Álmomban hatalmas, tépett farkasok üldöztek lerobbant háztömbök között. Minden éjjel egyre többen, és egyre közelebb értek, ahogy akadozó lélegzettel szemétkupacokon botorkáltam át. Ma már fel kellett emelnem a karom, hogy az egyik dög ne az arcomat tépje szét.

            Aztán megint jött az ébredés, harsányan és bűzlő lehelettel vicsorgott a képembe. Ez is egyre rosszabb, napról napra.

            A külvilág hangjai is egyre közelebb tolakodnak, és lassan elérik a tudatomat. Először a hangosabbak, a villamos, az autók hangja, egy távoli riasztó; aztán a halkabbak, amikben mindig találok valami megnyugtatót: egy macska a ház előtt, az ablakok halk rezgése, a konyhai csap csepegése, és a szelíd, nyugodt szuszogás a jobbomról.

            Elfordulok és kinyitom a szemem, de csak lassan, mert tudom, hogy minden hirtelenség perzselő fejfájással jár. Aztán ahogy lassan jobbra fordítom fejem, a körvonalak kezdenek kitisztulni és meglátom az ismerős falakat, és őt. Az oldalán fekszik, háttal nekem. Egy ideig képtelen vagyok levenni a szemem a takaró alól kibukkanó vállról. Lassan –nagyon lassan- mozog, szinte rezeg csak a légzés ütemére.

            Felülök. Hiába minden igyekezet, a fejfájás nem hagy nyugodni ma sem. Keserű nyeléssel nyugtázom a dolgot, aztán halkan kisétálok a konyhába és egy homályos pohárba szórom az összes megmaradt jégkockát. Aztán megtöltöm savanykás csapvízzel és lehúzom. Érzem hogy a padló hidege lassan egészen a térdemig kúszik fel, és lábizmaim lassú remegésbe kezdenek. Annyira hozzászoktam ehhez az érzéshez, hogy már-már megszerettem.

            Visszamegyek a hálóba, ami egyben a lakás egyetlen szobája, és leülök egy székre az ággyal szemben. Aztán csak nézem ahogy ott fekszik, és lassú légzésétől lágy hullámokat vet a takaró. Nem bírom itt hagyni. Tudom, hogy ezt kellene tennem, és meg is fogom tenni, de nem ma.

            Túlságosan szeretem, és túlságosan szeret ahhoz, hogy így folytassuk. Így is túl sokat kaptam tőle, sokkal többet, mint amit megérdemeltem. Nem tehetem vele ezt.

            Emlékszem az első évünkre. Megkértem, hogy költözzön hozzám, ő persze boldogan belement. Ennek már három éve. Akkor még egy vasam sem volt, de azt hittem jobbra fordulnak a dolgok. Az írásaimat egy kis kiadó adta ki, de elég jól fizettek ahhoz, hogy kivegyek egy lerobbant egyszobás lakást. Néha megcsináltam egy-két grafikát is, vagy pár albumborítót ismeretlen zenekarok első albumára. Agglegénynek jó életem volt, de már nem voltam egyedül. Amikor fogadkoztam, hogy nemsokára jobb lesz, és elköltözünk, egy szebb, nagyobb lakásba, csak mosolygott és a fejét rázta. Nem érdekli. Neki itt is jó, ha nem lenne, nem költözött volna ide. Értettem én, hogyne értettem volna. De bántott a lelkiismeret. Ennél többet érdemel, és hónapokig törtem magam, hogy fel tudjak mutatni valamit.

            Aztán a kiadó csődbe ment. Bennem pedig egy világ omlott össze. Napokig –vagy talán hetekig- ültem az asztal előtt, egyik cigarettáról a másikra gyújtva. Nem tudtam már írni, nem találtam új kiadót. Amikor hazaért, megállt mögöttem, átölelt és forró csókot nyomott a az arcomra, mosolyogva. Minden nap. Sírni lett volna kedvem ,de már évek óta nem tudtam.

            Nem bírtam tovább. Megkértem, hogy költözzön haza a szüleihez amíg összeszedem magam, és találok valami rendes helyet. Túlságosan is élesen emlékszem arra az angyali, anyás mosolyra. Csak átölelt, és közölte hogy marad. Velem. Évek óta akkor sírtam először.

            Hónapok teltek el, talán egy év is, én alkalmi munkákat kaptam csak, egy idő után már a fűtésre sem volt elég a pénz. Rögtön az első hónapban tüdőgyulladást kapott. De nem ment el, és boldog volt.

            Jómódú családból jött, és ezek a körülmények talán jobban megviselték, mint mást. A keze lassan érdesedett, soha nem hagyta hogy mosogassak. Három évvel volt fiatalabb nálam, de néhány hónap után sokkal többnek tűnt. Egy ideig féltem is észrevenni. De tudom hogy ő észrevette és nem zavarta. Mindig mosolygott, és tudom hogy boldog volt velem. Ahogy most is boldog.

            De én egyre kevésbé bírtam. Egyre jobban zavart, hogy nem tudok neki adni semmit. Szerettem, ahogy szeretem most is, mindennél jobban, de ennél többet érdemel. Többet, jobbat.

            Aztán hónapokkal ezelőtt kezdődött az álmatlanság. Alig pár órát tudtam aludni naponta, és akkor is izzadságban úszva riadtam fel a rémálmaiból. Ezek a farkasos álmok néhány hete kezdődtek. Egyre hosszabbak és egyre közelebb kerülök bennük a véghez.

            Egy villamos csörömpöl az ablak alatt, én pedig még mindig megbabonázva figyelem az álmában is mosolygó arcát, és a párnán szétterülő barna haját. Felállok és az ablakhoz sétálok. Kinyitom, és könyökölve bámulok bele a reggeli ködbe.

            Ma még nincs erőm elmenni, pedig tudom, hogy minden nappal amit itt töltök, éveket veszek el tőle. És azt is tudom, hogy ő nem bánja. Szeret.

Szeretem.

Tudom, hogy ma éjjel már az arcomba kapnak a farkasok, és reggel már lesz erőm elmenni. De ma nem. Még nem.

Halkan az ágyhoz sétálok és leülök.

Ő kissé összerezzen és kinyitja a szemét; mosolyogva pillant fel rám.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.