Az után sincs csend, hogy elzárom a csapot.  Alig fél órája, mikor bevettem magam a fürdőszobába, még szinte az őrületbe kergettek az apró zajok: a lépcsőházon néha átrohanó huzat, az ajtó előtt elsétáló emberek neszei. A saját lélegzésem. Most, ahogy kinyújtózok a forró vízben rájövök, hogy több mint egy hete nem hallottam emberi hangot.

                Persze, hallgattam rádiót, hallottam az ajtó előtt másokat beszélgetni… de hozzám senki nem szólt. Én sem szólaltam meg. Megpróbálok fütyülni, de csak száraz köhögésre futja. A kád szélén komoly munkával kiegyensúlyozott kávésbögre és sörösüveg felé pillantok. Egy lélegzetvételnyi gondolkodás után a sört választom. Nem akarom, hogy felmelegedjen.

                Pár korty után mintha fejbe vágtak volna. A párás üveg majdnem kicsúszik a kezemből, egy pillanatra megszédülök… lehunyom a szemem, és élvezem. Amikor az ujjaim bizseregni kezdenek a hidegtől, visszateszem az üveget a helyére és hallgatom a neszeket, amik elől ide menekültem: az odakint fújó gyenge, langyos szellő hangjait, ahogy a levelek közt kavarog, ahogy az aszfalton kergeti a lassan átnedvesedő cigisdobozt. Az ablakon unottan kopogó esőt. A konyhában lógó falióra ketyegését. A szomszédból átszűrődő Billy Idol számot. Az ajtó túloldalán fel-felzümmögő legyet. És a legidegesítőbbet: a szívverésemet.

                Úgy kaffog és feszül neki a bordáimnak újra-és újra, mint egy ketrecbe zárt kutya, aminek egy csontot húztak el az orra előtt. A kép egy pillanatra meglep, de aztán úgy döntök, annyira nem is különös. Sőt, egészen találó. Mosolyogva kezdek a cigisdoboz után kutatni, ami valahol a kád mellett lehet a padlón, de elsőre nem találom, aztán egy másodpercre elvesztem az egyensúlyom, és a fejem is a vízbe csúszik. Prüszkölve folytatom a keresést és hamarosan meg is találom a dobozt. Vizes ujjakkal kihalászok egy szálat és elégedetten gyújtom meg.

                Most már mintha megnyugtatnának a hangok. Az eső kopogása kifejezetten kellemes. De valami azért hiányzik. Iszok még pár korty sört, aztán mikor sikerül megtalálnom a hangom, elmondok pár verset, ami épp eszembe jut. A saját hangom is több a semminél.

                Eszembe jut, milyen nevetségesen és szánalmasan nézhetek ki. Persze, ha ezt egy medence sarkában csinálnám, homlokra tolt napszemüveggel, kevesebben néznének hülyének. És talán nem is kellene magammal beszélgetnem. Mindegy… kevés embert tudnék most elviselni. És még én sem vagyok közöttük. Közben az egyik szomszéd lelkesen fúrni kezd.

                A telefonomért nyúlok és majdnem beleejtem a vízbe. Megnézem, mennyi az időt, inkább megszokásból, mint kíváncsiságból. Este tíz. Elgondolkodok, hogy mit lehet este tízkor fúrni, ami nem várhat egy normális időpontig, de annyira nem érdekel. Csak bámulom a telefont, és rájövök, miért is vettem a kezembe. Aztán amikor eszembe jut, hogy az előző telefonommal együtt elég sok számot is elvesztettem, elnevetem magam. A legtöbb persze nem volt fontos, de volt egy, amire most nagy szükségem lenne… legalábbis így érzem. Persze tudom, hogy nem érnék vele semmit. Valószínűleg csak rosszabb lenne minden. De legalább hallanám…

                Egy kicsit sajnálom, hogy nem tudom fejből, de igazából hálás vagyok. Ha egyszer hinni kezdek Istenben, az az ilyen apróságok miatt lesz.

                Azért megpróbálom felidézni, de hamar feladom. Furcsa, hogy annyi szám vesz körül, sőt, annyi szám határoz meg mindent, mégsem jegyzek meg egyet sem… igazolvány, útlevél, telefon, bankszámla, TB, rendszám… egy másodpercig még a koromon is gondolkodnom kell.

                Lassan elbódít a forró víz, a gőz, a füst és az alkohol. Az eső egyre csendesebben esik, a szomszéd kitartóan fúr.

Megiszom az utolsó korty sört, és már bánom, hogy csak egy üveggel hoztam be. Legalább a kávé nem hűlt ki…