Martin a ködöt lehelő sikátorokat számolta rohantában. Egy, kettő, három, négy… egyik sem tűnt alkalmasnak arra, hogy elrejtőzzön benne. Különben sem ismerte túl jól a környéket – elég annyi, hogy véletlenül zsákutcába találjon befordulni, és ezzel az egész élete is zsákutcába futhat. Hullazsákutcába.

Lélekszakadva rohant hát tovább, és egyre tovább, bár tudta, hogy nagyon messzire már nem futhat – hosszú távon nincs esélye a rendfenntartók modern, bionikus kiegészítőivel szemben. Most is a háta mögött halotta az egyenbakancsok szabályos, kimért trappolását a flaszteron. Egyre közelebb… Mennyire nyugodtak, mennyire összeszedettek azok a lépések az ő szaggatott, görcsös bakugrásaihoz képest! És azt a bakancsok tulajdonosai is nagyon jól tudták, hogy sokáig már nem menekülhet a bérgyilkos. Akárki is legyen az, előbb-utóbb kifullad, és akkor vége.

Martin egy percig sem kételkedett benne, hogy az esélyei nem túl komolyak, sőt, azzal is tisztában volt, hogy minden egyes megtett lépéssel tovább csökkennek, de azért küzdött. Makacsul, mint ahogy eddig is. Néha átugrott egy-egy virágládát, ahogy jobbra-balra cikázott az utcában, de sehogy sem találta a megfelelő egérutat. Igazából egy ideje azt sem tudta már, hogy hol van. Kellett neki elfogadnia ezt a hülye megbízást! Már a lövés pillanatában tudta, hogy valami nem stimmel. Mintha… mintha előre tudták volna, hogy lőni fog.

Jó negyed órája sprintelt már. Nem. Még ennyi pénzért sem érte meg… sőt, egyre biztosabb, hogy a világ minden kincséért sem érte volna meg. De már mindegy…

Halvány, vörös pamacsok jelentek meg Martin orra előtt a lustán terjengő ködben. Egy pillanatig csak bámulta összevont szemöldökkel a furcsán táncoló pontocskákat, miközben levegőért kapkodva rohant az éjszakában, aztán hirtelen észbe kapott, és leszegett fejjel, kétrét görnyedve futott tovább. Még idejében hajolt le – így az első néhány utána küldött „zsibbasztó”, ahogy akkoriban a bénítósugarakat mindenki hívta, csak a korán leereszkedő ködöt hasogatta széjjel. „Tehát már lő- és célzótávon belül vagyok. Most már tényleg ki kellene találnom valamit…” villant fel Martinban rohanás közben, de még reménykedett. „Csak tudnám, hányan vannak. Ha nem az új, fémes fiúk közül valóak, talán kinyiffanthatom őket…” gondolta, és azonnal döntött.

Hátranézett – vesztére. „Soha ne azt nézd, amit magad mögött hagytál, hanem azt, ami még előtted van.” Most, adrenalintól kóválygó fejjel, a halál árnyékában, nem tartotta magát ehhez az ősi bölcsességhez, és meglakolt érte. A következő lépése egy meglazult, a helyéből félig kifordult műkő lapra esett, és ahogy előrebukott, már tudta, hogy ezúttal alighanem vesztett. Kifordult bokával zuhant a földre, és végighempergett a nedves kövezeten. Zubbonyából csörömpölve gurultak szerteszét a cuccai. A feje fölött néhány kékes fénycsíkot húzó lövedék szállt el. „Aha... tehát már bírósági tárgyalást sem akarnak csinálni a dologból a fiúk.”

Felemelte sebhelyes arcát a földről, és hunyorogva arrafelé sandított, amerről a támadóknak jönniük kellett. Az ócska, félszemre applikálható éjjellátó homályos, zöld hátterén féltucatnyi megtermett, fegyveres alak elmosódott képe rajzolódott ki. A távmérő 100 és 150 méter között ugrált. „A fene a célzókájukat!” gondolta Martin, aztán feltápászkodott a földről, és gyorsan körbepillantott. Egy fél pillanattal később beugrott egy sötét, sikátornál is szűkebb foghíjba. Kék „ideggyilkosok” csapódtak a szemben lévő falba, aztán nyomtalanul el is tűntek. A központi idegrendszert „kiégető” lövedékek nem károsítottak mást, csak az élő szövetet – azon belül is csak az idegsejteket. A hátba, gerinc környékére bekapott találatok különösen halálosak… a máshová bekapottak csak „szimplán” azok, ironizáltak egyesek. A pár éve rendszeresített lövedékek többszörösen is kiérdemelték hétköznapi elnevezésüket – akit nem tett idegronccsá a puszta tény, hogy ezzel kell szembenézniük, nos, azt elintézhette akár az is, hogy súrolta a karját egy ilyen.

Martin azért nem volt egy gyenge idegzetű egyén, bár ehelyett valószínűleg rövid úton erősen ideghiányos lesz, és ez kétségkívül megérintette egy kissé. És ha másban nem is, abban biztos lehetett, hogy kifelé is csak ez az egy út van a foghíjból, ahol az imént beugrott, így hát lélekben felkészült a legrosszabbra. Aztán benyúlt a belső zsebébe, és egy lapos, tenyérnyi nagyságú dobozt vett ki belőle. Az alvilági körökben „instant homokvihar” néven ismeretes dobozka hasznos segítőtársa volt mindenkinek, aki váratlan és felettébb kínos helyzetéből nyom nélkül kívánt felszívódni. Mivel erre Martinnak már nem volt módja, hiszen időközben valószínűleg már a város összes mechanikus és organikus kéme őt figyelte, legalább le akarta lassítani valamennyire a karhatalmistákat, hogy legyen ideje méltó módon felkészülni a fogadásukra. Két másodpercre állította az időzítőt, aztán kihajította a dobozt az utcára. Feltette a maszkját, lehúzta a sapkájáról a szemüvegét, és beljebb kúszott a beugróban, miközben körülötte mindent ellepett az élénkvörös porvihar.

Magasan Martin fölött, a füstös, mocskos levegőben, egy veréb nagyságú gömb lebegett. Apró, szuperfókuszálható kamerája reményvesztetten pásztázta a fél utcát elborító rozsdás ködöt.

 

– Hm… instant homokvihar – csettintett a képernyőt figyelő két férfi közül a fiatalabb, egyenruhás alak. A hangja fáradtan csengett. – Váratlan húzás, de sokat már nem segíthet rajta. Úgysem tud úgy kijutni a porfelhőből, hogy a kamerák ne vegyék észre. És ha csak egy csöpp esze is van, akkor ezt ő is nagyon jól tudja – a férfi a fejét ingatta. – Esélytelen… gyenge…

– Ugyan, Mr. Jones – legyintett az idősebb, botjával babráló férfi. – Ne becsülje alá a fiú képességeit. Van olyan ügyes, mint az apja.

– Az lehet. De ő nem az apja – morogta a fiatalabbik. – És még ha van is olyan jó… Eh… Nem is tudom, miért hagytam, hogy belerángasson ebbe a marhaságba.

– Marhaságba? Mégis kik voltak azok, akik veszni hagyták a legjobb emberüket azért, mert minden áron ragaszkodtak a rég elavult, írott szabályaikhoz? Én felajánlottam a segítségemet, hogy megtalálom a legmegfelelőbb pótlást, sőt, még abba is belementem, hogy maga eljátszhassa vele a kisded játékait, ha úgy tetszik… és ezek után maga rezignáltan csak annyit mond, hogy marhaság?

– Tisztában vagyok a szándékaival, sőt, a céljaival is – válaszolta a fiatalabb férfi némileg megélénkülve, miközben sokatmondó pillantást vetett a botos öregre. – De egyáltalán nem fűzök sok reményt ehhez a maga… ötletéhez. Bár hozzá kell tennem, hogy a fiú valóban elég ügyes. Nem gondoltam volna, hogy negyed óra után még életben lesz. Ugyanakkor azt se felejtse el, hogy én voltam az, aki kiderítette a megbízó személyét, és elrendezte, hogy ez az egész…

– Várjon csak egy kicsit! – vágott a szavába az idősebb férfi, és botjával a képernyőre mutatott. – Már oszlik a por, és újra figyelemmel követhetjük kis barátunkat. Most majd meglátja, hogy nem hiába hallgatott rám!

Az egyenruhás férfi lemondóan megrázta a fejét, és mélyet sóhajtott.

– Ha maga mondja…

 

Martin félig lehunyt szemmel a porfelhőt pásztázta, de a mocskos védőszemüveg miatt alig látott valamit. Némi hunyorgás után, amit az infraszenzorral nem egészen legálisan felturbózott éjellátó is segített, annyit legalább megtudott, hogy a rendfenntartók körbe vették az ő kis „tintahalas trükkjét”, és most arra várnak, hogy valamennyire legalább eloszoljon. Igazuk van, ráérnek. Arra meg semmi szükség, hogy belemenjenek a felhőbe, és kitegyék magukat egy megalázó késelésnek. Nem olyan zöldfülűek ezek – és infraszenzoruk sincsen. Egyszerű bakák.

Lehúzta a maszkját, mélyet lélegzett a szálló porral telített, szmogos levegőből, és beljebb kúszott a nyiladékban. Fájt a bokája, és tudta, hogy csak az adrenalin az, ami mozgásban tartja. Hétköznapi körülmények között fele ennyi erőfeszítéstől is félholtan rogyott volna össze. Belenyúlt a belső zsebébe, és előkotort még egy stamplit. Fanyar mosollyal bámulta a kicsi, kerek, egyik oldalán apró tűben végződő korongot. A hűvös fej és a végsőkig kitartás nagy dilemmájában volt éppen, és nagyon nem tudta, mit tegyen. Aztán eltette az adrenalinkoktélt – most már nem ez fogja megmenteni. Ha egyáltalán megmenti még valami.

Előhúzta az övéből régimódi, elektrosűrítős pisztolyát, és bizonytalanul forgatta a kezében. Beletúrt a zubbonyába, és sikerült is összehalásznia öt darab töltényt hozzá – a többi valószínűleg szétgurult a földön, amikor felbukott. A tárban lévő hárommal együtt így már nyolc esélye volt arra, hogy végezzen egy-egy szemétládával, aki az ő vérére szomjazik most is az oszladozó porfalon túl. „Legalább ennyivel kevesebb mocsok nyaggatja a népet ma reggeltől…” Lassan megtöltötte a pisztolyt – nem kellett sietnie, tudta, hogy a porfelhő még pár percig visszatartja a karhatalmat egy oktalan támadástól. A markolat feletti csúszkát teljesen a „tűzerő” állásba tolta. Itt nem a célbalövési technikája fog számítani, ezzel is tisztában volt. Megmarkolta a fegyvert, és körbenézett.

Sehol sem látott Szemeket. Sem a szűk lyukat oldalról közrefogó házak oldalán, sem a háta mögött, sem maga fölött. Helyes. Talán nem tudják, mije van. Talán… talán túléli? „Marhaság…” Abbahagyta a nézelődést, és egy alkalmas mélyedésben hasra feküdt, így valamennyire védve volt a lövésektől. Maga elé emelte a fegyvert, és a nyiladék bejáratára koncentrált.

 

A sikátor fölött lebegő gömb tökéletesen tiszta képet adott a mocsokban fekvő alakról, amint a pisztolyát szorongatta. A rendfenntartók néhány rövid utasítást fogtak a kommunikátorukon, aztán lassan megindultak az oszló porfelhő nyomában. Egyre szorosabbra vonták a gyűrűt a sikátor bejárata előtt. A korábban az osztag balszélét alkotó férfi viszont bement a sikátort balról határoló házba, és befelé haladtában, a szenzorgömbtől kapott adatok alapján, vizuális szkennerével komótosan mérni kezdte a falat.

 

„Ekkora tűzerőre biztosan nem számítottak a rohadékok!” gondolta Martin, miközben elégedetten szemlélte, ahogy a lövése nyomán a ház sarkából kiszakadó darab valósággal letépte a mögötte álló alak fejét. „És azt sem tudhatták, hogy van néhány szenzoros trükk is a tarsolyomban…” tette hozzá, miközben egy második lövést is eleresztett. A fegyvert majdnem kitépte a kezéből a hatalmas erő, aminek ellenhatásaként a lövedék elhagyta a csövet – meg is lett az eredménye. Bár a testére célzott, a lövés, éppen hogy súrolva a másik ház sarkát, csak a karhatalmista vállát találta el. Ám még ez is elég volt arra, hogy a férfi fájdalomtól üvöltve bukjon fel.

„Two have gone, six to go…” dúdolta magában a slágert Martin, miközben a többi rendfenntartó megtorpant, és a földre kushadt. "Annyira nem is egyszerű elfogni egy ilyen patkányt, mi?" vigyorgott, és egyáltalán nem is érezte rosszul magát – egészen addig, amíg alig valamivel fölötte fel nem robbant a fal. Martin káromkodva ugrott fel. „Nem! Honnan tudtátok…?!” üvöltötte, de a porfüggöny mögött az infráját állítgató mesterlövész is pontosan erre a mozdulatra várt. Már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor reccsent egyet a kommunikátora – egy rövid parancs hangzott el benne. A mesterlövész megadóan sóhajtott, és állított valamit a fegyver csövénél. Az egész egy másodpercig se tartott. Aztán lőtt.

Martin érezte, hogy a jobb vállát brutális erővel eltalálja valami, s nyomában az egész testét égető forróság járja át. Háromszázhatvan fokot pördült a tengelye körül, a pisztoly messzire szállt a kezéből, ő meg arccal a kövezetre esett. „Vége.” futott át az agyán, miközben bénultan feküdt a földön. Mély lélegzetet vett, és várta a halált.

Erős kezek markolták meg, és a hátára fordították. Zöld sisakok néztek rá, aztán egy fegyver emelkedett fel a szeme előtt. Nem hagyta, hogy a rettegés legyőzze. Nyitott szemmel várta az ítéletet. Az utolsó dolog, amire emlékezett, az arcába csapódó vörös sugár volt.

 

A kicsi gömb, bár több mint 200 méter magasan lebegett a csatatér fölött, a szoba egész falnyi képernyőjét teljesen betöltő, nagyfelbontású képet közvetített az ájult Martinról. A helyiséget fojtó füst és nehéz csönd ülte meg. Végül az egyenruhás férfi felállt, elnyomta a szivarját a hamutálban, és a kezét nyújtotta a botos öregnek.

– Meg kell mondjam, nem gondoltam volna, hogy végül ezt mondom, de azt hiszem, az előadás meggyőzött – kezdte óvatosan. – Legalábbis elsőre nem utasítom vissza a javaslatát, Mr. Corr – tette hozzá sietve, mielőtt az öreg megszólalhatott volna.

– A srác nem elveszett ember, és tud küzdeni – folytatta aztán. – A lojalitásával kapcsolatban már erősebb kételyeim vannak, de ha nem válik be, még mindig ott a beépített lehetőségünk. Az apjánál bevált. Mindazonáltal – emelte fel a hangját. – nagyon nem szeretem, ha az engedélyem nélkül instruktálják az embereimet… ezt vésse az eszébe, ha a továbbiakban is tárgyalóképes szeretne maradni a Szolgálat felé!

– Természetesen, Mr. Jones, és elnézését kérem. Nem hagyhattam, hogy az emberei lemészárolják az egyetlen reménységünket – mosolygott az öreg, miközben botjára támaszkodva lassan felkelt a fotelből.

– A maga egyetlen reménységét, Corr. Ezt ne feledje… – morogta az egyenruhás férfi, és döngő léptekkel kiment a szobából.

– Hogy is feledném? – mosolygott tovább az öreg, de a szemében furcsa fény villant. – Ti sem fogjátok elfelejteni… – tette még hozzá, csak úgy magának, aztán lassan csoszogva távozott az egyenruhás alak nyomában. A kémszenzor befejezte az adást, a szobára sötétség borult.

Csak a konzol közepén villogott kéken egy felirat, csupa nagybetűvel: AKCIÓ AZONNAL LEFÚJVA! A CÉLSZEMÉLY LIKVIDÁLÁSI PARANCSA ÉRVÉNYTELEN!