Reggel
2009.06.17. 14:59
tisztelgés Blind alkotói nagysága előtt
Eső sequel
Kivettem az utolsó kekszet a zacskóból és az órámra néztem. Még teljes fél óra volt a vonat indulásáig. Legalább az eső elállt. Összegyűrtem a zacskót és beleerőszakoltam a csordultig telt szemetesbe. Vállamra vettem a táskát, elballagtam a peron végébe, és végignéztem a semmibe vesző sínpáron. A nap éppen felkelt a párás, narancsszínű foltból, ami a keleti égbolton terjengett.
Olyan egyszerű lenne véget vetni az egésznek. Kilábalni a szerencsétlenségből, ahová a saját hajthatatlanságom vitt. Egyetlen, borzalmas este alatt odalett minden, amit hosszú évek munkájával felépítettem.
És a múltammal együtt elvesztettem a jövőmet. Elvesztettelek Téged. Megpróbáltam magam elé idézni még egyszer, utoljára az arcodat. A tekintetedet, amikor megtudtad. Amikor eljátszottam az utolsó esélyemet. De Te tudtad… Mindig tudtad…
Belerúgtam egy üres kólásüvegbe, ami a peron kövezetén hevert. Csörögve gurult az ágyazat bazaltkövei közé. Ott hevert a koszban, a csikkek és az olajtól szutykos kövek között. Ott hevert a csillogó üveg, jelképezve az egész életemet. Egy kivételes tehetségét, aki kiüresedve, megalázva, a mocsokban tobzódva egyre lejjebb küzdötte magát, mígnem már nem volt többé lejjebb.
Pedig többre vihettem volna. Ha nem csábítanak el a füstös klubhelyiségek. Ha a könytár helyett nem a pókerasztalhoz siettem volna. Eh, mit nekem…
Rágyújtottam. Ez volt az utolsó szál a lakásból hozott pakkból. A dobozt is odadobtam a kólásüveg mellé. Igyekeztem karikákat fújni a füstből, de csak torz gomolyagok jöttek ki a számon. Régen jobban ment. Megint rám jött a köhögés. Mélyről jött, szinte fojtogatott. Ledobtam a táskát a vállamról, és kotorászni kezdtem benne az üveg konyak után, amit az éjjelnappaliban vettem a megspórolt számlák utolsó maradékából. Még lötyögött az alján valami. Meghúztam. A torkomon lecsorgó konyak új kenést adott a csikorgó alkatrészeknek.
Megtántorodtam. A tömény gyomorsavra loccsantott alkohol erősen rakoncátlankodott odalent. A zsebembe nyúltam kekszért. Aztán rájöttem, hogy az előbb dobtam ki az üres zacskót. Lerogytam egy padra és próbáltam levegőhöz jutni.
Pedig jó lapom volt. Régebben ennél rosszabb lapjárással elszedtem a legdörzsöltebb fickók nadrágtartóját is. Mi nem volt a helyén akkor? Valahogy nem gördült a kezem alatt a játszma. Valami hiányzott. Bár tudnám, hogy mi… Ha csak erre rájönnék…
Arcul csapott a huzat, ahogy az előttem levő vágányon átrobogott egy tehervonat. Autókat szállított. Márkás, nyugati autócsodákat. Sokat.
Igen, ilyet is akartam egyszer. Nem is álltam messze tőle. Hogy aztán azzal mehessek el érted. Hogy megmutathassam, nem egy utolsó kocsmatöltelékhez kötötted magad.
Beleszívtam a cigarettába, és a füst után néztem. Együtt szállt az éjszakai vihar felhőivel. Együtt, valahová messzire. Itt hagyott az esővel együtt. Itt hagyott mindenki. Itt hagyott a szerencsém is, hogy egy új balekot találjon magának valamelyik koszlott egyetemi klubban, akit újból kizsigerelhet, és magára hagyhat, mint valami parazita. A hangosbemondó bántóan recsegett valamit, de képtelen voltam kivenni akárcsak egy értelmes szót is a sercegésből. Elpöcköltem a cigarettát és felálltam. Ekkor vágott fejbe újból a konyak.
Sosem bírtam a piát. Mindig én voltam az, akit először kellett elvinni az asztaltól. Az ágyba, vagy ki a mellékhelyiségbe. Mégis mennyit ihattam, mióta elmentél? Biztosan többet, sokkal többet, mint előtte bármikor… Egyáltalán, mi a fenét műveltem az elmúlt néhány napban?
Éreztem a gyomromat szorongató görcs közeledtét. Körbenéztem. Illetve csak akartam, mert a hirtelen mozdulattól elvesztettem ingatag egyensúlyomat, és arccal a betonra zuhantam. Hallottam, amint a belső zsebemben egy tompa reccsenéssel eltörik a konyakosüveg.
A francba! Odalett hát az egyetlen igaz barátom is, aki a lelket tartotta bennem. Mocsok mellékhatásokkal ugyan, de legalább fenntartotta a rendszert. Igaz mindegy is… Alig volt már benne valami…
Megvonaglottam, amint a fejetetejére állt belsőm elhatározta magát a végső kitörésre. Oldalra fordítottam a fejem, és megadóan vártam a megkönnyebbülést…
Ha most látnál… Jobb is, hogy nem vagy itt. Hogy nem látod a végső megsemmisülésemet. Emberi méltóságom utolsó morzsáinak végső perceit. Ezt valóban nem érdemelted. Ha visszatekerhetném az időt… csak egy hónappal… minden más lenne.
Kinyitottam a szemem, és nagy nehezen feltápászkodtam. Először csak négykézlábra álltam, aztán lassan felegyenesdtem. Megtámaszkodtam egy oszlopban, és megtöröltem a számat. Friss szél fújt. A nap iszonyatosan a szemembe tűzött. Az órámra néztem. A vonat épp tizenöt perce ment el.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://agyirokkant.blog.hu/api/trackback/id/tr411191253
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.