– Hogy vagy? – kérdezte a Kócos. Teljesen fölöslegesen. Azt hiszem, látszott rajtam, hogy vagyok.

– Cefetül… – ennyit bírtam kinyögni válaszként, és lecsuktam a szemem. Azt a pillanatot vártam, amikor szétreped a koponyám, és végre elmúlik minden fájdalom. Elmúlik Ő is.

– Hm… de… szóval, mi az isten történt? – utáltam érte, hogy folyton csak erre volt képes. Kérdezett. Közhelyes baromságokat. Mintha nem lenne tökmindegy.

– Ittam. Sokat.

– Azt látom. De régebben jobban viselted. Most meg… úgy nézel ki, mint akit ledaráltak, kicsit megpépesítettek, bélbe töltöttek, aztán valaki megrágott, megemésztett és…

– Kösz. Elég lesz… – szakítottam félbe. – El tudom képzelni.

Megpróbáltam nem gondolni semmire – ez elég könnyűnek tűnt, lévén az agyam teljesen minimál-üzemmódban működött. Valamiért azonban a tegnap foszlányi mégis kezdtek felködleni előttem. És ami még ijesztőbb volt, egyre élesebben. Mit kell még kibírnom? Elég volt már… elég volt mindenből!

– Kócos.

– Igen? – fordult felém. Eddig az ablakon bámult kifelé a tőle megszokott kifejezéstelen arccal.

– Menj ki a konyhába, légy szíves. A hűtőben… ha van sör a hűtőben, hozz már be egyet…

Rosszallóan nézett rám. Nagyon is jól ismertem ezt a nézést. És untam is már egy ideje.

– Nem kéne… – mondta némi gondolkodás után.

– Mit nem kéne? Repecses a nyálkahártyám a szomjúságtól!

– Igyál vizet. Vagy limonádét. Csinálok.

– Ne csinálj! Hozz egy sört a hűtőből, ha van. Más most nem kell.

Még mindig vonakodott.

– Mikor mész dolgozni?

– Ma nem dolgozom! – vágtam rá, és éreztem, ahogy a homlokomon lüktetni kezd egy ér. Pedig ez kivételesen igaz volt.

– Hát jó… te tudod – mondta, és kiment a szobából.

Igen. Én tudom. De mit? Egyet biztosan. Túlságosan józan vagyok, hogy el tudjam viselni a világot magam körül. A tegnap óta meg különösen. A tegnap – fordulópont volt. Ez világos. Amikor azt hittem, már nem süllyedhetek mélyebbre, akkor kiderült, hogy mégis. Teljes kilátástalanságba zuhantam. A büszkeségemen esett csorbát nem lesz egyszerű kiköszörülni.

Csörömpölés hallatszott a konyhából. A Kócos a mosogatóban babrált valamit.

– Mit csinálsz? – kiáltottam rekedten. Most már komolyan szomjas voltam. Ugyanakkor attól féltem, ha megpróbálok felállni, csak még rosszabb lesz. Így, fekve, talán felügyelhetem valamennyire a szervezetemet.

– Öhm… limonádét – hangzott a bizonytalan válasz. – Nincs sör a hűtőben. Tényleg nincs!

– A nagy lófaszt nincs! – felkönyököltem. – Biztos, hogy van! Tegnap, mikor elindultam, még volt benne vagy négy üveggel!

Csend. Kisvártatva megjelent a Kócos feje az ajtóban.

– Az lehet, hogy volt, de most nincs. Egy sincs. Kaja sincs benne. Töküres a hűtőd.

– Mindegy. Enni úgysem akartam… – visszahanyatlottam az ágyba. De hová lett belőle a négy sör? Megittam, amikor megjöttem? Kizárt. Járni se tudtam már. Azt se tudom, hogy jöttem el idáig.

A Kócos elfordult az ajtóból.

– Várj! – kiáltottam utána. – Ha üres, akkor húzd ki a picsába. Minek megy…

Visszajött, és rám nézett. Megint az a rohadt szemrehányó tekintet. A francot keres itt egyáltalán? Minek jött ide?

– Ami azt illeti, nem teljesen üres a hűtőd. Van benne egy csomag hagyma. Nem tudom, mit keres a hűtőszekrényben. Van még benn egy fél üveg lekvár, meg… meg egy fél üveg konyak.

Konyak? Mit keres egy fél üveg konyak a hűtőben? Honnan…? Hacsak… hacsak nem szedtem elő a szekrény aljából a tartalékot. Bár az bontatlan volt még. Már évek óta. Egyre inkább zavart, hogy nem emlékszem semmire.

– Konyak? – nyögtem ki az első szót, ami a számra jött.

– Az. Méghozzá valami márkás darab. Nem valami ócska utánzat. Nem tudtam, hogy ilyet is iszol.

Mert nem is ittam. Eddig. Nagyapám adta a saját, évtizedek alatt felgyűlt ajándékpia-készletéből. Azt mondta, majd elszopogatjuk a haverokkal. Ennek kábé öt éve. Azóta ott állt a szekrény aljában, vésztartalékként, ha hirtelen valami kevésbé kommersz piára lenne szükségem. Azért tettem pont oda, mert akkor úgy gondoltam, onnan még részegen sem veszem elő, hogy beleigyak. Aztán szépen lassan el is felejtettem. Relikvia. Volt. Mostanáig. De már ezt is sikerült megszentségtelenítenem.

– Tessék.

Felriadtam a gondolataimból. A Kócos állt előttem, egy pohár limonádéval a kezében. Limonádé… „Vidd innen a faszba!” – jutott eszembe egy klasszikus sor valami beteg filmből, de az istennek se tudtam felidézni, hogy melyikből. És nem is valószínű, hogy limonádéról szólt volna. Óvatosan nyúltam a pohár után. Hiába próbáltam összeszedni minden akaraterőmet, látszott, hogy remeg a kezem. A Kócos is észrevette, láttam rajta. De nem szólt semmit, és ezért most kivételesen hálás voltam neki.

– Kösz. De inkább a konyakból hoztál volna.

A Kócos leroskadt egy székre.

– Ritkán mondok ilyet – kezdte, de én már akkor tudtam, mi következik most. – de kevesebbet kellene innod. Nem azt mondom, hogy ne igyál – tette aztán hozzá, látva, hogy felnézek a pohárból – de régen nem ittál ennyit. Őszintén szólva szerintem már akkor is túlzásba vitted kicsit a dolgot. Amikor ejtett az a csaj… hogy is hívták? Na mindegy. Akit mi nem is ismertünk. Talán ha két hónapig voltatok együtt. Tudom, hogy kicsit súlyosan érintett, ismerve az akkori körülményeket…

– Nem tudod! Kurvára nem tudod! – nem akartam üvölteni, de valamiért mégis muszáj volt. Ez az! Nem akartam még egyszer végighallgatni az elmúlt pár év történetét. Épp elég volt, hogy minden egyes napot úgy kell leélnem, hogy ez ott van mögöttem. Nagyon nem hiányzott, hogy most még tőle is ezt halljam.

– Jól van. Akkor nem tudom. Végül is, igazad van – egy szemernyit sem változott a tónusa. Nem tudtam, hogy régóta készült-e már erre, vagy csak most, látva, hogy mi van, kezdett bele, de gyanítom inkább ez előbbi.

Vettem egy mély levegőt, és a poharamba bámultam.

– Bocs… – mondtam aztán. – Nem kellett volna. Csak kiakadtam kissé. Nem miattad, úgy általában.

– Értem – mondta, és én tudtam, hogy érti. – De akkor is. Azóta nagyjából rendbe jött az életed. Azt csinálod, amit szeretsz. Velünk is. Itt lakhatsz, egyedül, ahogy mindig is akartál. Oké, hogy itt volt ez az affér Annával, de ezen nem tudsz változtatni. Nem rajtad múlt.

– És attól, hogy iszol, nem lesz jobb. Oké, úgy tűnhet, hogy rosszabb se lesz. Egy darabig legalábbis biztosan. És legalább nem is emlékszel rá. Vagy inkább nem rágódsz rajta. De nincs más lehetőség. Könyveld el, és lapozz. Ennyi.

– Tényleg nincs más? – morogtam magam elé. Le kellett tennem a poharat, mert már annyira remegett a kezem, hogy féltem, kiömlik belőle a cukros-savanyú lötty. Különben is, mióta a Kócos belekezdett a monológjába, egyre savanyúbb lett a limonádé is. Már egyáltalán nem kívántam inni. Csak egy valamit kívántam. Hogy újrakezdhessem. Nem is nagyon régről. Csak egy pár héttel ezelőttről.

– Lehetőség nincs más. De más még akadhat. Nem mondom, hogy ez komoly vigasz. De ebben az egyben bízhatsz csak. Semmi másban.

Igaza volt. Az eszem belátta, csak a szívem nem. Az nem akarta. Az nem működik parancsra, és hidegen hagyja a racionalitás. Csak nyűgnek van – ezt már megállapítottam párszor.

– Te Kócos! – néztem rá aztán. Megint az ablakon bámult kifelé, és megint nem lehetett semmit leolvasni az arcáról. Ehhez tényleg nagyon értett. Egyik pillanatról a másikra olyan megkövült arckifejezést tudott ölteni, hogy egy szobornak is becsületére vált volna.

– Hm?

– Mennyi van a konyakban?

– Ne…

– Azt kérdeztem, hogy mennyi van a konyakban?

– Nem tudom. Talán három deci. A felénél valamivel kevesebb.

– Helyes. Akkor most behozod szépen, és hozol hozzá két poharat is. Tudod, hol találsz. Kábé hat felesnyi lehet a konyakban. Egy mindenképpen kell, hogy fel tudjak állni innen. A másik kettő meg azért, hogy el tudjam mondani a tegnapomat. El kell mondanom. Muszáj.

– Hát… jól van. Igazából akartam is kérdezni. Hogy ez valami különleges alkalom volt, vagy csak kicsit túlzásba vitted még a tőled megszokottat is? De akkor ezek szerint nem ez történt.