Aztán csak ültem a kádban, és a gondolataimat járattam körbe-körbe. Közben óvatosan megnyitottam a csapot, és hagytam, hadd folyjon rám a meleg víz. Az ócska gázbojler rekedt sustorgása betöltötte az egész fürdőszobát, furcsán visszhangozva a szűk, ám igen jelentős belmagassággal rendelkező helyiségben. Az egyetlen szál izzó fénye tompán tört meg a koszlott csempéken. A csempék fölött, egészen a plafonig, nagy penészfoltok terpeszkedtek a falon. Nem volt a legjobb környezet, az biztos. De hát a jelenlegi helyzetben… Lehunytam a szemem, és vártam, hogy a lehangoló látvány helyét átvegyék a hallás, és a tapintás sokkal több örömöt ígérő érzékei. A forró víz egyhangúan zubogott, és én lassan libabőrössé váltam, ahogy a melegség egyre jobban átjárta a testemet. Kellemes, régóta nem tapasztalt bizsergést éreztem az ágyékom tájékán. Megpróbáltam ellazulni. Kilépni kicsit önmagamból.

A vállamba viszont olyan hirtelen hasított bele a fájdalom, hogy önkéntelenül is felüvöltöttem. Aztán meg annyira erősen haraptam be az alsó ajkamat, hogy pár pillanat múltán már érezhettem is a számban a vér semmi mással össze nem téveszthető ízét. Összeszedtem minden önuralmamat, és egészen nyakig merültem a vízbe. Tudtam, hogy jelenleg ez a legokosabb, amit tehetek. Nem hagyhatom kihűlni, mert akkor vége. Ahogy a víz egészen elborította a vállaimat, a meleg aktivizálta az elfagyott, elzsibbadt idegvégződéseket, és a seb, ami eddig békésen lapított valahol a bal mellkasom fölött, most egyszerre iszonyatosan lüktetni kezdett. Azt hittem, menten kiszakadnak az izületeim a helyükből, s mindent összevetve talán nem is bántam volna, ha így lesz. Csak ez a borzasztó fájdalom is menne velük együtt. A fájdalom viszont nem óhajtott távozni, makacsul megvetette a lábát valahol a felkarcsont, a vállizület, és a bal lapocka közötti területen.

Sziszegve erőlködtem, hogy minél tovább a víz alatt tudjam tartani a vállaimat, bár minden porcikám a fürdőkádból való azonnali kiugrásra szavazott volna. A fájdalmas sziszegés aztán halk bugyborékolássá szelídült, ahogy az emelkedő vízszint elérte a számat. Az összetapadt hajcsomók rendezetlenül úszkáltak a fejem körül. Lassan elértem a tűréshatárt.

Úgy emelkedtem ki a víz alól, mint valami vámpír a koporsójából egy huszadrangú horrorfilmben. A fülemben dobolt a vér, a vállam kettőzött erővel lüktetett, én pedig zihálva hajoltam a víz fölé. A víztükörből ismeretlen, nyúzott arc nézett vissza rám. Ismeretlen, és mégis ismerős. Elég sokszor láttam már a tükörben az utóbbi napokban. Gyorsan behunytam a szemem. Mi a francért kellett idejönnöm? Erre mondjuk, könnyen válaszolhatok: miattuk. Az meg, hogy már nincsenek itt… talán jobb is nekik így. Az egész testem egyetlen, mindent betöltő lüktetéssé változott. Úgy éreztem, rögtön szétszakadok.

A monoton fájdalom a bal oldalamban lassan görccsé erősödött, és egyre inkább szétterjedt a környező izmokban is. A bal kezem teljesen elzsibbadt, alig bírtam mozdítani. A vállamba visszatért a fagy. Csak akkor kezdtem megkönnyebbülni, amikor a kulcscsontom környéke lassanként újra érzéketlenné vált. Akkor úgy éreztem, végre sikerült egy kicsit lehiggadnom. Csak a szívem kalapált kétségbeesetten, ahogy körülvette a hideg.

Muszáj volt valamit kezdenem magammal. Jobb ötletem nem lévén, a jobb kezemmel óvatosan elkezdtem lebontani a vállamról a sebtében, jól-rosszul felrakott kötést. A nagy nehezen letekert, véres rongydarabot ledobtam a vizes, mocskos padlóra. Egy pillanatra ugyan felmerült bennem, hogy mivel fogom majd újra bekötözni, de aztán gyorsan el is hessegettem magamtól a gondolatot, mint pillanatnyilag nem aktuális problémát. Jelenleg ugyanis sokkal jobban lekötött a vágásból szivárgó sötét, vénás vér. A seb közepén, vértől mocskosan, ott meredezett a törött a penge, amit az amatőr rohamosztagos bennem felejtett. Mindenképpen meg akartam szabadulni tőle. Ahogy azonban óvatosan megérintettem, a szétroncsolt idegvégződések feltámadtak tetszhalott állapotukból, és olyan erős jelekkel árasztották el az agyamat, hogy újra felüvöltöttem. A visszhang tompán halt el, ide-oda pattogva a nedves csempékről. Bele telt pár percbe, amíg ismét megnyugodtam.

Közben a ványadt izzó pislákolni kezdett a foglalatban – vagy csak a látásom kezdett csődöt mondani, nem tudtam már megállapítani. A fürdőszobában lassan eluralkodott a félhomály, és az agyamra is sötétség telepedett. A gáz tovább sustorgott, a víz lassan már ülve is a mellkasomig ért, a szemem előtt meg lila és zöld karikák kezdtek ugrálni. A vér csendesen folydogált, végig az oldalamon, és pirosra festette a fürdővizet. Megérett az idő a cselekvésre. Magamban számolgattam, mennyi vért veszthettem. Fél liternél többet, ebben biztos voltam. Sokkal többet viszont biztosan nem. Jelenlegi állapotomat tekintve azért igazán büszke lehettem magamra, hogy még nem ájultam el. Viszont az is világossá vált, hogy nem húzhatom tovább az időt. Egyedül már nem tudok kikeveredni ebből a szarból.

Elzártam a csapot. Ahogy megszűnt a zubogás, és a gáz sistergése, nyomasztó csend telepedett nemcsak a fürdőszobára, de az egész lakásra. A máskor nagyon is zajos házat most totális csend bélelte ki. A döbbenet csendje.

Nekikészülődtem a kádból való kiszállás erősen körülményesnek, és korántsem fájdalommentesnek ígérkező folyamatának. Először is megfogalmaztam magamban a célt: eljutni a telefonhoz. Bármi áron. Azzal most nem törődtem, hogy a telefon vajon működőképes-e még. Ha nem, akkor sincs jobb ötletem, tehát a problémán ráérek eltöprengeni akkor, ha ez a terv nem vezet sikerre. Erre egyébként minden esély megvolt. A bejárati ajtót kiékeltem, elég megbízhatóan. Azt biztosan meghallom, ha valaki bejön rajta. Ez elég sok zajjal fog járni. Bár ha már egyszer bejött, úgysem valószínű, hogy képes leszek megvédeni magam. Na mindegy.

Kezdésként jobb kézzel rátámaszkodtam a kád szélére, és nagyon óvatosan feltérdeltem. Amikor idáig eljutottam, meg is jutalmaztam magam egy kis pihenéssel. A vállamban állandósult a tompa fájdalom. Nem örültem neki – ez megint csak arra emlékeztetett, hogy erősen fogytán az időm. A vér most a kezemen végigfolyva a kád szélét színezte el. A hajamról a padlóra csöpögött a víz. Erőt vettem magamon, és nagy nehezen felálltam. A vérnyomásom vészjóslóan zuhanni kezdett, de úgy tűnt, nem fog a kritikus érték alá esni. Suta mozdulattal léptem ki a kádból, és rögtön utána kis híján össze is csuklottam. Jobb kezemmel kapkodva az első dolog, amit megfogtam, a bojler tűzforró melegvizes csöve volt. Szinte láttam magam előtt, ahogy a nedves bőr sercegve odasül a fehérre mázolt vascsőre. Még mielőtt a padlóra zuhantam volna, a teljesen érzéketlen bal kezemmel sikerült elkapnom a fürdőszobaajtó kilincsét. Lelki szemeim előtt felsejlett néhány tucat klasszikus börleszk, amiben a végletekig szerencsétlen szereplőket tucatjával érik hasonló balesetek az egész lakásban. Mit mondjak, ezek után már egyáltalán nem tartottam viccesnek őket.

Kinyitottam az ajtót. Ez is csak úgy sikerült, hogy az egész testemmel hátradőlve magam felé húztam a kilincset tartó kezem, és mivel a kilincset már lenyomtam, amikor esés közben kétségbeesetten belekapaszkodtam, az ajtó kinyílt. Kibotorkáltam az előszobába. Valami idegen anyag folydogált a lábamon. Nem víz, az biztos. Kis időbe telt, míg rájöttem, hogy a vér csurog végig a testemen. Teljesen körülvett a sötétség. Mintha a fürdőszobából is sötétség áradt volna, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy nem kapcsoltam le a villanyt. Jelenleg az is nehezemre esett volna, hogy megtaláljam a kapcsolót. A bejárat felé sandítottam, de csak az ékként használt szék laza körvonalait láttam. Valahol messze, talán kinn a főúton, sziréna üvöltött. Elkéstetek. Most már akár haza is mehettek.

Faltól falig küzdve magamat, odatámolyogtam valahogy a telefonhoz. Még jó, hogy itt tárolják, és nem kell a szobába elmásznom érte. A sötétben is láttam a csillogó csíkot, amit magam után húztam. Most sok minden eldől. Ha a világ sorsa nem is, de az enyém bizonyosan. Megégett jobb kezemmel nagyon óvatosan, csak az ujjaimmal érintve, felvettem a kagylót. Egy túlságosan is hosszú pillanatig csönd volt. Először azt hittem, a fülem cseng. De nem. Volt vonal. A fejemmel a vállamra szorítottam a kagylót, és lassan bepötyögtem a számot. Azt a számot, ami először eszembe jutott. Már akkor, amikor nekiláttam, hogy kikászálódjak a kádból. Mintha órák teltek volna el azóta.

Idegölő másodpercek következtek. Ezt, hogy másodpercek, csak az eszem mondatta velem, valójában inkább percek, sőt, újabb órák teltek el. A telefon még mindig kicsengett. A vér még mindig folyt belőlem. Aztán kattanás – a vonal túloldalán felvették a kagylót.

– Ki az? – szólt bele egy álmos hang. Ez a hang, ezt még akkor is nagyon jól hallottam, egyszerre volt ideges és kíváncsi. Ugyanakkor ez a hang maga volt a megtestesült remény.

– Én vagyok, Alex… – nyögtem bele.

– Cseri… – itt egy ásítás következett. – Mi…

– Cssss… igen… én… – vágtam közbe. – Figyelj rám… kérlek.

– Mi történt? Mit akarsz?

– Nyugalom – mondtam. Ez jellemző. Már attól fél, mi következhet, ha én hívom. Ha csak sejtené. De még én sem tudom.

– Mit akarsz? – türelmetlenkedett tovább Alex. Egy pillanatra eltöprengtem, hogy talán nem őt kellett volna hívnom. Talán valaki mást. De ő volt a legközelebb, és a szakértelmére mindenképpen számíthattam. Ha másra nem is.

– Higgadj le, és hallgass végig – mondtam, de inkább csak reméltem, hogy a szavak valóban el is hagyták a számat, és nem csak a fejemben hangzottak el. A fülem most már tényleg csengett.

– Mi a franc folyik itt? Mi ez az egész? Mondj már valamit! – jött a válasz, ami meggyőzött róla, hogy nem csak képzelem a mondandómat.

– Nincs időm magyarázkodni. Azonnal gyere ide… szükségem van rád… egyedül nem… nem boldogulok – hörögve kaptam levegő után. – Nem! Ne érdekeljen semmi, ha ideérsz mindent… mindent megmagyarázok. Csak siess… kérlek.

– Mi történ veled? És hol vagy egyáltalán? Cseri! Jól vagy?

Micsoda hülye kérdés! Minden nő ezt kérdezi, és mindegyik tudja a választ is. Most nem volt időm a női természet kiállhatatlanságain vitatkozni Alexszel.

– Alex… én ígérem… dögöljek meg, ha nem – Ha csak meg nem döglök, amíg ideérsz. – Mindent elmondok, amint… Csak gyere már… az istenit neki! – úgy éreztem, nem bírnék még egy mondatot kipréselni magamból.

– Hajnali egy óra van! A picsába! Hónapok óta felém sem néztél, most meg jössz itt valami homályos dumával, én meg ugorjak. Nem tudom, Cseri, nem tudom… – láttam magam előtt az arcát, ahogy önmagával birkózott. – Mégis mi a francot képzelsz magadról?

– Nyugodj… meg – a tüdőm térfogata folyamatosan csökkent, ezt határozottan éreztem. – Csak gyere… ide… a Kolonel lakásán vagyok. Tudod, hogy nem kérnélek… ha… ha meg tudnám oldani egyedül, de… nem tudom. Nem… nem hívhatok mást… nem tudhatja meg senki. Még… nem, senki sem. Ígérd meg… hogy… nem szólsz. Senkinek sem. Csak gyere ide… az ajtót… az ajtót kiékeltem, de be tudsz jönni, ha… ha…– a sötétség körülöttem kezdett még tovább mélyülni.

–        De… mégis, Cseri! Mi van, ha…

Katt. Megszakadt a vonal. Kiejtettem a kezemből a kagylót. Nem, nem ezt a hisztis kurvát kellett volna hívnom! Miért vagyok ilyen hülye, miért? Hogy a lehetőség kapujában mindig rosszul döntök! Egyszer nem lesz több lehetőség…

Újra felvettem a telefont. Aztán újra letettem. Nem volt tárcsahang. Üres tekintettel bámultam magam elé. Nem, nem azokkal a semmibe révedő, álmatag szemekkel – amúgy sem lehetett már sok élet a szemeimben. A látómezőm szó szerint üres volt. Nem láttam semmit, és senkit. A sötétség felé zuhantam. Valahol megint sziréna szólt, csak sokkal távolabbról, sokkal halkabban. Erőtlenül. Koppant a fejem. Egy villanást láttam, aztán elsötétült minden. Nem volt több lehetőség.