Ez volt az utolsó köröm. Határozottan éreztem, hogy nincs tovább. Ha még egy lépést tennék előre, olyan úton indulnék el, amiről már nem lehet visszajönni. Oldalt lelépni, azt esetleg. Bele a szakadékba. De nem akartam tönkremenni végleg. Még nem. Inkább elengedtem.

Nagyot zökkent alattam a kasztni.

Valahol az Orczy térnél járhattunk. Vagy nem. Nem is érdekelt. A torz firkálmányokat nézegettem a villamos ablakán. Valaki elengedhetetlennek érezte, hogy itthagyja létezése nyomát ezen a szakadt ICS-n. He… Mintha ezzel bármit is megváltoztatna. Soha, őszintén mondom, soha egy pillanatra sem értettem a rongálókat. A szélvédőt előbb utóbb kicserélik, vagy ha nem is, hát az egész karosszériát fogják egy az egyben bezúzni valahol a nem is túl távoli jövőben. De aztán belegondoltam.

Leharcolt egy villamos ez – pedig még futhatna. Sokat. Csak tönkretették. Tönkretették azok, akikért létezni hivatott. Akiket nap, mint nap kiszolgál. Elárulták.

Magamra néztem. Ennyi.

A laposüvegért nyúltam a belső zsebembe, de megállt a kezem a levegőben. Remegett. Megint. Hosszú hónapok óta először. És megint akkor, amikor végre elhatároztam magam. A combom alá szorítottam a kézfejem, de még így is éreztem a vibrálást minden idegszálamban. Görcsösen bámultam kifelé az ablakon, s közben az ajkaimat harapdáltam – amíg meg nem éreztem a vér ízét a számban. Akkor abbahagytam. Óvatosan felemeltem a bal kezemet, és letöröltem a számat. Undort éreztem magam iránt. Gyáva, szar alak vagyok.

Egyszer kérdezted, hogy miért rágom a szám szélét. Nem tudtam megmondani. Most rájöttem: magamon rágódtam. Mindazon, ami én vagyok. Néhány szakadt ruhadarab, és egy még szakadtabb szervezet a város legszakadtabb villamosán.

Fáztam. Be akartam gombolni magamon a kabátot, de remegő kézzel nem találtam bele a gomblyukakba. Inkább összefogtam magamon a két szárnyát, és karba tett kézzel ültem tovább. Még mindig kifelé néztem az ablakon, de nem láttam semmit, csak a halvány tükörképet, s mögötte a sötétséget.

Mit láttál bennem? Ez nem hagyott nyugodni. Hiszen itt vagyok, teljes valómban: egy elmosódott kép a semmi előtt. Kihúztam a lábam alól a kezemet, és eltakartam az arcomat az ablakon. A mutató és a középső ujjam alig láthatóan ugrált az üvegen. Lassan ökölbe szorítottam a kézfejemet.

Sosem hittem el, hogy őszintén szeretsz. Annyiszor vert át az élet, annyi zsákutcába szaladtam már bele, annyiszor kellett levegőért kapkodnom a jeges vízben, mielőtt újra alámerültem volna, hogy nem hittem már senkinek sem. A világ nem őszinte, és neked semmi okod nincs rá, hogy csak miattam kilógj a sorból.

Egy álarcba kapaszkodtál. Próbáltad lerángatni, de nem hagytam. És most, mielőtt cafatonként tépnéd le rólam, inkább elfordulok. Nem való ez a látvány senkinek, egyes egyedül magamnak, amikor reggelente belenézek a tükörbe. Hogy emlékeztessen arra, ki vagyok. És én az is maradok. Mert nem lehetek más…

Golgota tér, zörögte a hangszóró. Akaratlanul is kinéztem az összekarcolt üvegen. Még mindig nem láttam túl sok mindent. Alig szürkült az ég, és a látásomat amúgy is elhomályosították a gondolataim.

Marasztaltál. Reggelivel kínáltál, de nem voltam éhes. Nem hitted, pedig őszinte voltam. Egyszer az életben nem tagadtam el a valóságot, és Te pont akkor nem hittél nekem. Úgy tűnik, végleg kiveszett a hit a Földről. Kipusztították. Kiirtották gyökerestül, de én nem sajnáltam. A hit már számtalanszor megpróbálta kiirtani az emberiséget, és csodálom, hogy egyszer sem sikerült neki. Csak az őszinteséget ölte meg, de szerencsére a világ működik őszinteség nélkül is. Hit nélkül is. Nesze neked, vallás.

Nem tudom, mit reméltem. Hogy olyan leszel, mint a többi. Álszent, alattomos, és erkölcstelen. Meglepett, hogy nem vagy az. Nem tudtam mit kezdeni vele. Nem adod könnyen magad, és a végsőkig kitartasz amellett, ami te vagy. És amellett is, ami én vagyok. Ezt nem hagyhatom. Nem hagyhatom, hogy egy süllyedő hajóhoz kötözd a csónakodat, és szó nélkül tűrd, hogy maga után húzzon a mélybe.

Hitetlennek nincs megváltás, és én nem is hittem már semmiben, csak a behűtött sörben, ami otthon vár, ha hazaérek végre. Végül mindig hazaérek. Mert a sörre, ellentétben a hazug világgal, mindig számíthatok. Mindenki, aki ezen túl keresi a hitét, naiv vándor módjára fog éhen veszni a pusztában. Hogy utána aztán hová kerül, azt már nem tudom. Nem is érdekel. Nekem most kell élni. Neked is. De nélkülem.

Megpróbáltam felidézni, mikor néztem utoljára a szemedbe. Nem sikerült. Vajon néztem valaha is a szemedbe? Vagy csak szerettem volna? Csak reméltem, hogy ugyanazt a fekete sötétséget látom majd, amit a villamos ablaküvegébe nézve? Féltem. Féltem, hogy nem. Hogy valami olyat látok ott, ami végleg elbizonytalanít. Valamit, ami elgyengít. És ami elgyengít, az előbb-utóbb a vesztemet is okozza.

Csak néztem a Kerepesi temető téglafalát, és közben megpróbáltam előre tekinteni. Eztán más lesz. Ez volt az utolsó kör. Kihasználtalak, és a nyilvánvaló következmények ellenére sem hagytál ott. Adok még egy esélyt. Persze úgyis kifogsz majd egy ugyanilyet, vagy egy még rosszabbat, és úgy végzed, mint mindenki más: fiatalon, egyedül, gyerekkel, pénz nélkül. A hit és őszinteség nélküli világ ilyenné teszi a kapcsolatokat.

Baross tér, Keleti pályaudvar, végállomás, mondta egy fásult hang. Összeszedtem minden maradék erőmet, és leszálltam a villamosról. Kiléptem a nyolcadik kerületből, és kiléptem valakinek az életéből, aki ennél sokkal többre hivatott. Cigaretta után kotorásztam a zsebemben, és elindultam az aluljáró felé.