Ültem a kávém fölött, és az életemen gondolkodtam. Mindenen, ami eddig volt és mindenen, ami sosem lesz már többé. Ami azt illeti, nem volt túl sok minden az egész, ami a fejemben járt.

Nem sokan voltak itt rajtam kívül – pedig állítólag szezon van, ezt a pultos mondta. Aztán még azt is, hogy nem emlékszik rá, mikor volt ilyen gyenge januárja. Hiába, no, az időjárás sem a régi, és vele együtt átalakulnak a szokások is. Hogy én miért pont most jöttem? Nem tudom. Jöhettem volna korábban is éppenséggel. Az utóbbi időben még a kávét is megkedveltem, és ami azt illeti, itt igazán jól készítették.

Talán féltem. Sosem hoztam könnyen döntéseket – bár van olyan filozófia is, ami szerint az is egy döntés. Hogy nem döntesz. Szerintem meg ez szimpla gyávaság, akármilyen ideológiát is akarunk építeni köréje.

– Még egy kávét? – kérdezte egy ismerős hang. Amikor felnéztem, a pultost láttam magam előtt. – Egy kávé mellett jobb várakozni.

– Hogyne… persze… igen… – válaszoltam elég határozatlanul.

– Capuccino?

– Igen, az jó lesz, köszönöm – mondtam pillanatnyi mérlegelés után.

– Azonnal hozom.

De még mielőtt a pultos elfordult volna, utánanyúltam.

– Az ki? – böktem a bejárat melletti asztalra.

– Új vendég – vont vállat a pultos. – Ha engem kérdezel, láttam már jobbat is…

Azzal otthagyott.

– Igen… te lehet… – de ezt már csak magam elé motyogtam.

Az ajtó melletti asztalnál egy nő ült, körülbelül annyi idős lehetett, mint én. Hosszú, hullámos, sötétbarna haja volt, s a határozott vonalú szemöldök alatt ugyanolyan sötétbarna szemek ültek, valami különös, szomorkás magányba burkolózva.

Nem is olyan régen még kimelegedtem volna ettől a látványtól – különösen, hogy a nő mindehhez lilacsíkos, fehér blúzt, szűk szoknyát és harisnyát viselt. De most, valami megmagyarázhatatlan érdeklődést leszámítva, nem éreztem semmit. Üres voltam. Mintha elvettek volna belőlem valamit, amikor beléptem ide. Valószínűleg így is volt, csak én nem vettem észre azonnal. Körbenéztem, de engem és a nőt leszámítva mindenki az italába révedt. Így hát újra őt kezdtem bámulni.

Valóban harminc után lehetett ő is, bár ilyen távolságból, ahol én ültem, nehéz lett volna pontosabban meghatározni. Különben is, annyiféleképpen tudnak csalni a nők a korukkal… Ráadásul engem egész életemben valószínűtlenül könnyen be tudtak csapni. Egész életemben… Szóval a nő éppúgy lehetett jól karbantartott negyvenes, mint határozott vonalakkal bíró erős húszas. Akár így, akár úgy, a lábai, amiket abba a rafinált mintázatú harisnyájába rejtett, egészen tökéletesek voltak.

– Khm… a kávé.

Összerezzentem.

– Hogyne… köszönöm – mondtam a pultosnak. Fogalmam sem volt róla, mennyi ideje álhatott mellettem.

– Na jó, elismerem, nem rossz. De nem mindegy az neked?

Bágyadt mosoly ült ki az arcomra a pultos szavai nyomán. Hiába, a rutin az rutin…

– De… halálmindegy…

A pultos nevetett.

– Legalább a humorodnál vagy. Ez sosem árt, hidd el.

Elfintorodtam.

– Nem mindegy az nekem?

A pultos arca komolyra váltott.

– Nem. Ez nem. Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy nem te vagy az első, aki így ül itt, ezzel az ábrázattal.

Rá akartam üvölteni. Hogy nem tud semmit. De aztán arra gondoltam, hátha mégis. És különben is, igaza volt. Meg a tapasztalata is nagyságrendekkel nagyobb lehetett az enyémnél. Így inkább nem mondtam semmit. A pultos várakozva nézett rám egy darabig, aztán mikor látta, hogy én a magam részéről befejeztem, otthagyott.

Én meg visszatértem a nőhöz – a pultos is az ő asztalához ment tőlem. Azt kell mondjam, a blúz is igen jól állt a nőn. Kellőképpen feszes, de nem túl szűk, nem nagyon kurvás. Összességében nagyon ízléses ruhatára volt. Végignéztem magamon, és elhúztam a számat. Egy szakadt tornacipő, egy kopott, szürke nadrág, egy kibolyhosodott, valamelyik idősebb rokonom által rám hagyott pulóver – ez volt a ruházatom. Meg persze a nagyanyámtól kapott zöld télikabát a fogason.

Legalább ide felöltözhettem volna. Bár azt se tudtam, hogy végül ide fogok jönni, sőt, azt sem tudtam korábban, hogy egyáltalán létezik ez a hely. De örültem neki, hogy igen, alapjában véve jól esett a kávé.

Csak úgy elindultam otthonról. Még mikor a Nagyhídra értem, akkor se tudtam, merre tovább. A hajam is kibomlott, csapzott csimbókokban lógott a fülem mellett. A nőnek csak a szabadon hagyott alkarján futottak furcsán vöröslő csíkok, én viszont egyáltalán nem lehettem valami szexi – bár ez most nem is érdekelt. Mi az, hogy szexi? A szó jelentése sem volt már teljesen világos nekem.

Végül mégis úgy döntöttem, odamegyek a nőhöz. Nyomasztóan nagy volt a csend a helységben és szinte tapintani lehetett a magányt. Nem bírtam tovább. Hátratoltam a székem, felálltam, úgy-ahogy elsimítottam a hajam és… akkor váratlanul kinyílt a hátsó ajtó.

Az arkangyal lépett be rajta.

– Huszonhármas! – kiáltotta. Ez én voltam.

– Itt vagyok – fordultam feléje kelletlenül. Még éppen láttam a nőt, amint felnéz az asztalától. Pont a szemembe. Bár… nem mindegy az nekem?

Az arkangyal közben odalépett hozzám.

– Az ítélet megszületett, gyere velem!

Bólintottam és követtem az arkangyalt a hátsó ajtón át a folyosóra, ami a Szobába vezetett. Bár eleddig kétségek közt ittam a kávémat, egy dologban mostanra már egészen bizonyos lettem: az öngyilkosságra nincs bűnbocsánat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.