„Minden dolog méreg, ha önmagában nem is az; csupán a mennyiség teszi, hogy egy anyag nem méreg." / Paracelsus

     Újabb álmatlan éjszaka. Újabb éber rémálmok. Újabb elveszett nap. Újabb elvesztegetett lehetőség. Mindig más, és mindig ugyanolyan.

     Csak állok az ablaknál és egyik cigarettát gyújtom a másik után. Zsibbadtan, lüktető halántékkal bámulok a hajnali, sötét ködbe. Még vagy két óra, mire felkel a nap. Persze ilyenkor nem is feltűnő... a szürke massza mögött lassan világosodik a háttér, aztán a fájdalmasan cammogó sugarak itt-ott átverekszik magukat. A járda nedvesen csillog, a közvilágítás sárgás derengését a napfény tompán csillogó acélkékje váltja fel. Ennyi az egész. Mindig más, és mindig ugyanolyan.

     De ez még messze van. Meggyújtok még egy szálat és átsétálok a konyhába. Töltök egy csésze kávét és egy darabig élvezem, ahogy a padló hidege felszivárog a lábamon, apró szúrásokkal jelezve útját. Bizsergő tagokkal megyek vissza a szobába, és az ágy lábánál felhalmozott ruhák közül előkotrok egy pár zoknit. Kinyitom az ablakot és párkányra könyöklök.

     Az izzadtságtól mellkasomra tapadt póló gyorsan lehűl, és olyan kellemesen simogat, ahogy életemben csak nagyon kevesek voltak képesek. Sőt, talán senki.
     Lehunyom a szememet és mélyet lélegzek. Hagyom, hogy a hideg őszi reggel kimossa a füstöt a tüdőmből, ahogy a szobából is. Persze a szobát legrosszabb esetben csak újra kell festeni, nem fog szétrohadni és összedőlni, aztán fojtott kuncogással kivárni, amíg lassan megfulladok a romok alatt.
     Pár korty kávé, és már érzem is, hogy közeleg a megszokott reggel. A szívem különös ritmusban lüktet, a gyomrom pedig úgy húzza össze magát, mint egy megriadt sündisznó. Szórakozottan figyelem, ahogy az ujjaim néha meg-megrándulnak és a cigaretta parazsa kecsesen bárgyú íveket rajzol a félhomályban. Mindig más, és mindig ugyanolyan.
     Persze megint Rád gondolok, és arra, hogy miért csinálom ezt még mindig. Miért nem fejezem be, és miért nem adok esélyt magamnak, hogy változtassak. Eszembe jut minden pillanat, amikor átkoztam magam, hogy megint azokba a szemekbe nézek, megint az a hang köszönt, megint az a kéz emelkedik üdvözlésre, megint ugyanaz a mosoly vakít el és köt gúzsba. Mindig más, és mindig ugyanolyan.
     És mint mindig, most is azon kapom magam, hogy én is mosolygok. És már megint biztos vagyok benne, hogy nem fog menni, ahogy abban is, hogy nem is akarom igazán.
     Azok a szemek elfeledtetik, hogy sírni szeretnék, a köszöntés, hogy nemsokára búcsú következik. Az a kéz tart vissza attól, hogy ordítsak, és az a mosoly elég, hogy elfelejtsem, hogy épp ez az oka, hogy máskor képtelen vagyok rá.
     Ez is csak egy függőség, ha legrosszabb is mind közül. Jobban eltompít, gyorsabban ver tőle a szív, jobban melegít és csillapítja a kéz remegését, mint a napi rutinom bármely kelléke.
     Csak bámulok az egyre fakóbb ködbe, újabb és újabb emlékekkel hadakozva. Ezer boldog pillanat, és utánuk következő nyúlós, bíborszín fájdalom. Mindig más, és mindig ugyanolyan.
     Valami keserű csomó növekszik lassan a torkomban. Köhögök és égő szemekkel próbálom követni a ködön túl derengő lámpa himbálózását. Szédülök.
     Néha eszembe jut, hogy lehetne más minden, de nem tudom elképzelni. Eszembe jut, hogy tehetnék mást, de nem tudom, mit. Eszembe jut, hogy nem csak Te vagy, de nem látok mást.
Csak bámulok a ködbe, és nem tudom levenni a szemem arról az átkozott lámpáról.
     Talán ennyi is elég. Talán több is, mint amire szükségem van. De biztosan több mint amit érdemlek. Talán ennyi is elég...
     A lámpa kialszik és pedig lüktető halántékkal eszmélem fel. Megint úgy nap kezdődik.
     Mindig más, és mindig ugyanolyan.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.