Blues
2010.06.14. 14:24
When you're at home alone,
The blues will taunt you constantly.
When you're out in a crowd,
The blues will haunt your memory.
The blues will taunt you constantly.
When you're out in a crowd,
The blues will haunt your memory.
Frank Sinatra
Végignézek a kocsmán. Közel a záróra, már csak néhányan ülnek a sarkokban az asztalokra borulva. A lámpák amúgy is halvány fényét már szinte teljesen elnyeli a lassan gomolygó füst. A csapos a pultra támaszkodva egy korsó sört kortyolgat, és várja a zárórát.
„The tables are empty, the dance floor's deserted…”
Végére érek a dalnak. A poharamért nyúlok. A langyos whiskyben még úszkál egy körömnyi jégdarab. Felhajtom a felét, aztán visszateszem a poharat a foltos asztalra. Végigfuttatom az ujjaimat a húrokon. Játszok pár akkordot, aztán a kezeim maguktól találnak rá a megfelelőekre. Megint. Felpillantok. Nem figyel senki. Nem is baj…
„You play the same love song - it's the tenth time you've heard it…”
Lassan játszok. Fájdalmasan lassan. És tudom, hogy szépen. Egy jól ismert érzés szorítja össze a torkomat. Ujjaim lassan vándorolnak a következő akkordra. Le kell hunynom a szememet, hogy ne érezzem a szédülést.
„That's the beginning, just one of the clues…”
Valaki megmoccant az egyik asztalnál és az italáért nyúl… nyúzott, szakállas arc… felém emeli a poharat. Biccentek. Újabb akkord, újabb halk sóhaj.
„You've had your first lesson in learnin' the blues.”
Megint a végére érek a dalnak. Hagyom lecsengeni az utolsó hangot, és közben megiszom a maradék whiskyt. A csaposra nézek. Vállat von és szájához emeli a korsót. Elteszem a gitárt a tokjába, és a pulthoz sétálok. Leülök és leteszem magam elé az üres poharat.
-Kérhetek még egyet? –a mondat vége köhögésbe fullad.
A csapos hátrasimítja ritkuló haját és körülnéz az unottan ülő vagy részegen szuszogó vendégeken. Aztán sóhajt.
-Persze.
Tölt még egyet, és nem spórol vele.
-Ma is jó voltál… valami rendes helyen kellene játszanod.
-Máshol nem ilyen jó a jég… -apró mosolyt erőltetek az arcomra és megemelem a poharam.
Fáradtan elmosolyodik.
-És nem piáért… -aztán tompán még hozzáteszi: -Egészségedre!
Belekortyolok az italba és élvezem az összekoccanó jégkockák hangját. Előkotrom a zsebemből a cigisdobozt és keresek egy szálat, ami nincs eltörve. Meggyújtom. Pár pillanatra meghátrál az a kellemetlen érzés…
„The cigarettes you light, one after another…”
De aztán visszatér. Ahogy eszembe jut, hogy ugyanilyen füstben akadt meg a pillantásom azokon a szemeken… hogy ugyanígy melegített a whisky.
„Won't help you forget her, and the way that you love her.”
Ujjaim ráfeszülnek a pohárra, és örülök, hogy elég vastag, hogy ne roppanjon össze. Lehunyom a szememet és próbálom lelassítani a szívverésemet… kevés sikerrel. Újra rágyújtok. Még van pár szál a dobozban. Tág pupillákkal figyelem az öngyújtó lángját.
„You're only burnin' a torch you can't lose…”
Szédülök. Lehet hogy az alkohol miatt. Vagy a cigaretták miatt. De valószínűleg nem. Sajnos ezt már megszoktam. Már régóta csak megszokásból iszok. Sajnos már nem segít sokat.
„But you're on the right track for learnin' the blues.”
Felhajtom a maradék whiskyt és elrágcsálom a megmaradt kis darab jeget. Kezembe veszem a gitárt, és elköszönök. A csapos fáradtan int, és barátságosan mosolyog. Kimegyek.
Ahogy kilépek, szinte mellbe vág a friss levegő, pedig fülledt, nyári este van. Pár lépés után orromat megcsapja a ruhámba ivódott füst- és alkoholszag. Ahogy minden este. De valamiből élni kell. Vagy legalább inni…
Leragadnak a szemeim, de tudom, hogy még úgysem tudnék aludni. Lesétálok a folyópartra. Oda, ahol először öleltelek át. Egy könnycsepp pereg végig az arcomon, aztán elakad a borostában.
„The nights when you don't sleep, the whole night you're crying.”
Leülök a partra és megrázom a fejemet. Jó lenne valami másra gondolni. Bármi másra. De sajnos nem megy… mindig van valami, amitől olyan emlékek másznak elő a sötétből –ahova kemény munkával zártam őket-, amiknek nem lenne szabad. Feladom. Rá kell gyújtanom.
„But you can't forget her, soon you even stop trying.”
Elindulok hazafelé. Közben a fejemben újabb és újabb emlékek játszanak vadul fogócskát. Minden ölelés, minden szó, minden csók, minden érintés, minden könnycsepp, minden sóhaj, minden mosoly, minden apró mozdulat, minden gondolat… Végigég a cigarettám. Majdnem otthon vagyok. Kavargó gyomorral és zavaros tekintettel nézek fel a házra.
„You'll walk that floor and wear out your shoes.”
Ahogy ballagok fel a lépcsőn, újra elszédülök. A lépcsőház falának támaszkodok, és próbálom összeszedni magam. Ez már az alkohol… elmosolyodok. Talán ma tudok aludni egy keveset.
A lakásajtóhoz érve a kulcsaimmal babrálok. Nehezen ugyan, de sikerül beleillesztenem a kulcsot a zárba. Elfordítom. Kattanás…
„When you feel your heart break, you're learnin' the blues.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://agyirokkant.blog.hu/api/trackback/id/tr162080885
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.