-Mit akarsz hát?

            -Élni.

            Apró rezzenés csak… mint amikor szél simogatja a pocsolyát…

            -Miért?

            -Hogy gondolkodhassak.

            Fénysugár? Talán a felhők közül… nem, a felhők nem tűntek el… valami más…

            -Miről?

            -A halálról.

            Lassan erősödő morajlás… mint az ég dörgése… mint a távoli robbanás hangja… mint egy előtörő emlék…

            -Van ennek értelme?

            Görcsös rángás… égető fájdalom…

 

       Mindig az ébredés a legrosszabb. Megmozdítom a fejem. Nem merem kinyitni a szememet… valahol az agyam egy távoli zugában ott lappang a fájdalom. Tudom, hogy elég egy fénycsóva és az álom varázsa –legyen bármilyen sötét és istentelen varázs- azonnal szilánkokra robban és minden tönkremegy.

          Tik-tak… tik-tak…tik-tak…tik-tak…tik-tak…

       Hallgatom az óra ketyegését. A normálisnál mintha lassabb lenne. Igen, biztosan lassabb. Másodpercenként többször veszek levegőt, minden másodperc alatt gondolatok ezrei fogalmazódnak meg bennem. Biztosan lassabb.

          Lassan kezdek felébredni. Rájövök, hogy nem az óra lassult le, hanem én kapkodom a levegőt. Amint testem összerándul a felismeréstől, érzem hogy verejtékben úszok… És a fájdalom is lassan előcsúszik a rejtekéből, mint valami kígyó… már látom is a szemeit… hallom a sziszegést… szeretném széttiporni a fejét. De tudom, hogy ő a gyorsabb. Minden ébredésnél ő a gyorsabb.

         Megint megadom magam. Kinyitom a szemem, essünk túl rajta. És a kígyó máris a nyakamra tekeredik, belemar az arcomba, fájdalom hasít a fejembe… fuldoklok.

           Mindig az ébredés a legrosszabb.

          Megszoktam már, persze… de attól még nem lesz jobb. Már hónapok óta megy ez így, hónapok óta hányódok különösebbnél különösebb álmok között… Mesés tájak, varázslatos világok, a külső, feneketlen űr… ez mind feltárult előttem. És a Halál. Igen, tulajdonképpen már halott vagyok, bár még lélegzem, persze.

            Sokan mondják, hogy megőrültem. De én tudom, hogy nincs igazuk… azt mondják, hogy akkor roppantam össze, amikor elhagyott. De nem. Már nem is emlékszem Rá… na persze, akkor fájt.

          Azt mondják, már nem húzom sokáig... és ebben igazuk van. De nem a szerek miatt. Ó, nem, nem… nem… nem… A testem lassan megadja magát. Lassan, mert nem tud hinni abban, amit a szellemem tapasztalt. Látom, hogy a Halál nem vet véget mindennek. Láttam mi vár Odaát, és azt akarom. Ott akarom folytatni, ahol kék az ég, igazán kék, ahol a lét titkai –amik álmaimban csak egy-egy pillanatra tárulnak fel előttem- végleg az enyémek lesznek… ahol az űr sötétjében világokon nyúlhatok át, ahol a tér és idő engem szolgál, és nem én szolgálom őket…

       Persze, azt mondják megőrültem. Régen elhagyott már mindenki. De jobb is így. Mások nem látták, amit én. Nem értik… nem értenék…

          Néha én is megrémülök. Amikor álom nélkül alszom, és új ígéretek nélkül ébredek… mi van ha tényleg megőrültem? Ha tényleg nem vár odaát semmi…

       De nem, nem őrültem meg. Tudom, hogy nekem van igazam. Tudom, hogy van tovább. Tudom, mert láttam. Mert éreztem.