Éppen a boltban válogattam a különféle, művinél művibb élelmiszertermékek között. Kétes eredetű vajak, gyanúsan olcsó kockasajtok, foszladozó csomagolású kenőmájasok hadával néztem farkasszemet, de egyelőre álltam a sarat. Körülbelül háromszor nyúltam a polc felé, de mindig visszahúztam a kezem – mondhatnám, hogy attól féltem, megharapja valami. Teszem azt, kiugrik egy sajt a hűtőpultból, és egy szempillantás alatt könyékig lerágja a kezem – a körülményeket tekintve a fenyegetés nagyon is valóságosnak tűnt. De nem. Ingadoztam. Komoly dilemmában voltam. Vajkrém vagy krémsajt?

Nem kérek senkit, hogy akár csak megpróbálja átérezni a döntésképtelenséget, amit átéltem. A szánakozó megjegyzésekre sincs szükségem, mert igenis, akkor és ott ez volt a legnagyobb problémám. Hirtelen az egész világ, és benne az összes probléma visszavezethetővé vált erre az igen egyszerű kérdésre: vajkrém vagy krémsajt?

Rutinosabbak persze rögtön rávágják: vajkrémsajt. Nem rossz válasz. Igaz, hogy kábé annyira erőltetett, mint mondjuk a „hullazsákutca.” Arany középút, mi? Isten bizony, ha lett volna a polcon, én is habozás nélkül érte nyúlok, így viszont maradt a dilemma és a várakozás. Órák telhettek el, nem tudom. Amikor az ember ingadozik, és attól fél, hogy rosszul választ, repül az idő. Szinte süvít. Kezdtem megéhezni.

Egy néni szólított meg.

– Mit keres, fiatalember? – kérdezte.

– Köszönöm, semmit – mondtam, de ezt is csak azért, mert becsültem a nénit, amiért meg mert szólítani. A világ néniállományának túlnyomó többsége nem tudott volna elég bátorságot összekaparni ahhoz, hogy ezt a lépést megtegye. A java részük attól is irtózott, hogy egy magamfajta belép az intimszférájába. (Az idős nénik intimszférája egyébként pontosan addig terjed, ameddig a látásuk és a hallásuk kombinált hatótávolsága. Tisztára mint a radar – kívül semmi, belül minden.)

–  Tudja, én csak azért vagyok itt… – kezdte aztán a néni, de sajnos többre nem emlékszem abból, amit mondott. Az még halványan dereng, amikor a Kádár-rendszer kisembereket támogató politikájához ért a monológjában, de akkor, páni félelemtől hajtva, válogatás nélkül levettem egy krémsajtot a polcról, és menekülőre fogtam a dolgot.

Aztán fizettem. Készpénzzel. A jutalmam néhány lenéző pillantás volt a mögöttem állók közül. Mindig is tudtam, hogy a múltban élek, de eddig nem hittem volna, hogy ez ennyire látszik. Beraktam mindent a hátizsákomba, aztán kiléptem az utcára, és elsétáltam a villamosmegállóba. Elővettem a mellényzsebemből egy cigarettát, és éppen öngyújtó után kotorásztam a gatyámban, amikor…

– Szia!

Beletelt vagy öt másodpercbe, mire felfogtam, hogy nekem köszönt valaki. Kivettem a számból a cigarettát, és megfordultam. Aztán a meglepetéstől leesett az állam.

– Látom, még mindig cigarettázol. Nem adsz egy szálat? – kérdezte kedves mosollyal Ági, és én teljesen elzsibbadtam. Gépiesen nyúltam a zsebembe, és előhúztam egy szálat. Elvette, elegánsan a szája sarkába tette, aztán rám meredt.

– Tüzet is adsz, vagy kérjek mástól?

– Bocs… – nyögtem. Bénultan nyúltam a farmerembe, és most már valahogy elsőre a kezembe akadt az öngyújtó. Meggyújtottam a cigarettáját. Mélyet szippantott, és élvezettel hunyta le a szemét. Aztán az ég felé fújta a füstöt, és megint rám mosolygott.

– Rég láttalak. Hogy vagy?

– Kösz, jól. Aránylag. Megvagyok. Csak kicsit… meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy… hogy pont itt találkozunk megint.

– Kicsi a világ – mondta ő, és rám kacsintott.

– Valóban. Csak tudod… furcsa, hogy idejössz, és megszólítasz. Azok után, ami a legutolsó alkalommal történt köztünk.

– Ugyan, az régen volt – mondta, és a cigarettát eltartva az arcától, leverte róla hamut. A felét a szemembe fújta a szél. – Ó, bocsánat, nem figyeltem. Sajnálom.

– Semmi gond – mondtam, de ekkor váratlan dolog történt. (Például jött egy villamos, és el is ment, anélkül, hogy felszálltam volna rá. De erre csak utólag jöttem rá.) Szabad balkezét óvatosan felemelte, és lesöpörte vele az arcomról a hamut. Gyengéden, óvatosan – még a szememből is kiszedett egy nagyobb pernyedarabot. Utoljára talán anyám csinált ilyesmit, még gyerekkoromban. Ő is csak azért, nehogy méltán legendás kézügyességemmel kiverjem a saját szememet.

De ez most más volt. Egy rövid pillanatra Ági olyanná vált, mint amilyennek régen láttam. Azelőtt. Olyanná, aki érdemes a szerelmünkre. Akit tisztelünk, és halálunkig követnénk, bárhová is megy. Mint egy enyhe áramütés – megrázott egy kicsit, és egy fél másodperccel később már csak kellemes bizsergés maradt utána. Lehunytam a szemem, de szinte azonnal ki is nyitottam megint. Ránéztem, de semmit nem láttam a szemében, csak azt a furcsa, valahogy örökké gúnyos mosolyt, ami utóbb az egész gyűlöletemet fenntartotta vele szemben.

– No. Elálmosodtál? – kérdezte, és megint nevetett. Ezt szerettem benne. Hogy mindig nevetett. Nem érdekelte senki és semmi, ő folyton nevetett. Tiszteltem érte. Csak kevesen néztek úgy a világba, mint ő. Marhaság! Rajtad nevet. Mindig rajtad nevetett. Kárörvendő, és aljas. Soha nem volt egyenes veled szemben. És a végén… a végén még meg is alázott.

– Nem – mondtam, de inkább csak reflexből. Legalábbis csak sejtem, hogy mondtam bármit is. – Csak viszket a szemem. De majd kikönnyezem.

Hülye gondolataim támadtak. Megváltozott. Elvégre az idő mindenkit megváltoztat kissé. Akár előnyére is. Felnőttebb lett. Most már jobban figyel másokra is. Nem! Annyit kínlódtál! Nem éri meg. Nem éri meg? Mi?

– Na és, merre jártál? – kérdezte, és a szavai, mint holmi verbális piros tabletták, visszarántottak a valóságba

– Boltban voltam – mondtam, de közben megint az arcát fürkésztem. Változást kerestem rajta. Még mindig nem találtam.

– Nocsak – vonta föl a szemöldökét, de még közben is ott maradt a szája szegletében egy darab a gúnyos félmosolyból. Ebben a nőben sosem bízhat az ember… bár... melyikben igen? – Ki se nézné belőled az ember… És, mit vettél? Tejet, kenyeret, sört? Felvágottat? Esetleg cigarettát?

– Mindig csóró voltam… – válaszoltam, de, szándékosan vagy véletlenül, elértette a mondatot.

– Tudom – vágott közbe könnyedén, és elhúzta a száját. Fel tudtam volna pofozni érte.

– …de azért egy bizonyos szint alá sosem süllyedtem – folytattam aztán. – Amúgy többek között kenyeret is vettem, meg sört is. Felvágottat is. Cigarettát most nem, mert nem számítottam rá, hogy mindenféle cédák lelejmolnak majd a villamosmegállóban.

Örömmel nyugtáztam, hogy legalább egy ütést sikerült bevinnem. Pontozásos meccs esetén így is baromi messze álltam volna a győzelemtől, de ki tudja, mikor jön egy váratlan K.O.? Akármelyik fél részéről…

Most ő nézett rám kutatóan. Naiv gondolat, de azt hiszem, sikerült elbizonytalanítanom.

– Még mindig azért utálsz, mert én legalább felismertem, hogy nem passzolunk össze? – kérdezte, de a pillantása egy fokkal hűvösebbre váltott. Igaz, eddig is inkább a sörömet hűtöttem volna a tekinteténél, mint hogy a pecsenyémet sütögessem perzselő szemei tüzénél.

– Igen – vágtam rá. – Mert nem volt igazad. Egyszerűen nem láthattad előre, hogy mi lesz. Begyulladtál.

– Nézd… – mondta, és sóhajtott. A félig elszívott cigarettát beledobta a szemetesbe. – Ne kezdjük ezt újra, jó?

– Kérlek… – mondtam, és elfordultam. Elüti a témát. Hát üsse. Egyáltalán minek szólított meg? Mire számított? Akkor vettem csak észre, hogy a cigaretta még mindig a kezemben van. Rágyújtottam, és vártam a villamost.

– Hé! Ne játszd itt a sértődöttet! Nem áll jól.

Hallgattam.

– Ha már olyan nagyra vagy magaddal, mutass valamit! – folytatta.

– Eh… nem hiszem, hogy te valaha is bármi olyanra vágytál, ami nálam fellelhető lehet – mondtam keserűen.

– Nem igaz – mondta. – Nálad például… például... mindig volt krémsajt. Kapros fokhagymás. Pirítóssal isteni... – visszafordultam, és kitört belőlem a röhögés. Nem tudtam visszafojtani. Sértődötten nézett rám, úgyhogy végül elhallgattam. – Azt pölö szerettem, de én sosem láttam sehol. Te valahogy mindig tudtad, hol lehet kapni.

A sértődöttsége lassan irigységbe fordult. Bágyadt mosolyt csalt elő belőlem a nosztalgia. Igyekeztem elrejteni, de nem tudtam.

– Most mit vigyorogsz? – kérdezte.

– Van nálam.

– Mi?

– Krémsajt.

– Micsoda? Krémsajt?

– Kapros-fokhagymás – mondtam gúnyosan.

– Viccelsz…

– Dehogy… komolyan van – vigyorogtam, és levettem a táskát a vállamról.

– Nem lehet. Hónapok óta nincs forgalomban.

– Nocsak? Hirtelen olyan nagy szakértője lettél? – kinyitottam a táskát, és elővettem belőle a véletlenségből vásárolt tubust. – Azelőtt mindig rám voltál utalva.

– Ne erőlködj – legyintett lemondóan, de nem nézett rám. – Rád hagytam. Legalább nekem nem kellett foglalkozni vele.

– Na most komolyan… neked ennyit jelent egy rohadt krémsajt? Képes vagy, és ideológiát építesz köréje?

– Az nem egy rohadt krémsajt! – kiáltott rám, és az egész villamosmegálló odanézett. Én viszont a szemeit bámultam. A hideg fény mögött most fellobbant a tűz. Megint megrohantak az emlékek.

– Az kapros-fokhagymás krémsajt! – folytatta. – És ez összeforrt veled! A szememben ti valahogy… mindig egyek voltatok.

– Mindig tudtam, hogy zizi vagy – válaszoltam, de éreztem, hogy elbizonytalanodom. Megint jöttek a hülye gondolatok. Furcsán éreztem magam.

– Neked fogalmad sincs róla, mit jelentett nekem az a krémsajt – valami fémesen koppant bennem, de nem szóltam. Dehogy nincs! Már van… – A maga nemében az volt a tökéletesség. Neked nincsenek örök kedvenceid?

– De… – mondtam komolyan, és a szemébe néztem. – Vannak.

– Na! Hát azokért ölnél is, nem?

– Azért ne essünk túlzásokba… de te most komolyan ennyire hiányolod a krémsajtot?

– Eladnám a testemet egy tubusért…

 

Nem tudom, ezek után hogy kerültünk hozzám. Mire észbe kaptam, már egymás szájában voltunk. Miközben nekidőltem az előszoba falának, elégedetten nyugtáztam, hogy nincs legszarabb szöveg a világon. Csak szerencse van, és abból van akinek akad, van akinek nem. A kezeink a másik ruhájában turkáltak, és meg kell hagyni, nem minden eredmény nélkül. A táska leesett a vállamról, és csúnyán koppant a padlón. „A sör!” villant át az agyamon, de ahogy jött, ment is. Mert helyette ott volt minden más.

Valahogy bebotladoztunk a szobába. Közben eloldotta a nadrágszíjam, így én már szó szerint úgy estem be az ajtón. A falhoz szorított. Szinte kiharapta a nyelvem. Megpróbáltam lefeszegetni a kezét, a nyakamról, mert veszélyesen közel állt hozzá, hogy megfojtson. Lehet, hogy tényleg az volt a szándéka. Ezt viszont nem hagyhattam. Még nem.

Egy pillanatra sikerült eltávolodnom tőle, és az arcába néztem. Hol volt már a fagyasztósugár tekintet? Egy valódi lángszóróval néztem farkasszemet. Hanyattlöktem, és ő lezuhant az ágyra. Megpróbált felkelni róla, de nem hagytam. Ráfeküdtem, lefogtam a kezeit, és a fogaimmal lehúztam a válláról a ruhája pántjait.

– Mindig tudtam… hogy zizi vagy – sóhajtotta, és abbahagyta a vergődést. Onnantól kezdve sokkal konstruktívabban állt a helyzethez.

 

Másnap reggel szegényebb lettem egy tubus kapros-fokhagymás krémsajttal. Nem bántam. Akkor találkoztunk utoljára, de az az éjszaka… igazi K.O .volt. Azt hiszem, mindkét részről – viszont azóta nincs dilemma. Mindig krémsajtot veszek a boltban. Hátha…