Lélekszakadva rohantam az utcán. Néha átugrottam egy-egy nagyobb pocsolyát, hiányzó aknafedelet. Minden egyes lépésénél magasra fröccsent körülöttem a mocskos latyak. A gépfegyver ütemesen csapkodta a derekamat. Sötét volt már. Alattomos, decemberi sötét, köddel és szitáló hóeséssel. A számból hatalmas gőzfelhők csaptak elő rohanás közben, hogy aztán szinte azonnal ráfagyjanak az arcomra. Kezdett úgy igazán, rohadtul hideg lenni. A latyak szép lassan kásává állt össze, és néhány utcasarkon már erősen csúszkáltam. A nagy, zöld katonai kabát szárnyai keményen csattogtak az amúgy szokatlanul nagy csendben. A környék teljesen kihalt volt. A közlekedés leállt, életnek semmi nyoma. Egyedül voltam az utcán, és csak futottam.

Futottam az életért. Nem a sajátomért, hanem azokért, akik, erről az egészről mit sem sejtve, valószínűleg most is az igazak álmát alusszák. Meg kell előzni azokat az állatokat! Nem lehet, hogy kifussak az időből!

A lépcsőházakat számoltam. Egy, kettő, három… a francba! Negyedik, vagy ötödik? Nincs idő most ezen szarakodni! Az ötödik. Annak kell lennie! Tovább rohantam, aztán lefékeztem az ötödik lépcsőház bejárati ajtaja előtt. Egy pillanatig csak álltam, és bámultam a kapucsengőt. Aztán levettem a vállamról a gépfegyvert, és betörtem vele az ajtó üvegét. A csörömpölés egy szempillantás alatt szilánkokra törte a csendet. Közvetlenül az ajtó feletti lakásban felkapcsolódott a villany. Jól van! Keljetek csak fel! Ocsúdjatok! Ha ugyan nem késő már…

Óvatosan benyúltam a cserepek között, és megnyomtam a falon az ajtónyitó gombot. Halk zizzenés hallatszott, és rövidesen a lépcsőház aljában találtam magamat. Az arcomról meg a kabátomról azonnal elkezdett leolvadni a hó, én pedig pár másodperc alatt ázott nyúllá változtam. Körbenéztem, de csak egy pillanatig haboztam. A lift fenn volt valahol. Négy emelet. Az semmi.

Nekilódultam. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, közben hörögve kapkodtam levegő után. Végigfutottam a fél városon, nem lehet, hogy az utolsó métereken ne bírjam tovább! A megvasalt bakancs fémesen csikordult a lépcsőház műköves burkolatán. A második emeleten majdnem elcsúsztam a fordulóban, és a vállamon lógó fegyverrel jó nagy darabot levertem a vakolatból.

Zihálva értem fel a negyedikre. Körülnéztem. Mindenhonnan az ajtókat védő, kovácsoltvas rácsok néztek vissza rám. A fene! Nem a negyedik. Akkor? Nem figyeltem rá, hogy a korábbi emeleteken milyen ajtók voltak. Akkor nincs mese, gyerünk tovább!

Egy ugrással újra a lépcsőn voltam. Hat lépéssel felértem az ötödikre, és itt megint megálltam. Körbenéztem, és hirtelen megláttam, amit kerestem. A vasrács nélküli ajtót. Ahogy azonban egy lépést tettem a sarokban lévő ajtó felé, összerezzentem. A lépcsőn dobogó bakancs visszhangja nem halt el! Mi a…? Megráztam a fejemet. Csak a vérnyomás dobolt a fülemben. A stressz. Az teszi. Csak a fülem csengett.

Odaléptem a négyes számú ajtóhoz, és ököllel teljes erőből ütni kezdtem. Bőrkesztyűs kezem alatt tompán döngött a tölgyfa deszka, és minden ütés után megremegett az ajtón fityegő, kis rézplakett.

– Gyerünk! – üvöltöttem fojtott hangon. Azt mégsem kockáztathattam, hogy felkiabáljam az egész lépcsőházat. Akkor túl sokat kellett volna magyarázkodnom. – Gyerünk, az istenit neki! Gyere már ki!

Kitartóan dörömböltem az ajtón, de csak a szomszéd rács nyílt ki, nagyon óvatosan, jó fél perc múlva. Odafordultam, és bal kézzel a fegyverem után kaptam.

– Mi történik? Mit csinál maga itt, megőrült? – kérdezte egy idős nő a rács mögül. Aztán valószínűleg meglátta a vállamon a gépfegyvert. – Úristen! Ki maga? Mi akar? – a nő keze jól láthatóan reszketett a rácson.

– Nem akarok semmit magától – mondtam rekedt hangon. A szavaimat is inkább csak sejtettem, mint hallottam. – Menjen vissza a lakásába, és imádkozzon szépen. Mást úgysem tehetek magáért.

A néni megkövülve állt az ajtóban.

– Nem hallja? – emeltem fel a hangomat. Azazhogy inkább csak emeltem volna, mert nem maradt belőle sok. Elhagytam apránként a híd meg a Körút között, amerre végigloholtam a városon. – Menjen már vissza, ha jót akar! Nem tréfálok!

A néni az iszonyattól halálra rémülve csukta be az ajtót maga mögött. Biztos voltam benne, hogy egyből a telefonhoz megy, és felhívja a rendőrséget. És hogy meg fog lepődni! Ha egyáltalán működik még a telefonja. A francba, mit szarakodsz annyit, nyisd már ki!

Közben a lépcsőházban működésbe lépett a szocializmus egyik nagy találmánya, azaz lekapcsolt az időzítős világítás. Ezt még akkor kapcsoltam fel, amikor odalent bejöttem az ajtón. Teljes sötétség borult rám. Esélyem sem volt rá, hogy megtaláljam a kapcsolót, így hát tovább ütöttem az ajtót. Aztán egyszerre csak a levegőt találtam el, az ajtó ugyanis kifordult a kezem alól.

– Hé! – szóltam be óvatosan. Bent ugyanis tökéletesen ugyanolyan sötétség honolt, mint a folyosón. – Most kivételesen nem viccelek. Gyertek elő!

Semmi válasz. Rossz előérzetem támadt. Nagyon rossz. Általában hallgatni szoktam a megérzéseimre, és ha most is ezt teszem, kapásból sarkon fordulok, lemegyek a lépcsőn, ki az utcára, aztán tovább a dolgomra. De valami visszatartott. Nem hagyhattam itt őket. Leakasztottam a vállamról a gépfegyvert, és óvatosan beléptem a nyitott ajtón. Vesztemre.

 

**

 

A lakásban tökéletes csend honolt. Még a falióra járását sem lehetett hallani. Pedig emlékeztem rá, hogy van itt valahol egy falióra. Ez megint felerősítette bennem a vágyat, hogy visszaforduljak, de a kötelességtudat, vagy mi a bánat, ami összességében azért is felelős volt, hogy egyáltalán idejöttem, szóval a kötelességtudat nem hagyott békén, és további kutatásra ösztökélt.

Bementem a jobbra eső fürdőszobába, és felkapcsoltam a villanyt. Ócska, szakadt fürdőszoba volt, olyasmi, ami csak lepukkant régi bérházakban, meg az igazán csodálatra méltó, korai építésű panelekben fordul elő. A falon gázbojler, alatta rozsdafoltos kád. Törülközőtartó. Üres. Egyre inkább felülkerekedett bennem az a felem, amelyik a mielőbbi távozást óhajtotta. A picsába! Hová lettetek? Nem késhettem el… nem!

Kihátráltam a fürdőből, és bementem a kisebbik szobába. Felkészültem mindenre, de a szobát rendben találtam. Érintetlenül. Érintetlenül! Most már komolyan kezdtem megijedni. Kimentem a konyhába. Abrosz felterítve, egyébként az asztal üres. A mosogató is. A csepegtetőn egy tányér, egy vizespohár, és néhány evőeszköz száradt. Jelesül egy villa, egy vajkenésre használatos kés, meg egy teáskanál. Még nedvesek voltak.

Hirtelen valami furcsa szag csapta meg az orromat. Mintha… nem is tudom… mintha kint állnék az utcán. A szag leginkább a joviális, középkorú úriemberek ázott posztókabátjából áradó ájerre emlékeztetett. Aki megfordult már télen nagyobb forgalmú buszjáratokon, bizonyosan be tudja azonosítani ezt a szagot. Valahonnan az előszoba felől áramlott befelé, úgyhogy megfordultam – és abban a pillanatban tudtam, hogy elkéstem. Még a saját életemet sem tudom megvédeni, nemhogy az övükét. Megfeledkeztem ugyanis az egyik legalapvetőbb előírásról: mindig nézz körül! Engem viszont annyira eltöltött az aggodalom a barátaim sorsa iránt, hogy még csak nem is gondoltam erre. Hiba volt. És most megfizettem érte.

Még éppen láttam a felém repülő valakit, és a kezében megcsillanó fényes tárgyat. Talán egy konyhakés volt, mindegy is. Az alak számított rám, de meg akarta várni a tökéletes alkalmat. Én viszont megéreztem a szagot, és megfordultam. Ez utólag nagyon bölcs döntésnek bizonyult. De ez is csak sokkal később derült ki.

Lőni nem tudtam volna. A gépfegyver, csövével lefelé, szomorúan himbálódzott a vállamon. Félreugrani, a kezemmel hárítani – rég késő volt már ezekhez. Csak álltam dermedten, és vártam a sors beteljesedését.

Mint már annyiszor, most is a véletlen avatkozott közbe. A véletlen most láthatólag arra törekedett, hogy a halálom minél lassúbb és fájdalmasabb legyen, ezért úgy intézte, hogy a támadó a kését a bal vállamba, pontosan a kulcscsont alá szúrja bele. Aztán rám esett ő is, és együtt zuhantunk a konyha hideg köve felé.

A sorsnak köszönhetően elkerültem a konyhaasztal sarkát, viszont a székkel már nem volt ekkora szerencsém. Ahogy rázuhantam a derekammal, oldalt fordultam, és az idegen legördült rólam. A kés nyelét viszont továbbra is szorongatta, így a végeredmény az lett, hogy egy rövid ideig úgy éreztem magam, mint akinek kiskanállal akarják kiszedni a vállizületét. Aztán tompa reccsenés hallatszott. Valami eltört. Először azt hittem, hogy a kulcscsontom adta meg magát, bár a fájdalom nagyjából az egész baloldalamra kiterjedt, megakadályozva, hogy bármit is pontosan érezzek azon a tájékon. A kövezetre már a férfi érkezett előbb. Aztán ahogy én is felemeltem a fejemet a padlóról, csak az ismeretlen döbbent arcát láttam magam előtt, ahogy a kezében maradt, csonka késnyelet bámulja.

Nem késlekedhettem, és már éppen emeltem az öklömet, amikor egy igazán övön aluli húzás következett. A támadó ágyékon rúgott, de olyan erősen, hogy egy pillanatra a látásom is elhomályosult. A fájdalomtól összegörnyedve gurultam le a férfiról, de közben már a gépfegyver ravaszát kerestem a kezemmel. A bérgyilkos is észrevehette a szándékot, mert feltápászkodott a padlóról, és kimenekült a konyhából. Utána lőhettem volna. Lehet, hogy el is találom, de nem akartam cirkuszt csinálni. Minél kevesebben foglalkoznak most velem, annál jobb.

Hallottam a bejárati ajtó csapódását, és a dobogó lépteket a lépcsőházban. Ez már nem fog visszajönni. Visszahanyatlottam a padlóra, és lihegtem egy sort. Lehet hogy nem is volt bérgyilkos. Csak valami buzgómócsing, egy csicska, akit kémkedni küldtek ide. Ő meg nyitva találta az ajtót, és bejött, hátha összeszedhet valami kis extra juttatást a munkájáért. Aztán meghallotta, ahogy dörömbölök. Az ajtót nem csukta be maga mögött – öreg hiba – szóval gyorsan elrejtőzött, de előtte még felkapta a kést, hogy mégse legyen fegyvertelen. Nem volt tapasztalt gyilkos. Ez a szerencsém. Egyelőre.

Miután ezt ilyen szépen végiggondoltam, lassan feltápászkodtam a vértócsából, amiben feküdtem. A seb a vállamon nem sok jót ígért. Csendesen szivárgott belőle a kékes, vénás vér, és az egész vállam egyre inkább elzsibbadt. Valamit tennem kellett, ha nem akartam szép lassan, erős fájdalmak közepette elpatkolni. Nekiálltam hát lehámozni magamról a felsőruházatot.