Nem tudom, mit rontottam el, miért siklott félre minden. Ha máshogy fogom a kezed, ha máshogy ölellek, ha máshogy csókollak, talán más lenne minden. Talán... Sötét, fényes szemekbe nézek, édes illat lopakodik az orromba. Selymes ujjak siklanak végig az arcomon, forró lehelet simogatja a nyakamat…

            A vonat kissé megrázkódik, fejem a hűvös, párás üvegnek ütődik. Szinte azonnal felébredek. Néhány pillanatig még kitart az álom melegsége, de aztán, szinte egy szempillantás alatt eltűnik. Fázok. Megrázom a fejemet.

            Már sötét van. Sűrű, téli sötétség. Ilyenkor mintha nem is menne le a Nap, csak a fény tűnik el hirtelen. Az ember az egyik pillanatban a havon szikrázó fény miatt hunyorog, a következőben már a sötétségben próbál tájékozódni. A vonat fájdalmasan lassan halad, én pedig csak bámulok ki az ablakon a sötétbe, de leginkább csak az üvegen tükröződő arcomat látom, leheletem nedves foltját, és néha, egy-egy lámpa fénykörében súlyosan gomolygó, vaskos hópelyheket. Remeg a kezem.

            Tönkrement minden, ami tönkre mehetett. Nem apránként, kíméletesen, ahogy a vakolat pereg a falról, hanem egyetlen óriási, néma reccsenéssel. Ahogy egy ház tűnik el az alatta megnyíló földben.

            Nem is számít már igazán. Csak azok aggódnak, akiknek van miért. Azok dühöngnek, akiknek volt választásuk. Azok sajnálkoznak, akik megbántak valamit. Azok kapálóznak, akik nem akarnak megfulladni.

            A vonat áll. Talán már percek óta. A kalauz morogva siet el mellettem, aztán kirúgja a kocsi ajtaját és leszáll. Sóhajtok és felkelek. Minden tagom bizsereg a zsibbadtságtól. Leakasztom a kabátomat, a hátamra terítem, aztán kimegyek a kocsi elejébe és leülök a lépcső aljára.

            Az ajtó előtt derékmagas hóhalom, távolabb apró, gyér erdősáv, néhány különösen vén, kopasz fával. A fém lépcsőből felszivárgó hideg lassan végigkúszik a gerincemen. Újra remegni kezdek. Ütemesen feszítem meg és ernyesztem el az izmaimat, hogy kissé felengedjenek a tagjaim. Használ. A szél szinte kellemesen langyosnak tűnik, hópelyhek olvadnak el az arcomon lágyan.

            Forró sóhaj, csóktól nedves ajkak… csillogó szemek, remegő sóhaj.

            Szorosabbra húzom magamon a kabátot, és előkotrok a zsebemből egy doboz cigit. Még indulás előtt vettem az állomáson, de még nem volt időm kibontani. Rohadt nemdohányzó kocsik… letépem róla a fóliát és amikor kibontom, a hideg és a szél ellenére is tisztán érzem a dohány édes-keserű illatát. Egy pillanatra elmosolyodok… az élet apró örömei. Talán nincs is több. Se több, se nagyobb.

            Meggyújtok egy szálat és élvezem, ahogy a füst végigjárja a mellkasomat. A szívem is gyorsabban kezd verni. Lassan felmelegszek.

            Azon veszem észre magam, hogy megint a semmibe bámulok és emlékek furcsa, szürke képei peregnek a szemem előtt, gyorsabban, mint felfoghatnám. Több év… A cigaretta végigégett. Eldobom a csikket, és lenyúlok egy marék hóért.

            Lágy golyót gyúrsz aztán mosolyogva felém hajítod. Már félúton darabjaira hullik, engem pedig beterítenek az apró hópelyhek. Nevetve, botorkálva szaladsz, de utolérlek és megbotlunk. Mosolyogva terülünk el a puha hóban, te pedig csak nevetsz. Kipirult arc, nevetéstől csillogó szemek, hópihékkel borított haj… gyönyörű vagy.

            Elhajítom a havat és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a homlokom mögött lüktető fájdalmat. Még mindig havazik, én pedig zsibbadtan bámulom a hulló pelyheket.

            Pár perc múlva a kalauz botorkál vissza a kocsi felé. Amikor meglát a lépcsőn, egy pillanatra meglepődik és megáll. Rá sem pillantva odanyújtom neki a cigisdobozt. Szó nélkül kivesz egy szálat és leül mellém. Tűzzel kínálom, aztán én is rágyújtok. Megköszöni, bólintok. Egy percig csendben figyeljük a lépcső előtt, széllel táncoló pelyheket. Te is így táncoltál… lágyan, gyönyörűen, boldogan. Hozzám simulva, órákig és tovább… összeszorul a torkom. Köhögnöm kell.

            A kalauz felém fordul. Középkorú, vaskos arc. Őszülő, vastag szálú haj, borosta, kérges bőr, mélyülő ráncok, büszkén összezárt ajkak. Egy családjáért robotoló férfi arca. Egy büszke, boldog férfié. Figyelmesen, lassan végigmér. Tudom, mit lát. A bajszomra, szakállamra ráfagyott a leheletem, mikor borotválkoztam utoljára, vörös szemeim alatt sötét félholdak, mikor aludtam rendesen utoljára, zsíros, összetapadt haj, mikor mostam meg utoljára, kiszáradt bőr, mikor csókoltak meg utoljára…

            Tudom, hogy mit lát, tudom, hogy érti is. Tudom, hogy igaza van, és ő is tudja, hogy tudom. Nem érdemes szavakat vesztegetni felesleges, egyértelmű dolgokra.

            -Egy ideig nem megyünk innen sehova. –mondja rekedten, és mélyen magába szívja a füstöt és a fagyos levegőt. Sóhajt.

            -Gondoltam. Nem zavar.

            Bólint. Szippant még egyet.

            -Hazafelé?

            Egy pillanatra megremeg a kezem. Tudom, hogy látja. És tudja, hogy nem a hideg miatt van.

            -Mondjuk.

            Otthon… soha nem tudtam, hol vagyok otthon. Egészen addig, amíg megismertelek. Ott voltam otthon, ahol te voltál. Egy padon, egy fa alatt, a padlón, a buszon… bárhol, ahol a karjaimban tarthattalak. Ahol éreztem a melegséged… az otthon melegét.

            Bólint. Megköszörülöm a torkom.

            -És maga?

            Mélyet szív a cigarettából, aztán együtt dobjuk el a csikkeket. Megkínálom még eggyel.

            -Én is. –mély lélegzet, kavargó füst- Feleség, két lány.

            Látom a szemében megcsillanó melegséget. Örömmel megy haza. Örömmel ül itt a hidegben, örömmel éjszakázik… örömmel tesz mindent, mert van hova mennie utána. Van hol melegednie, van hol aludnia. Pontosan tudom, hogy milyen érzés…

            -Szép.

            Ez az első szó, ami eszembe jut. Szép… benyúlok a kabátom zsebébe és előveszem a laposüvegem. A fém hidegen simul a tenyerembe, és egy pillanatra megint mosolyogni támad kezdem. Aztán elmúlik. Lecsavarom a kupakot és odanyújtom a kalauznak. Szó nélkül veszi át és meghúzza.

            -Skót?

            -Skót.

            Visszaadja, és én is iszok. Csak pár korty, és érzem, ahogy lassan átmelegszik a mellkasom. Egy görnyedt tölgyet figyelek az egyre sűrűbben hulló hó és a sötétség mögött. Szép… Iszok még egy kortyot, és úgy érzem, hogy itt a semmi közepén otthon vagyok. Távol tőled, távol az élettől.

            Félúton a múlt és a jövő között.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.