Igazán jóféle bicska volt. Agancsnyelű, edzett acél, szépen ívelt pengével – az átutazó vándorárus meg is kérte az árát. No de nem baj, a gyereknek születésnapja van, és egy tízéves ifjú már elég nagy ahhoz, hogy a felnőtté válás első jelképét birtokba vegye: legyen saját bicskája.

Emlékezett rá, amikor az Öregtől megkapta a sajátját. Megvan még most is, itt a zsebében, igaz a pengéjét elköszörülte már az idő, nem maradt belőle egyéb, csak egy félujjnyi. Egyszerű cseresznyefa nyele volt, nem ilyen szépen faragott agancs, mint ennek, de a szegény napszámos öreg így is maga elől vette el, amiből ezt neki ajándékozta. Ilyenformán az értéke messze meghaladta egy darab vas meg egy ágcsonk értékét, amiből a tót köszörűs (ennek a mostaninak az apja) annak idején megcsinálta. Ahogy az újság írná, amikor ellopott személyes értékekről, családi ékszerekről tudósít: eszmei értéke felbecsülhetetlen. Egész életében ezt tartotta a legnagyobb becsben valamennyi holmija közül. Többet ért a valódi ezüst borotválkozótükörnél, többet a nagyapja huszárcsizmájánál. Ebben a bicskában benne volt minden csepp izzadtság, amit az Öreg a tűző napon elejtett, míg összekapargathatott annyit, amiből ezt neki ajándékozhatta. Benne volt mindaz a szeretet, gondoskodás és önfeláldozás, ami a kérges tenyér, a napégette arc, a durva hang mögött húzódott. Benne volt az Öreg mindenestül. Ilyesmiken tűnődött, miközben hazafelé tartott, zsebében a két bicskával, a friss tavaszi szélben.

Jókedvvel ért haza. Régen volt ilyen jó az eső májusban, és ha továbbra is ilyen mosolygós marad az időjárás, akkor igazán jó lesz a termés is. Isten ad egy évet a parasztoknak is. Aztán tizet majd megint a földesuraknak.

A gyerek az udvaron rohangászott a kutyával. Nagyon szerette azt a vén, vaksi, lompos kutyát. Az volt a mindene. Amint végzett a házkörüli teendőivel, mindjárt a kutyát vette sorra. Csak ezért nem vitte még el az erdészhez, hogy lője agyon. Legalább a gyereknek legyen valami játszótársa, ha már testvére nem lett. Illetve lett, de az is kinn van a temetőben az anyjával együtt. Nehéz évek voltak azok. De most már nagy lett, lassan megáll a saját lábán is. Ellát mindent, amivel megbízzák, becsületesen és lelkesen. Talán még a szekeret hajtani is megtanítja. Na de most ideje valami vacsora után nézni.

Vacsora után megtörtént az átadás. Na, nem valami ünnepélyes keretek között, ahogy a miniszter a kitüntetéseket osztogatja, egyszerűen előhúzta a zsebéből, és néhány szó kíséretében rábízta a fiúra. Annak idején jól emlékezetébe véste, amit az Öreg neki mondott, s most igyekezett ugyanezen jótanácsokkal ellátni a gyereket is. Az rögtön a szívébe zárta a szerszámot, s egyből kifutott vele az udvarra. Először bizonyosan a kutyához, aztán majd fel a pajta tetejébe, ahová mindég megy, ha magában akar maradni. Tudta, hol van ez a sarok, de még sosem ment oda körülnézni, Megbízott a fiában. Még akkor is, amikor a szomszéd siheder leányával voltak odafönt. Nem volt az olyan, hogy bármi rosszat föltételezzen róla az ember.

Meggyújtotta a lámpát, és fölvette az újságot, amit a postán vett hazafelé jövet. Minden hétfőn megvette az újságot, és elolvasta, mi történt a nagyvilágban egy hét alatt. Nem is annyira kíváncsiságból, mint inkább büszkeségből. Nagyon büszke volt rá, hogy megtanult olvasni. Az újság címlapján hevenyészett térképvázlat volt. Bár az egész írás az ellenkezőjét harsogta, azért látszott rajta, hogy közeleg a front. Ebben nem kételkedhetett senki, bármit is írtak a térkép alá „fiaink fegyvereinek legyőzhetetlenségéről”. No de hát, egyszer ennek is vége lesz. Soká már bizonyára nem tart. Pipára gyújtott, és elnézegette a lámpa körül szálldosó éjjeli lepkéket. Lassan besötétedett. A távolban, most először, hosszan, elnyújtva, mintha a föld háborogna, megszólalt a tüzérség.

A napok azért a megszokott rend szerint teltek. Parasztembernek nem sok köze van az urak háborújához. Ha csak el nem viszik a fiait vagy őt magát katonának. De a világból akkor se lát sokat. Az egész háború értelmét, már ha van neki, eltakarja előle a lövészárok nedves fala, a szögesdrótok, homokzsákok halmai, a csatamező végtelen füstfüggönye. Onnan, lentről, nem lehet ellátni az asztalig, amin a bábuk mozognak. Lassan beköszöntött a nyár. Megkezdődött az aratás, volt dolog elég. Kellett a kenyér a frontra is. A frontra is, ami szépen lassan közelített. Az ágyúk dübörgése lassan elnyomta az olykor feltámadó zivatar égzengését is. Közeledett Isten ítélete a föld urai felett.

Megszaporodtak a katonai szekerek, teherautók, gyalogos katonacsoportok. Ezek jobbára, kötéseikbe burkolózva, mankójukon, puskájukon sántikálva, a fronttól elfele, az egyenruha nélküli, ásóval, lapáttal felszerelt szerencsétlenek meg inkább afelé vánszorogtak. Ez utóbbiak csak nagyon ritkán mentek az ellenkező irányba. De hát a föld népe ilyesmivel nem törődött. Ez az urak, meg a városi népek dolga volt. A termés viszont nagyon jónak ígérkezett. Régen nem takarítottak már be ennyit a földekről. Az új bicska is nagyon jól szuperált, maga mögött tudhatott már két fakardot, egy-két nyársat, meg jó néhány lyukat az ól falában. Az Öreg is büszke lenne, ha ezt látná. Hacsak nem figyel most is valahonnan odafentről.

Aztán elmúlt a nyár, és elfogytak a katonák is. Már csak visszafelé jöttek, de onnan is egyre kevesebben, és egyre rosszabb állapotban. Sokat már vinni kellett, vagy egész fejükön kötéssel, kezüket társaik vállára vetve botorkáltak. A folyamatos dübörgés most már elnyomott minden más zajt és zörejt. Az állatok riadtan kuksoltak az óljaikban, az emberek félve ültek az asztalaiknál. Az újság is megírta: vereség esetén senki ne számítson semmi jóra. Egyedül az a vörösnyakkendős fiatalember látszott csak optimistának, aki egy reggel a templom előtt, egy ládán ácsorogva szónokolt, de mire közelebb érhetett volna, hogy meghallgassa, mit is mond, addigra elvitték a csendőrök. Senki sem látta többé.

Elgondolkozva ült az asztalnál. Ki tudja, mit hoz a holnap. Élelem alig volt, mindet elhordták teherautón, szekéren. Azt mondták, a városban is kell ennie az embereknek. No, igen, hát akkor termeljenek maguknak ők is, de ne a szegény paraszt elől egyék el, amit a saját fáradságos munkájával megkeresett. Pipára gyújtott. Most már csak lesz valahogy. Még csak egy kicsit kell kibírni, aztán már a másik oldalon vannak. Ott csak jobban lesznek már, elvégre azok a győztesek, vagy mi. Még csak egy kicsit kell kibírni.

Aztán megjött az első köd is. A gomolygó foszlányok eltakarták a nap elől a földet. Talán jobb is volt így, legalább nem látta a nap se, mivé vált a föld ebben a borzalomban. Egy porta se maradt épen, mind kapott belövést, vagy nemes egyszerűséggel porrá égett. Az újonnan érkezett katonák tábora felé tartva, mindjárt az út vége felé, a falu szélén, ott ált az Öreg háza is. Csendes volt minden, állatnak a nyomát se lehetett látni. Nem volt már állat az egész faluban egy sem. A ház zsúpteteje a tűz martaléka lett, falai kormosan állottak. Bent az udvaron ott búslakodott az öreg diófa. Nem volt különösebben terebélyes, de azért mindig jól termett az Öregnek. Egyik alsó, vastag ágán most csak két élettelen test lógott. Apa és fia. Üveges szemmel bámultak a távolba. Talán azt a széles menetoszlopot nézték, ami a falun kívül kanyargott a learatott gabonamezők között. A katonák énekeltek, frissen meneteltek a csípős reggeli hidegben. Belül pedig, az oszlop közepe táján, egy baka a körmeit piszkálta – egy jó formájú, acélpengéjű, agancsnyelű bicskával.