Ötödszörre is magam elé vettem a rádiót, és belekrákogtam ugyanazt az egyszerű tőmondatot, amit az elmúlt egy órában már négyszer elismételtem. Fölöslegesen – ezt már korábban is tudtam, valamiért mégis megpróbáltam megint. Mi mást tehettem volna? Füsttel vegyült, szürkés porfelhőben ültem, és az egyre erősödő hangzavarban már a saját beszédemet sem hallottam. Vételre állítottam a rádiót, de nem kaptam választ. Jobban mondva, még ha kaptam, akkor sem valószínű, hogy megértek bármit is a fülsiketítő lármában. Különben is, korábban sem jött ki más a rádióból, csak fülsértő, statikus zörej. Letettem a mikrofont, és lekapcsoltam az egészet a francba. Itt már ez nem segít.

Annára gondoltam. Két éve már, és még mindig megyek tovább. Minek? Magam sem tudtam. Eddig azt hittem, van értelme. Hogy számítok valamit én is. Hogy nem csak egy strigula vagyok a zsoldkönyvben, akit boldogan fognak majd kihúzni a tisztek listájáról a jövő héten. Eddig azt hittem.

Valaki megkocogtatta a vállamat. Mikor felnéztem, a tizedest láttam magam előtt – mozgott ugyan a szája, de nem értettem, mit akar mondani. A robaj olyan erőssé vált, hogy már-már beszakította a dobhártyámat. A tizedes mutogatott valamit, és közben a fegyverét lóbálta az orrom előtt. Talán azt akarta mondani, hogy nincs több lőszer. Elhúztam a számat. Minek ide a lőszer? Tíz percen belül halottak leszünk mind, és rajtunk kívül nincs senki a világon, akit ez a legcsekélyebb mértéken is érdekelne. Sőt, már engem se érdekelt.

Újra felnéztem a tizedesre, és láttam, hogy ő is engem néz. Várakozás volt az arcán. Ő még hitt. Valamiért. Valamiben. De az ő hite is csak addig tartott, amíg a falat szétrobbantó tüzérségi lövedék egyik repesze le nem vitte a fejét. Az asztal, ami mellett ültem, felborult, én pedig a földre zuhantam. A rádió messzire repült, valahova a szoba másik sarkába, a tizedes feje után – mindegy, legalább nem kellett többet hamis reménybe ringatnom magam, hogy bárki is töri magát értünk.

       A földön feküdtem, közvetlenül a tizedes fejetlen hullája mellett, és morbid vigyorral vártam a halált. A gránátnyomás miatt kóválygott a fejem, és éreztem, ahogy a fülemben a végletekig emelkedik a vérnyomás az adrenalintól. Bekapcsolt a menekülési ösztön – csakhogy már rég nem volt hová menekülni. Remegett alattam a föld. Behunytam a szemem, és vártam, hogy mikor szakad rám az ég – vagy a mennyezet. Már úgyis mindegy. Legalább vége lesz.

 

Amikor kinyitottam a szemem, csak a kék eget láttam magam fölött. Reggel felé járhatott az idő, ezt éreztem, ahogy a lágyan hullámzó, harmatos fű végigsimított a bőrömön. Megpróbáltam felülni, de mintha leszögeltek volna. Moccanni sem bírtam, csak a szememet tudtam járatni ide-oda.

Szép reggel volt. Az égen néhány felhő úszott, ettől eltekintve semmi érdekeset nem láttam. Ha ez a túlvilág, már rég itt kellene lennem. Igazi tavaszi illat vett körül. Mélyet szippantottam belőle, és újra lehunytam a szemem.

 

Mikor ismét kinyitottam, az ágyamban feküdtem. Abban az ágyban, ami bennégett a szüleim lakásában, mikor néhány eltévedt gyújtóbomba az öt kilométerrel odébb lévő vasútállomás helyett a lakótelepet rombolta porig. A gyújtóbombák még most is éghettek, mert az ágyban iszonyatosan meleg volt. Le akartam rúgni magamról a takarót, de még mindig nem tudtam megmozdulni.

Az ágy mellett ott állt az a vöröshajú fiú, aki régen a szomszéd lépcsőházban lakott. Öt évvel volt idősebb nálam, és vég nélkül terrorizálta a nála kisebbeket. „Ez még itt él…” – szólalt meg ekkor valaki végtelen közönnyel az ágy másik oldaláról, mire a vöröshajú arra fordította a fejét. „Na és?” – kérdezte, de a hangja valahogy nem volt az övé. És ez a zúgás… „Semmi na és – tedd a dolgodat!” – mondta a másik hang – mintha apámat hallottam volna, de nem tudtam odafordítani a fejem. A vöröshajú újra felém fordult. „Sajnálom, pajtás, de ez a parancs.” – mondta mosolyogva, aztán a háta mögül előhúzott egy revolvert, és rám emelte. Dörrenés. Sötétség. Csend.

 

A kerti függőágyamban feküdtem, és Anna állt mellettem. Ő, aki ott volt mindig, amikor szükségem volt rá – csak a háború tudta elszakítani tőlem. Amikor megtudtam, hogy meghalt, nem sokon múlt, hogy nem követtem én is. Ha a tizedes nem fogja le a kezem, amikor a fegyverért nyúltam, már ott lennék – hol is? Ott, ahol most már a tizedes is, gondoltam mosolyogva. Itt. Pont itt. Vele. Ő is mosolygott, kinyújtotta a kezét és megsimogatta a homlokomat. „Nem lesz semmi baj.” – mondta, és én egyszeriben megnyugodtam. Lágyan ringott alattam a nyugágy, és ahol Anna hozzám ért, kellemesen hűvös bizsergés fogott el. Tudtam, hogy igazat mond – hogy nem eshet többé bajom, mert Ő itt van velem.

Ekkor megjelent az ágy mellett apám, méghozzá tengerésztiszti egyenruhában, és félretolta Őt. „Mi van vele? Rendbe jön?” – kérdezte aztán tőle. „Nem tudom. Ereje talán lenne, de nem akar. Valahol máshol van éppen. Messze. Nagyon messze.” Apám elfordult, és az ő hamisítatlan, flegmatikus, de mégis tekintélyt parancsoló hangján válaszolt. „Nem érdekel. Egy perccel sem fogok többet pazarolni rá, mint amit megérdemel.” Anyámnak mondta ezt, amikor az megkérdezte tőle, miért nem tölt velem egy kicsit több időt. Talán nyolc éves lehettem. Apa folyton utazott. Otthagyott. Most is.

Anna rám nézett, szomorú szemekkel, aztán elsétált a másik irányba. Utánanyúltam, de amikor visszafordult, csak a fejét ingatta bánatosan. Visszazuhantam a függőágyba, és fel akartam ébredni ebből a rémálomból. Hová kerültem? Választ nem kaphattam, csak az ágy lengett velem lassan, így hát vártam, hogy elringasson.

 

Megint otthon voltam, a régi ágyamban, és megint ott ált a vöröshajú srác és apám is. De most ott volt Anna is, mellette pedig a gimnázium igazgatója állt. Kedves, idős úriember, tán tíz éve is van már, hogy meghalt. Vagy csak azt hittem? Annyi mindent hall az ember. Most itt volt, és egyenesen rám nézett. „Megmarad.” – mondta. „Tud küzdeni, csak azt kell megértenie, hogy nem küzd hiába. Maradjon itt vele!” – fordult Annához, és én egyszerre annyira hálás lettem, hogy még kezet is csókoltam volna neki. „Azért sokat ne várjunk egy ’ilyen’ lánytól…” – mondta ekkor apám, és nekem eszembe jutott, amikor megütöttem ezért a mondatáért. Két héttel az esküvő előtt történt. Többé nem beszéltem vele, soha. Hiba volt, mert szerettem, s nem ő tehetett róla, hogy keménnyé nevelte az élet.

„Mindenesetre szemrevaló darab, talán mégiscsak segítségére lehet a fiúnak.” – ezt már a vöröshajú mondta, miközben Annát gusztálta. Felforrt bennem a düh, és fel akartam kelni, de Anna lefogott, és csitítgatott – közben szégyenlős arccal a vöröshajúra nézett. „Legyen hát…” – mondta apám, és Anna kivételével mind eltávoztak. Még mindig úgy éreztem, hogy tűz ég az ágyam alatt, de a jelenléte valahogy segített lehűteni még a tüzet is – én pedig elaludtam.

 

Arra ébredtem, hogy csend van. Túl nagy csend. Valamiféle nagyobb szobában feküdtem – talán kórterem volt, talán csak egy raktár, de az enyémen kívül több ágy is állt benne. Viszont azok mind üresek voltak. Anna sem volt sehol. Se apám, se a vöröshajú srác. Egyedül voltam – legalábbis azt hittem, hogy egyedül vagyok, amíg meg nem láttam egy cigarettacsikk világító parazsát, közvetlenül előttem, a terem túlsó sarkában. A cigaretta valakinek a szájában lógott, de a közel tökéletes sötétség miatt nem láttam, ki lehet az. „Hé!” – próbáltam odakiáltani, de a hangom szánalmasan gyönge volt, csoda, hogy én meghallottam, amit mondtam. „Hol vagyok? Miért van sötét? Ki maga?” Azért mégis lehetett valami erő benne, mert a csikk hirtelen a földre hullott, majd egy láb eltaposta. Aztán léptek dobogtak, és valahol mögöttem kinyílt egy ajtó. Boka csattant. „Magához tért!” – mondta valaki. „Biztos?” – kérdezett vissza egy reszelős, mély hang. „Igen. Azt kérdezte, hol van, és ki vagyok én?” – válaszolt az első hang. „Rendben.” – folytatta a másik. „Szólok az illetékeseknek. Addig menjen vissza, és vigyázzon rá. Most már felkapcsolhatja a villanyt.” Odakint sietős léptek kopogtak, aztán megint bejött valaki. Hirtelen fény öntötte el a termet, és be kellett hunynom a szememet, nehogy megvakuljak.

 

– Szóval nem mond semmit? – kérdezte az elsőtiszt, mikor felriadtam a gondolataimból. Türelmetlenül dobolt az íróasztalon, amin ült. Mellette állt a kihallgató tiszt, meg egy tengerészgyalogos, géppisztollyal a kezében. Valami altisztféle lehetett, de annyira nem ismertem az ő haditengerészeti rangjelzéseiket.

– Nem – válaszolt a kihallgató tiszt. – Semmi hasznosat nem tudtunk kiszedni belőle.

– Akkor mit szarakodnak vele?

– Na de uram! Hadifoglyot nem végezhetünk ki csak úgy… a genfi egyezmény…

– Szarok a genfi egyezményre! – szakította félbe az első tiszt, és revolvert rántott. Odajött, és a fejemhez tartotta. – Na, most sem változott meg a véleményed?

– Nem – mondtam határozottan, és az elsőtiszt szemébe néztem. Csak gyűlöletet láttam benne.

– Jól gondold meg! – emelte fel a hangját az elsőtiszt, és felhúzta a kakast. – Én nem fecsegek üresen.

– Tudom – válaszoltam. Erre vártam, amióta elkezdődött ez az egész cécó – Mint ahogy én sem.

– Akkor dögölj meg…! – hörögte az elsőtiszt.

 

A dörrenést nem hallottam. Csak azt éreztem, hogy megint otthon vagyok, az ágyamban, és Anna kezei lassan lecsukják a szemem.