…és akkor egy vízcsepp a fölöttem lévő fáról pont a csikk végére esett, eloltva a cigarettámat. És én akkor és ott, a fagyos-taknyos időben a zöldre várva jöttem rá, hogy ez nem az én napom.

Kidobott a barátnőm – rendben, minden oka megvolt rá. Kirúgtak a munkahelyemről is – manapság bárkivel megesik. Kirúgtak a zenekaromból – ez sem túl meglepő, ha valaki folyamatosan olyan teljesítményt nyújt, mint én az utóbbi hónapokban. De hogy még a rohadt vízcsepp is pont a cigarettám végére csöppenjen…

Megtapogattam a kabátzsebemben a borosüveget. Abban legalább nem tehet kárt az eső – gondoltam, aztán átbotorkáltam a latyakos úttesten meg a villamossíneken. „Csak érjek haza” – gondoltam. Ha nem üt el semmi, nem szakad rám semmi, és nem rabol ki senki, már pozitív a napom egyenlege. A cigaretta újragyújtásával bajlódtam, de a szél is fújt, ónos eső szemerkélt, az a rohadt, nedves csikk meg az istennek se akart meggyulladni.

Nem került sokba, hogy megunjam az egészet és belevágjam a cigarettát öngyújtóstul egy útszéli kukába. Akkor leszokom a dohányzásról… A szembejövők furcsán néztek rám. Lehet, hogy nem kellett volna bőrdzsekit vennem a mackóalsóhoz. Vagy néha legalább fésülködnöm kéne. Vagy nem teremfocicipőben kéne mászkálnom az utcán decemberben. Vagy mindezek egyszerre. Egyre jobban fáztam, de nem érdekelt.

Elgémberedett ujjakkal léptem be a kapun és korgó gyomorral másztam meg az egy emeletnyi lépcsőt a lakásomig. Hazaértem és már nem vár senki. Megint nem, mint oly sokáig régen. Most valahogy mégis furcsa volt, hogy csend van – hogy nem szól lágy ambient, nem párolódik valami zöldség a tűzhelyen, nem megy egy Szívek szállodája rész sem a szobában. Egyszerűen csend volt. Nyomasztó, süket, idegen csend.

Ledobáltam a cuccaimat az előszobában, betettem a bort a hűtőbe, aztán leültem a konyhában egy percre. Bekapcsoltam a rádiót, de amint meghallottam a karácsony szót a szövegben, ki is nyomtam. Nem hiányzott. Volt egy csomag száraz ropi az asztalon, azt kezdtem rágcsálni. Arra meg persze inni kell. Nem volt kedvem felkelni, de mivel a konyhában is iszonyatosan hideg volt, inkább elküzdöttem magam a hűtőig és kivettem belőle az imént berakott bort.

Az élet apró örömei – mormoltam magam elé, miután beletörtem a dugóhúzót az üvegbe. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy ez tényleg nem az én napom, de elhessegettem a gondolatot. Volt már rosszabb is. Valamikor biztosan.

Végül belenyomtam a dugót az üvegbe, aztán lemostam a kezemről a ráfröccsent bort és bementem a szobába. Egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, amit magamban csak „kora délutáni depressziónak” hívtam: falak vettek körül, egyre magasabbak, egyre fenyegetőbbek. Ez az az érzés, amikor egész nap nem csináltál semmit, és már délután van, te pedig kétségbeesve veszed észre, hogy mindjárt eltelik még egy nap az életedből, aminek semmi értelme sem volt. Leültem az ágyamra és beleittam a borba. Kicsit kénes volt, de teljesen iható. Ennyi pénzért meg főleg…

Amikor elfogyott az üveg fele, odakint pedig teljesen sötét lett, felriadtam. Addig sem aludtam, csak olyan dolgokkal foglalkoztam, amik távol estek pillanatnyi fizikai helyzetemtől. Anyámmal, apámmal, na és persze vele… Leraktam az üveget és elővettem a mobilomat.

Biztos voltam benne, hogy rossz ötlet, de a kísértés borzasztóan erős volt. Egyszerűen semmi értelmesebb nem jutott eszembe. Telefonkönyv, tárcsázás, kicsöng…

A torkomban dobogott a szívem, de nem tettem le.

– Szia… – szólt bele egy tartózkodó hang a vonal túlsó végén. Tehát a számomat még nem törölte…

– Szervusz – válaszoltam indokolatlanul nagy szünetet követően. – Csak azért hívtalak fel, mert… – mi a francért hívtalak fel? Mert szeretlek, mert hiányzol, mert beleőrülök a tudatba, hogy nem találkozunk többet. – …mert meg akartam kérdezni, hogy vagy.

Egy darabig csend volt.

– Jól – jött vissza a tömör felelet. Úgy éreztem, mintha egy ügyfélszolgálati automatával beszélgetnék.

– Értem… – nyögtem ki. – Csak… nem akartam, hogy miattam esetleg valami butaságot csinálj – mondtam, bár a butaságot éppen én követtem el most, ezzel tisztában voltam.

– Mint például?

Ezzel megfogott. Jó pár másodpercig csend volt megint.

– Nem tudom, csak… nem akartam, hogy még ezzel is csak neked legyen rosszabb.

– Mit tudnál tenni az ellen, hogy ne érezzem, ha mégis érezném?

Semmit – gondoltam magamban. Ezzel mindketten tisztában voltunk. Mint ahogy azzal is, hogy már semmi közünk egymáshoz. Túlontúl hideg ez a beszélgetés ahhoz, hogy más legyen a helyzet.

– Akármit – böktem ki végül pont az ellenkezőjét annak, amit gondoltam. – Amit csak szeretnél – tettem hozzá, de már a kimondás pillanatában megbántam, mert tudtam, mi fog következni…

– Ha azt szeretted volna tenni, ami nekem is jó, most nem hívtál volna föl. Helyette fölhívtál volna száz másik alkalommal, amikor nem tetted. Nem azért, hogy segíts, hanem csak hogy halljam a hangodat. Amikor magányosan bámultam a plafont és felém se néztél napokig, pedig tudtad, hogy kellene. Amikor napokig hallgattál azok után, hogy összevitatkoztunk valami semmiségen, de te ahhoz se vetted a bátorságot, hogy a szemembe nézz. Ezzel hazudtál nekem. Végig. Azt hazudtad, hogy érdekellek, hogy nem csak egy strigula vagyok a naplódban a többi név mellett.

– Jól van – válaszoltam kitérően. – Úgysem tehetek most már semmit, ezt tudom.

– Igaz. Jó éjt!

„Szia” – mondtam volna még, de letette. Én is letettem a mobilt az asztalra és felvettem helyette az üveget. Aztán csak ültem egy helyben, az üvegből lassan fogyott a bor, én pedig gondolkoztam. Mit tettem volna régen? Mi a válasz?

Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, megint éreztem a régi bizsergést. Több is volt bizsergésnél, mert az ujjaim a valóságban is remegtek. De aztán valaki lefogta őket. Ugyanúgy lefogta az ujjaimat, ahogy az ajkam remegését is lefogta szinte ugyanabban a pillanatban. Magamhoz szorítottam a testét, és élveztem, ahogy a hormonok és az alkohol egymást katalizálva átveszik az irányítást.

Kellett, hogy elvesszek valakiben, bárkiben, a lényeg, hogy minél hamarabb. Felkaptam a derekánál fogva és elindultam vele a szobába. Aztán valami egészen váratlanul megzavart…

Sosem szeretted, ha felveszlek. Mindig sikoltoztál és kiabáltál. Azt mondtad, félsz, hogy elejtelek, pedig mindketten tudtuk, hogy ez nem fog megtörténni. Mégis… sosem bíztál bennem annyira, hogy ezt is megengedd. Sosem…

Barna szemek meredtek rám a sötétből. Nagyon voltak, barnák és észveszejtően szépek. De nem ugyanazok.

– Mi a baj? – kérdezték a szemek, aztán az ajkak is, amik hozzá tartoztak.

Mosolyogtam.

– Semmi. Csodálatosak a szemeid – mindig figyeltem rá, hogy úgy hazudjak magamnak, hogy az lehetőleg ne legyen hazugság. Hosszú időbe telt ezt kifejleszteni, de sikerült, és én büszke voltam rá.

Megcsókolt. Az ajkai forróak voltak, de nem a szerelemtől. Sokkal inkább a tequilától, de ez nem is érdekelt. A lényeg a forróság volt és nem más – mindegy volt, mi olvaszt el, az örök világosság fénykévéi vagy a pokol lángjai, túl voltam már ezen.

Ledobtam az ágyra, talán egy kicsit túl váratlanul is, mert egy pillanatig mintha dacosan nézett volna rám. De mielőtt még ez feltűnhetett volna, máris ugyanolyan vágykeltő és igéző volt, mint pár órával korábban a füstfüggöny mögött a másik asztalnál.

Lehúzta a ruhát a vállairól, hogy alóla előbukkanjon a fehérneműje…

Azok a csodálatos fehérneműdarabok. Egy sem volt készletben, szinte mindnek különbözött a melltartója a bugyitól, de valahogy az összhatás mindig tökéletes volt. Sosem értettem, hogy csinálod, de mindig sikerült a lehető legjobban megválasztanod őket. Szinte nem is érdekelt, mit takarnak…

– Na mi lesz, lefagytál? – kérdezte kacéran (és immáron teljesen meztelenül) a lány.

Megköszörültem a torkomat.

– Meg talán igen, de le semmiképpen – mondtam, és csak reménykedhettem benne, hogy mire leveszem az alsónadrágomat, a mondat tartalmilag igaz is lesz.

– Segítek – jött az előzékeny válasz, és én egy kicsit megkönnyebbültem, amikor hozzáértő kezek közé kerültem deréktól lefelé. Igen, így még egy márványból faragott szobor sem tudna impotens maradni…

Sosem voltál ügyetlen, sőt, inkább az ellenkezője. Nagyon is gyorsan átláttál mindent, és sokat fejlődtél rövid idő alatt is – kicsit több rutinnal a tökéletesség legmagasabb fokait is elérheted. Mondom ezt én, aki csak távolról ugatja a rutint meg az éveket…

Egy rántás – kivételesen a derekamon – hozott vissza a valóságba. Meg az a bizonyos ördögi mosoly.

– Azt hiszem, most már készen állsz… – vigyorgott rám, jól megnyomva az utolsó szót a mondatban.

– Mindig is készen álltam – vigyorogtam. – Ez csak a teszt volt.

Felvonta a szemöldökét, de láttam, hogy ez is csak a színjáték része. Meg azt is, hogy ki van húzva ceruzával. Mindig utáltam az ilyesmit… hogy nem vettem észre előbb? De közben már a bejáraton kopogtattam, és már semmire sem vágytam jobban, mint beljebb kerülni a hűvös éjszakából.

Beleharapott a vállamba. Aztán a fülembe. A kezembe, az ajkaimba, mindenbe, amihez csak ért. És mindeközben a hangja folyamatosan ott csengett a fülemben, mint a félrevert harangok, minden szólamban és hangszínben egyszerre, nekem pedig lassan egy kivételével minden gondolat kivándorolt a fejemből. Az az egy is csak azért maradt, mert idejét sem tudtam, mikor szeretkeztem utoljára részegen – de azt tudtam, hogy régen… túlságosan régen…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.