, ugyanígy az utolsó cigimet szívtam… és amikor megfordultam, ott voltál... és akkor éreztem először, hogy Te vagy az, akire érdemes volt várni éveken át, a fagyban, a havazásban.

            Remegő kézzel és lesütött szemekkel fordulok meg, de csak egy öreg, göcsörtös fa bámul vissza rám a tavaszi hóesésben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.