In memoriam H.P. Lovecraft

 

 

Mindenki higgyen, amit akar. Mire ez a feljegyzés eljut bárkihez is, én már nem leszek az élők sorában, és remélem, legalább részben magyarázatot ad a tetteimre. Nem várok felmentést, és tudom, hogy szavaimnak senki nem fog hitelt adni. Őrültnek fognak hinni. És őszintén szólva, remélem, hogy tényleg megőrültem; így mindaz, amit átéltem, láttam, mindössze egy bomlott elme szüleménye.

 

            Seymour G. Wells-t még angliai diákéveim alatt ismertem meg. Egy évvel volt fiatalabb nálam, de ez nem jelentett semmit, komolysága, megfontoltsága alapján messze idősebbnek tűnt az évfolyamomnál. Több előadást látogattunk közösen, gyakran futottunk össze a könyvtárakban. Nem emlékszem pontosan mikor mélyedtünk először komolyabb beszélgetésbe, de akkor már csak idő kérdése volt, hogy a legjobb barátokká váljunk.

            Mint megtudtam Seymour egy elég tisztes múltú, angol családból származik, ősei az egyik legelső újvilági telepesek között voltak. Aztán a nagy boszorkányperek idején egyik felmenője olyan szégyenletes gyanúkba keveredett, hogy a család úgy döntött: nevet változtat, és máshol próbál boldogulni. A család történetének ezt a részét jótékony homály fedi, és úgy tűnik, ezen egyik családtagnak sincs szándékában változtatni. Ugyan néhány tudálékos, és a kelleténél kíváncsibb társunk felhozta néha a Corven nevet, de Seymour egyetlen pillantása azonnal beléjük fojtotta a szót.

            Jómagam nem is tulajdonítottam különböző jelentőséget az ügynek, hiszen Seymour maga roppant különös, ennek ellenére –vagy talán inkább ezért- különösen lenyűgöző személyiség volt. Alapjában véve magának való, komoly, komor fiatalember volt, aki olykor –korosztályunk sok tagjához hasonlóan- örömét lelte a polgárpukkasztásban. Másokkal ellentétben azonban ezt nem –ma már kicsinyesnek tűnő- egyszerű „diákcsínyekkel” tette –mint a temetők körüli éjszakai zajongások, kísértethistóriák kreálása, a rendőrök sisakjának leverése- hanem pusztán műveltségével, gondolkodásával. Örökké emlékezetes marad például az a vacsora, melyet egyik kedves diáktársunk családjával költöttünk el, és melyen Seymour a sült magasztalásától –félreértés ne essék, a vacsora igen kiváló volt- pár perc alatt eljutott egy csendes-óceáni szigetcsoport lakóinak módfelett különös étkezési, és egyben temetkezési szokásáig. Mondanom sem kell, többször nem hívtak minket vendégségbe, de mindenért kárpótolnak azok az arcok, amiket az asztal körül ülő hölgyek és urak vágtak, mikor barátom a marhahús ízét és állagát az emberi test egyes részeihez hasonlította.

            Seymour tehát kellemes társaság volt mindazok számára, akik kedvelték a furcsaságokat, és nem voltak az emberi nem és haladás feltétlen csodálói. Mindez persze nem olyan különös és kirívó, mint amilyennek tűnik, hiszen akkortájt sokan voltunk ilyenek, és talán Poe munkái is ekkor –vagy emiatt- kezdek nagyobb elismerést kapni.

            Nos, ilyen környezetben tehát nem keltett különösebb feltűnést egy olyan diák, mit Seymour, vagy akár én. Bár a különbségek hamar megmutatkoztak, alapvonásaink között nagyon sok közös mutatkozott. Először is, mindketten rajongtunk a régi dolgokért. Alapvetően a történelem iránti érdeklődésünk kapcsolt össze minket, aztán erről az útról ki-ki a maga ösvényén indult tovább. Én jogot hallgattam, Seymour pedig lassan az ó- és újvilági legendák tanulmányozásába merült bele. Ugyan tanulmányaink némileg eltávolítottak egymástól, jó barátok maradtunk egészen a legutóbbi napokig. Seymour zárkózottabb lett ugyan, de ez megszokott és érthető az olyan embereknél, akik életüket szentelik az okkultizmus tanulmányozásának.

            Mikor tanulmányainkat befejeztük –egyébként kitűnő eredménnyel- én átvettem nagyapám –Isten nyugosztalja- praxisát, Seymour pedig úgy döntött, nem megy vissza az Újvilágba, hanem az öreg kontinensen folytatja kutatásait. Családja jó módú volt ugyan, de döntését nem igazán helyeselték, és emiatt csak egy kisebb összeget kapott „útravalóul”. Persze ez az összeg is elég volt ahhoz, hogy Dél-Franciaországban, -az általa különösen kedvelt, és szívesen kutatott- a druidák egykori földjén vegyen egy birtokot, és elindítsa a vállalkozását, melyből aztán életét és kutatásait fedezte: Seymour könyvkereskedő lett. Persze nem az a fajta, aki pár pennys kacatokkal kufárkodik, hanem szakmája igazi mestere lett: olyan ősi, ritka iratokat kutatott fel, amiket szinte aranyárban tartottak számon. Hogy hogyan csinálta, nem tudom, de ma már vannak elképzeléseim, hogy milyen törvény- vagy erkölcstelen eszközökhöz folyamodhatott, hogy vállalkozását sikerre vigye.

            Seymour tehát Franciaországba távozott, míg én Londonban telepedtem le. Ma is emlékszem a napra, amikor elbúcsúztunk. Nem kerítettünk nagy feneket a dolognak, kezet fogtunk, sok sikert kívántunk a másiknak, megbeszéltük, hogy levelezés útján fenntartjuk a kapcsolatot, aztán felszállt a hajóra, és távozott.

            Mindketten éltük az életünket, elég gyakran váltottunk levelet, bár Seymour egyre gyakrabban utazott el különböző kelet-európai országokba, a Balkánra, Egyiptomba, egyszer még valahova a Csendes-óceán egy szigetére is; ilyenkor levelezésünk szünetelt, aztán hazatértekor tudatta, milyen értékeket gyűjtött útja során. Itt be kell vallanom, néha már a felsorolt tételek átolvasásakor megborzongtam – ma már biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindenről nem tett említést.

            Ebben az időben –távozása után talán öt, hat évvel- kezdett igazán különösen viselkedni. És különös alatt most nem azt értem, ami megfogott benne, és ami miatt barátommá vált. Nem, magához képest volt különös. Mintha hirtelen változás ment volna végbe benne. Azt hiszem, akkor éppen Egyiptomból tért haza, és ma már bele sem merek gondolni, mi mindent élhetett át ott, ami ennyire megváltoztatta.

            Persze nem kell gyökeres változásokra gondolni, más talán észre sem vette volna. Nekem viszont feltűnt, pedig tulajdonképpen apróságokról volt szó: más szavakat használt, más hangulatot árasztottak a levelei. Nehéz megfogalmazni, de mintha valamiféle bomlott fanatizmus bujkált volna a sorok között… hasonló az akkoriban egyre szaporodó anarchista kiáltványokéhoz. Talán a kézírása is változott kissé, de erre még most sem mernék megesküdni.

            Különösebben még ekkor sem aggasztott a helyzet, hiszen Seymour már kiemelkedően jómódú volt, és a gazdag emberek mindig hajlamosak túlzásokba esni. Még akkor is csak könnyű mosoly jelent meg az arcomon, amikor leveleiben különböző kísérletekről írt.

            Igazán akkor borzongtam meg, amikor az egyre lelkesebb –ma már hajlok azt mondani: bomlottabb- levelek után hirtelen egy teljesen higgadt, visszafogott, semmitmondó levelet kaptam tőle. Ez jobban megijesztett, mint bármi, amit addig írt. Nyilvánvaló volt, hogy történt valami, sőt, ezt még titkolni is akarja.

            Mivel a praxisom igazán jól ment, és nem voltak anyagi nehézségeim, úgy döntöttem, hogy végre meglátogatom barátomat. Ezt addig sokáig terveztem, csak valami miatt mindig le kellett tennem tervemről: vagy nekem jött közbe valami fontos munka, vagy családi esemény –akkor már egy éve nős ember voltam-, vagy Seymour mondta le a megbeszélt találkozót. Akkoriban ez utóbbi volt a gyakoribb, így az említett levél után nyilvánvalóvá vált, hogy Seymour valamiért el akarja kerülni a találkozást. Ez engem különösen zavart, mivel barátom eddig soha nem idegenkedett sem a találkozástól, sem attól, hogy megossza velem kutatásai eredményeit. Akkoriban legalábbis így láttam.

            Írtam hát neki, hogy a következő hónap adott napján számíthat érkezésemre. Amint vártam, levelében udvarias közhelyekkel –amiktől korábban annyira idegenkedett nemcsak ő, hanem én is- kifejezte örömét, de éreztem, hogy nem örül a bejelentésemnek.

            Az utat nem szeretném részletezni, nem történt semmi említésre méltó, mindössze azt bánom, hogy családomtól –időközben lányom született- nem vettem igazán búcsút – a hozzájuk szóló levelet e feljegyzéshez csatolom, remélem, eljut hozzájuk.

            A furcsaságok akkor kezdődtek, mikor megérkeztem barátom birtokára. Nos, Seymour leírásaiból én csak annyit tudtam, hogy egy elég elzárt helyen fekvő birtokon él, egy házban –Seymour ezt a szót használta minden építményre amiben élni lehet- kevés szolgálóval, és a környéken kedvtelésből rendbe hozatott egy ősi kőkört. A valóság azonban ezt az egyszerű képet alapjaiban rombolta le. Barátom ugyanis egy, a világtól szinte teljesen elzárt erdő közepén élt, egy rendbe hozott lakótoronyban, tulajdonképpen egyedül, egyetlen szolgája egy szenilis vénember volt, akinek annyi feladata volt csupán, hogy Seymour távollétében gondját viselje a toronynak. És ami a legszörnyűbb: a kőkör, amiről leveleiben mintegy mellékesen tett csak említést, jó két ember magas kőtömbökből állt, és lakóhelyül szolgáló tornyot ölelte körül! A kövekre vörös festékkel –akkor nem is gondoltam másra- mázolt különös jelekre nem is térnék ki.

            Érkezésemkor ugyan elbizonytalanodtam, és ösztöneimre hallgatva azonnal haza indultam volna, úgy döntöttem, hogy eredeti elhatározásomhoz híven maradok, és eltöltök pár napot rég nem látott barátommal.

            Semmi jóra nem számítottam, így kellemes meglepést okozott, mikor Seymour személyesen sietett elém, hogy fogadjon. Öreg szolgálója –azóta sem tudom, mi történt vele mindössze a csomagjaimat vette át.

            Az első percekben örültem barátom forró, heves lelkesedésének, mert oldotta a környezet által keltett feszültséget, azonban hamar rájöttem: ez a viselkedés annyira nem illik Seymourhoz, hogy jobban meg kellene ijesztenie, mint bármi másnak itt, ezen az Isten háta mögötti helyen. Egyre inkább olyan érzésem volt, hogy csak azért ilyen barátságos, mert nagyon régi, és jó barátja vagyok, egyébként a birtok közelébe sem jöhetnék. Így viszont nem tehetett mást, engednie kellett, hogy idejöjjek, de nem szeretné, hogy sokáig maradjak. Nos, akkor már én sem igazán akartam, de elhatároztam, hogy kiderítem –legalább részben- hogy mi folyik ezen a helyen. Most már tudom, hogy hiba volt, életem legutolsó hibája.

            Semmitmondó dolgokról csevegtünk, amíg elértünk a szobámig –a csomagjaim már ott voltak-; Seymour a feleségem, gyermekem felől érdeklődött, minden válaszomat arcára fagyasztott mosollyal, hevesen bólogatva fogadta. Az ilyen gesztusok nagyon távol álltak tőle, az egész személy teljesen idegenül hatott. De akkor, valami mélyről jövő jó szándék miatt betudtam ezt a különös viselkedést a lakóhely és egyáltalán az egész környezet hatásának, és reménykedtem, hogy ha kicsit több időt töltünk együtt, barátom majd „visszatér a régi kerékvágásba”. Nos, nem így lett.

            Vacsora előtt még körbevezetett a toronyban, de mindezt olyan ideges sietséggel tette, ami nem kerülte el a figyelmemet. Amikor elértünk egy könyvtárként és dolgozószobaként is funkcionáló helyiségbe, megborzongtam. Ahogy az ódon, üvegezett szekrények polcain sorakozó könyveket nézegettem, olyan műveket vettem észre, amik már címük említésekor megmagyarázhatatlan szorongással töltötték el az ilyen témában kicsit is ismerős embereket; és ne feledjük, annak idején én is sok időt töltöttem ezekkel a dolgokkal, és barátom későbbi leveleiből is sok mindent megtudtam. Némelyik könyvről, amit ott láttam, azt tartották, hogy mindössze néhány példány létezik –ha létezik egyáltalán- belőlük az egész világon. Én remélem, hogy azok voltak az utolsók.

            A legrettenetesebb munkák nevét le sem merem írni, de ezek mellett a többi –amúgy ártalmatlannak tűnő- kötet is különösen baljóslatúvá vált: voltak ott feljegyzések Cotton Mather tollából, a boszorkányperek anyagai, rengeteg alkímiával és asztrológiával foglalkozó fóliáns –legtöbbjük korára és származására nem is merek gondolni-, észak-amerikai indián legendákkal foglalkozó értekezések, és még nagyon sok olyan antik írás, amik már egyenként is felbecsülhetetlen értéket képviseltek.

            Próbáltam uralkodni magamon, de barátom észrevehette, mennyire elborzadtam, úgyhogy zavartan, szórakozottan mosolyogva megjegyezte, hogy nincs ezekben a könyvekben semmi, amit komolyan kellene venni, mindössze azért tartja őket, mert nem volt szíve megválni ilyen ritkaságoktól, és anyagi helyzete sem indokolja. És egyébként is hasznosak lehetnek a kutatásaihoz. Mikor erre megkérdeztem, hogy milyen kutatásokról van szó pontosan, kitérő választ adott, és mindenféle történeti kutatásokat emlegetett, aztán gyorsan megjegyezte, hogy már biztosan készen van a vacsora. Így hát elhagytuk a szobát és elindultunk lefelé az étkezőbe. Közben tovább faggattam Seymourt, persze az udvariasság határain belül, de ő nem mondott semmi pontosat, mindössze valami ’együttállásról’ ejtett pár szót, ami éppen ezen az éjszakán esedékes, és –mint mondta- kutatásai folytatásához elengedhetetlen. Egyúttal elnézést kért, hogy az estét nem tudja velem tölteni, az előbbi okok miatt.

            Közben megérkeztünk az étkezőbe, ahol már tálalva volt a –puritán, de különösen kellemes- vacsora; bár az öreg szolgálót sehol sem láttam. Vacsora közben nem szóltunk egy szót sem, barátom láthatóan gyorsan evett, néha idegesen pillantott ki az ablakon a közben már kigyúló csillagokra. Jobbnak láttam hát, ha én is a lehető leggyorsabban fogyasztom el a vacsorámat. Miután végeztem, közöltem, hogy ha nem bánja, én visszavonulnék és kipihenném magam, mert az út eléggé kifárasztott. Láthatóan megkönnyebbült, és tudtam, hogy örül, hogy nem neki kell lezárni az estét.

            Elkísért a szobámig, és mielőtt elköszönt, megkérdezte, nincs-e szükségem valamire. Megköszöntem a segítőkészségét, és –mivel láthatóan sietett már- sok sikert kívántam a munkájához. Hevesen bólogatva, sietve távozott.

            Becsuktam az ajtót, de mivel nem találtam kulcsot, nem zártam be. Felesleges is lett volna, de a megszokás nagy úr.

            Így hát átöltöztem, felvettem a magammal hozott köntöst, és ledőltem a megvetett ágyra. Jó ideig nem tudtam mihez kezdeni magammal, álmos ugyanis nem voltam, olvasnivalót pedig nem találtam a szobában. Aztán valahogy mégis elnyomott az álom.

            Nem tudom mikor ébredhettem fel, az ágy melletti asztalkán már elaludt a gyertya. Egy ideig félálomban feküdtem csak, aztán mintha valami halk neszt hallottam volna az ajtó felől, de akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, az is lehet, hogy csak félálomban képzelődtem. Így hát újra elaludtam.

            Következő ébredésem már sokkal hirtelenebb és indokoltabb volt. Arra eszméltem, hogy valami halk, de átható és folytonos ’zörejt’ hallok, miközben az egész szoba –az egész épület- alig észrevehetően, de szintén folyamatosan rázkódik. Az első pillanatban azt hittem, még álmodok, aztán mikor biztos voltam benne, hogy ébren vagyok, megrémültem, és kikeltem az ágyból. Az ablakon pont elegendő holdfény jutott be ahhoz, hogy a sötét szobában ne essek pánikba, úgyhogy kissé megnyugodva odamentem az apró, íves tetejű nyíláshoz, és kinéztem. Semmi különöset nem láttam, az égen tisztán kivehető volt a Hold, és a csillagok, sehol nem látszott egyetlen felhő sem. A torony körüli erdő mozdulatlan volt, tökéletes szélcsend volt, a kőkör tömbjei tompán verték vissza a holdfényt.

            A remegés és a ’zörej’ –valami ütemes, tompa, azonosíthatatlan zaj, amire nem találok jobb szót- azonban nem maradt abba, és már biztos voltam benne, hogy nem a képzeletem játszik velem. Sőt, mintha egyre erősebb lett volna mindkettő, de erre nem mertem volna mérget venni. Visszaültem az ágyra, és végiggondoltam a helyzetet. Nem valószínű, hogy földrengéssel lenne dolgom, hiszen az errefelé ritka, és nem is ilyen egyenletes rezgéssel jár. Ha barátom természettudományos kísérletekkel foglalkozott volna, felmerülhetne, hogy egy kísérlet eredménye ez az egész, talán valamilyen gép lenne a legjobb magyarázat a zajra és rezgésre. Nem tudtam mire vélni a dolgot.

            Eléggé belefeledkezhettem a gondolataimba, ugyanis arra eszméltem, hogy a rezgés már rengéssé erősödött, és a szoba tárgyai is láthatóan –és hallhatóan- mozognak a hatására. Ezzel párhuzamosan a zörej is hangosabb lett, és akkor már inkább monoton felolvasára, kántálásra emlékeztetett. Ekkor már tényleg megrémültem, és az ajtóhoz siettem, hogy szobámat elhagyva megkeressem Seymourt és megkérdezzem, mi történik itt. Az ajtó azonban zárva volt!

            Akkor már biztos voltam benne, hogy első ébredésemkor tényleg a zárral neszezett valaki. De kicsoda? Seymour? Az öreg szolga? És miért? Nem értettem semmit, ugyanakkor egyre erősebb lett a remegés, és a kántálás. Azt hiszem elfogott a pánik, nem érdekelt semmi más, csak hogy valahogy kijussak a szobából.

            Felkaptam a szoba egyetlen székét –ami, a többi bútorhoz hasonlóan zömök, masszív darab volt- és megpróbáltam betörni az ajtót. A szék néhány ütés után darabokra tört, én pedig –mint később észrevettem- egy hosszú, mély vágást szereztem a karomra, valószínűleg valami leszakadt szilánk miatt. Az ajtóban azonban nem sikerült kárt tennem. A rengés közben dühödt rázkódásba csapott át, a kántálás pedig már-már elviselhetetlenné hangosodott, de nem tudtam megállapítani a forrását. Az ajtóval szemközti falig hátráltam és vállamat előrevetve nekirontottam az ajtónak. Aztán újra, és újra, amíg egyszer aztán az ajtó –talán több csontommal együtt- hangos reccsenéssel engedett, abban a pillanatban, amikor a szekrény –amelybe a holmimat pakoltam- dübörögve dőlt el a szobában.

            Lihegve támaszkodtam a folyosó falának, alig éreztem a karomat, szinte teljesen elzsibbadt. Támolyogva indultam el lefelé – a szobám a torony negyedik szintjén volt.

            Lebotladoztam a vadul csikorgó fa lépcsőkön, anélkül, hogy pontos célom, vagy egyáltalán bármilyen gondolatom lett volna. Két szinttel lejjebb volt barátom dolgozószobája, ahol senkit sem találtam, sem a következő szinten, ahol az étkező volt. A kántálás már a dobhártyámat szaggatta, ennek ellenére nem tudtam sem a szöveg nyelvét, sem a hang tulajdonosát azonosítani. Alighanem elájulhattam, mert a következő emlékem, hogy a rázkódó, hideg kőpadlón fekszem, a legalsó szinten, egy csapóajtó mellett, amely a pincébe vezetett. Nem tudom miért mentem le, ahogy azt sem, hogy honnan került a kezembe a lámpás, amivel világítottam. Talán a csapóajtó mellett találtam.

            Ez az a pont, ameddig –úgy hiszem- teljesen ép elmével cselekedtem. Ami ez után történt, az remélem csak a képzeletem műve volt. Nem lehetett más.

            A pince egyetlen, sziklába vájt helyiség volt, területe messze meghaladhatta a torony alapterületét. A rengés és kántálás itt még erősebb volt, mintha magából a sziklából áradt volna. A lámpás, amit magammal vittem, nem adott sok fényt, így csak néhány lépésnyire láttam magam elé. Nem tudom, meddig botorkáltam a terem belseje felé, de egy idő után találtam egy hatalmas, masszív asztalt, rajta néhány könyvvel, tekerccsel. Elég volt egyetlen pillantás egy nyitva hagyott könyvre, hogy teljesen eluralkodjon rajtam a pánik. Fogalmam sincs, milyen nyelven íródott, minden jel teljesen idegennek hatott, de azokat az istentelen ábrákat soha nem felejtem el! Biztos vagyok benne, hogy nem emberi kéz műve volt, amit ott láttam.

            Az ez után következő emlékeim még homályosabbak, és azt hiszem, ezért hálát kell adnom az Úrnak. Talán csak képzeletem játszott velem, talán megzavarta az elmémet a hirtelen ijedtség, a különös hely… nem tudom.

            Rémültem bolyongtam tovább a helyiségben, de valamiért nem a feljáró felé indulhattam, mert a pince egy másik oldalához értem, ahol mintha cellák sorakoztak volna a sziklába vájva. Amikor megvizsgáltam az egyik cella rácsait, láttam, hogy furcsa jelekkel van televésve. Hogy miért nem rohantam el azonnal arról az átkozott helyről, nem tudom megmondani. Talán már az sem segített volna. Ugyanis az a különös, iszonyatos hang, ami akkor a fülembe lopózott, akkor is utolért volna, ha hátat fordítok, és mérföldekig meg sem állok. Nem vagyok képes szavakba önteni, amit hallottam. Lehetetlen. Ezen a világon nem született még nyelv, amiben megvannak a megfelelő szavak.

            Megbabonázva álltam, és aztán a lámpás fénykörébe ért valami a cellában… egy olyan lény, amit képtelen vagyok leírni. Nem egyszerűen azért, mert abban a pillanatban elpattant bennem valami. Hanem azért, mert a mi fogalmainkkal nem lehet meghatározni. Embernek nem lenne szabad látnia ehhez hasonlót. Léteznie sem lenne szabad. Abban a pillanatban, ahogy megpillantottam, végigfutottak agyamban azok a leírások, feljegyzések, amiket régen olvastam, még Seymourral együtt, és mindkettőnket megmosolyogtattak. És sorra vettem mindent, amit még nem hittem el azokból az átkozott könyvekből…

            Egy pillanat műve volt az egész, ahogy összeállt minden apró részlet: Seymourról, a könyvekről, az utazásairól, a „kísérletekről”… abban a pillanatban vesztettem el végleg az eszemet. Elég volt egyetlen futó pillantást vetnem arra az istentelen lényre…

            Nem emlékszem, hogy jutottam ki a pincéből, de még emlékszem a saját sikolyomra. Talán el is ájultam közben, fogalmam sincs. A következő kép, ami megmaradt bennem, az, hogy a torony kapujának támaszkodok, és próbálom kinyitni. Karom iszonyatosan fájt, de a vaskos kapu lassan engedett és kinyílt annyira, hogy kiléphessek a torony elé. És amit akkor megpillantottam, betetézte az éjszaka borzalmait.

            A kőkör szélén Seymour állt, és az ég felé emelt karokkal kántált. Az ő hangja volt, ami megtöltötte az éjszakát, amitől rázkódott a torony! De a hang nem az ő hangja volt, a nyelv pedig nem volt emberi… Abban a pillanatban értettem meg teljesen mindent. Azt, hogy amire egykori barátom készült akkor, az olyan iszonyatos, olyan istentelen, olyan őröltség, aminek nem szabad megtörténnie. Az a valami, amit a pincében láttam –és remélem örökre ott is marad- csak szánalmas, vak szolgája annak, amit Seymour megidézni készült.

            Rohanni kezdtem hát felé, ő pedig nem hallott meg, nem hallhatott. Túlságosan elmerült a szertartásban. A még mindig kétségbeesetten szorongatott lámpással zúztam szét a koponyáját.

            Még emlékszem, hogy visszavonszoltam a testet a toronyba, aztán felgyújtottam az alsó szinten minden éghetőt. Kirohantam a toronyból, és azt hiszem elájultam. Mikor magamhoz tértem, láttam, hogy a torony összedőlt, és a kőkör néhány tömbje is kifordult a földből. Hogy mitől, fogalmam sincs. Aztán elvánszorogtam a legközelebbi faluig, ahol sikerül papírt és tollat szereznem. Orvoshoz nem mentem, nincs rá szükségem.

            Nem kérek felmentést, sem bocsánatot senkitől, csak Istentől; ha létezik egyáltalán. Mindössze arra kérek mindenkit, akihez eljut ez a levél, hogy hagyják békén azt az istentelen helyet! Embernek nincs ott keresnivalója. És kérem, hogy a levelet, amit családomnak írtam, juttassák el nekik. Hadd legyen ez az utolsó kívánságom.