Először a mellkasomat melegíti át, aztán lassan felkúszik az érzés a torkomba, és pár pillanattal később érzem, hogy a korty megérkezett a gyomromba. Whisky.

            Hátradőlök, és élvezem az érzést. Amikor számból már kezd kimosódni az íz, mélyet szívok a cigarettából. A melegség lassan a halántékomig kúszik.

            Bámulom a monitort, és azt a pár oldalas töredéket, amit eddig írtam. Aztán szemem az asztal szélén álló, félig üres, szögletes, metszett üvegre téved. Valami kellemes, meghitt érzés kezd kibontakozni bennem. A borosta mögött apró mosolyra rándul néhány izom. De nem tart sokáig.

            Lehunyom a szememet, és szinte látom magamat. Egy vaskos tölgyfaasztal előtt, kárpitozott székben ülök, előttem whiskys pohár, néhány alig olvadt jégdarabbal, egy kopott írógép, fekete hamutartó még parázsló szivarvéggel, távolabb egy kis asztali lámpa.

            Aztán kinyitom a szememet, és rá kell jönnöm –újra, talán ezredszer már- hogy nem ez a valóság. A valóság ennél lehangolóbb. Az olcsó, ízléstelen, fémvázas asztal, a kopott festésű szék, a zsíros, foltos billentyűk… a csészealjban elnyomott olcsó cigaretták tucatjai, az asztalt borító hamu és morzsa… Az egyetlen, ami közös, az a pohár és az üveg. És én. A többi csak egy furcsa érzés lenyomata. Hogy mi ez az érzés, sajnos nem tudom megnevezni.

            Talán nosztalgia… de hogy érezhetne valaki nosztalgiát egy olyan kor iránt, amikor még meg sem született? Egy olyan helyzet iránt, amit nem élt át? Nos, talán lehetséges.

            Talán vágyakozás? Hogyan vágyhat az ember valamire, amit nem ismer, és nem ismert soha? És persze soha nem is fog… Persze lehet, hogy így van.

            Talán elégedetlenség? Elégedetlen lennék, hogy ezer mód közül, ahogy alakulhattak volna a dolgok, pont így alakultak? Hogy pont itt, pont ekkor születtem? Ez is lehet. Talán keresnem kellene egy szélmalmot magamnak.

            Töltök még egy pohárnyi szeszt a még csak félig felolvadt jégkockákra. Gyűlölöm, amikor magával ragad ez a hangulat. De sajnos még nem találtam hatékony gyógymódot. Eltekintve az alkoholtól, persze. De a mellékhatások miatt ezt csak ritkán engedhetem meg magamnak. Pedig mennyivel könnyebb lenne…

            Csak nem találom a helyemet. Sokan mondták már, hogy nyughatatlan vagyok, még többen, hogy egyszerűen ostoba. Hallottam már, hogy gyenge vagyok, hallottam, hogy nincsenek céljaim. Egy kicsit talán mindegyik igaz, de egyik sem teljesen. Nem ilyen egyszerű. Nem lehet ilyen egyszerű.

            Csak nem illek ide. Mint egy színész, aki csak néhány szerepet tud, még ha tökéletesen is. De nincs rá kereslet. Ha ezeket a darabokat nem adja elő egy színház sem, egyszerűen azért, mert senkit nem érdekelnek.

            Pedig minden ember színész, mindenki csak egy szerepet játszik, azt, ami leginkább hasonlít arra, amivé válni akar. A legtöbb embernek megadatik, hogy fellépjen. Hogy megtapsolják. Hogy szükség legyen rá. Néhányra nem kíváncsi a közönség. Néhányan túl unalmas szerepet játszanak, néhányan túl mozgalmasat. Néhányan túl sok dologból csinálnak viccet, mások semmiből.

            Azt hiszem, én is a színpad szélén állok, valahol a függönyök takarásában. Lehet, hogy még a díszletek mozgatásában sincsen szerepem. De nem érdekel igazán. Ez a szerepem. Én vagyok az, akivé senki nem akar válni.

            Iszok még egy kortyot, leírok pár szót, ami eszembe jutott, később talán még hasznos lehet. Meggyújtok még egy szál cigarettát.

            Van lakásom, van munkám, hogy legyen miből fizetni a lakást. Egyik sem tökéletes, egyikhez sem ragaszkodok igazán. Egyiket sem szeretem tiszta szívemből. De élek. Úgy, ahogy ebben a világban lehet. Az életről nem tudok lemondani, és ezért hajlandó vagyok néha beugrani egy-egy darabba, a mártírt játszani, vagy fellépni néha a cirkuszban, bohócként. Nem érdekel.

            A lényeg, hogy lélegzek, dobog a szívem, és újra és újra végig tudok gondolni mindent. Az embernek nem kell játszania, ha teremthet is. Szóval, ahogy Isten teremtette az embert, és gondolattal, ahogy az ember teremtette Istent. Nem kell, hogy a világ formálja, ha ő is formálhatja a világot. Nem kell elfogadni semmit, ha bármit meg lehet változtatni. Nem kell törődni semmivel.

            Felállok az asztaltól, és az ablakhoz megyek. Elhúzom a súlyos, vastag függönyt, és a kora délelőtti napfény egy pillanatra fájdalmasan hasít a szemembe. Megint nem aludtam…

            Zsibbadt lábam egy pillanatra megremeg, én pedig kinyitom az ablakot és a párkányra könyöklök. Lassan, mélyen lélegzek. Pihenek. Élek.

            Figyelem az utcát, az embereket, a véget nem érő kocsisort, a villamosokat… ezerszer látott színdarab, ezer ismert szereplő, ezer ismert szerep.

            Innen én látok mindent, ismerek mindenkit. Tudom hova mennek, tudom, mit csinálnak, tudom, mit gondolnak. Ismerem a színdarab minden betűjét, az összes előadott monológot.

            Nekik viszont fogalmuk sincs, ki vagyok. Fogalmuk sincs, hogy mit gondolok, mit érzek, mit látok. Arról sem tudnak, hogy létezek. És ez így van jól. Úgy nézek most a világra, ahogy Isten. És az emberek ugyanannyit tudnak rólam, mint Róla, és ugyanannyira törődnek velem, mint Vele. Mosolygok.

            Kinyújtózok, és visszasétálok az asztalhoz. Leülök a székre, kinyújtom a lábaimat és hátradőlök. Lehunyom a szememet. Kezem a poharat keresi az asztal sarkán.

            Íme a hetedik nap.