Újabb nap, mikor csak bámulok kifelé az ablakon. A panelek közt sűrűsödő párát már a nyári alkonyatok színeire festette a nap. Ez a látvány valamiért mindig megnyugtatott, pedig tulajdonképpen nyugtalanító volt: sötét, kopott panelházak tömbjei, homályos párafelhők, a parkolókban lerobbant autók, csak ritkán működő lámpák… de valamiért mégis szép volt, és ellazított. Tekintetem egyik pocsolyáról a másikra siklik, élvezem a fény és színek játékát. Így talál az ember megnyugvást azokban a dolgokban, amik körülveszik, amiket ismer és szeret. Nem kell szépnek vagy jónak lennie -egy lakótelepet nagyon kevesen tartanak szépnek, jónak pedig még kevesebben- elég, ha ott van, ahol mindig. Elég ha az ember látja hogy van valami biztos pont az életben. Valami, ami mindig ott van, és számíthat rá.

         Te is ilyen voltál azt hiszem. Talán te voltál az egyetlen olyan biztos pont, amit még szerettem is. Ami szép és jó is volt.

        Valahogy minden gondolatomnak ez a vége. Ha nem tudnám hogy mennyire rosszul működik az értékítéletem mostanában, azt hinném, hogy megtaláltam a választ a világ minden kérdésére, hogy megvan a pont, ahová minden út vezet. De persze tudom, hogy kiábrándult filozófusok már számtalan tézist állítottak fel hasonló alapon. Mindig utáltam az idealizmust.

         Ilyenkor mindig kiszárad a torkom és a szám. Most is. Valahonnan elővarázsolok egy szál cigit és a kékes füstöt élvezve tovább bámulok a semmibe.

        Furcsa, hogy arra pontosan emlékszem, mikor találkoztunk először, arra viszont nem, hogy mikor szakítottunk. Még a napra sem. Talán egy hónapja lehetett? Mindegy is.

       Nem tudom pontosan mit is érzek. Talán szomorú vagyok? Lehet, bár azt hiszem ezen túl vagyok már. Dühös? Nem, biztos hogy nem. Soha nem voltam dühös igazán, rád pedig főleg nem. Csalódott? Talán kicsit, bár így utólag tudom, hogy látnom kellett volna, mi lesz a vége. Csak az én hibám. Ez persze nem segít, de mindig hajlamos voltam sokat –egyesek szerint túl sokat- foglalkozni az okokkal. Ha ismerem az okokat, megérthetem, hogyan működik az élet. És kijátszhatom. Persze tudom, hogy az emberi élet ehhez rövid.

Az enyém főleg: lenézek a kezemben tartott cigarettára és őszintén elmosolyodok.

Akkor mi ez mégis? Talán nincs is rá szó? Biztosan van, az emberek évezredek óta éreznek így, biztos találtak egy szót, amivel leírhatják. Vagy legalábbis jelképezhetik.

Meglátok egy fekete ruhás nőt, amint átvág az utcán és eltűnik egy sarok mögött. Gyász? Furcsa, hogy csak véletlenül jut eszembe, pedig ennek is van alapja. Az ember azt gyászolja, aki hiányzik neki. És főleg, akit nem tud visszahozni. Igen, azt hiszem, amit érzek, az leginkább a gyászra hasonlít.

Nem tudnám megmondani miért, de megint mosolygok. Elnyomom a cigit és belekortyolok a már langyos borba. Szánalmasan savanyú, nem is értem hogy került ilyen a lakásba. Véletlen lehet csak, hiszen az étkezések elhagyásával spórolt pénzből a legjobb borok között válogathatnék. Na persze, néha azért rendelek egy-egy pizzát, ami aztán kitart egy ideig. A legutóbbi maradékáról épp délben söpörtem le a hangyákat.

Ugyanúgy kiléptél az életemből, mint apám, nagyszüleim és még sokan mások. Most is ugyanazt érzem amit a sírjuknál éreztem a temetéseken. Talán kegyetlenül hangzik, de azt hiszem a temetéseken az emberek a saját veszteségüket siratják, és nem a sajnálatukat fejezik ki. És ez így van rendben.

Ezt érzem hát… eltűntél az életemből, eltűntél belőlem, és most nincs a helyeden semmi. Szeretlek és hiányzol, de tudom hogy nincs mit tenni. Pontosan ez a gyász.

Eszembe jut, mi lenne, ha valaki hallaná mik járnak a fejemben. Legjobb esetben is istentelen, önző, érzéketlen ember lennék azt hiszem. Lehet is benne valami. Közben befejezem a bort és haldokló ízlésem sikolyától meghatva megfogadom, hogy legközelebb kétszer is megnézem mit veszek ki a szekrényből. Rá kell gyújtanom.

Odakint lassan besötétedik, úgyhogy visszamegyek a szobába és végigdőlök az ágyon. És megint belém hasít ugyanaz a hiányérzet. Emlékképek cikáznak át az agyamon, és csodálattal adózok ennek a szerkezetnek, amely minden apróságból képes ilyen szép asszociációs láncokat alkotni: elég egy illat, egy hangfoszlány, egy szín, vagy akár csak egy papírcetli, hogy eszembe juss. Keserűen mosolygok, mást nem tehetek, bár a fejem majd széthasad.

Inkább felkelek, bár nagyon jól tudom hogy egyszer úgyis le kell majd feküdnöm, sőt, ami még rosszabb, fel is kell ébrednem. Lefeküdni könnyű lemondással, de ébredéskor mindig szembesülni kell a világgal. Minden reggel, amíg ki nem nyitom a szememet, reménykedem, hogy az elmúlt hónap csak álom volt és felébredek végre. Amíg csukva a szemem, érzem a hajad illatát, érzem a fejed melegét a mellkasomon, érzem, ahogy lágyan simogatod a karomat. Aztán már fel kell ébrednem. És el kell fogadnom, hogy ez soha többé nem lesz így. Soha. Azt hiszem ember ezt nem is képes felfogni. Holnap, egy év múlva, húsz év múlva, életem végéig… de azt hogy soha? Nem, nem hiszem. Ennek a szó túl nehéz ahhoz, hogy egy ember elbírja.

Sétálgatok még egy kicsit a lakásban, elmosogatok. Engedélyezek magamnak még egy szál cigit. Persze, az ember egyedül önmagának nem tud nemet mondani. Bár én neked sem tudtam soha. Azt hiszem gyenge vagyok.

Sokan mondják, hogy elmúlik majd, jobb lesz. És hiszek nekik, nincs okom kételkedni. Ők már átéltek ilyesmit.

Ettől persze nem lesz jobb, és nem is tudom elképzelni, hogyan fognak a dolgok jóra fordulni. De nem is foglalkoztat igazán. Majd megoldódik. Jön majd egy másik véletlen, és megint alapjaiban változik meg az életem. Bár nem hiszem, hogy jobb lesz. Sem azt, hogy rosszabb. Mindössze más lesz.

 Elnyomom a cigimet és a telefont keresem: pizzát kellene rendelni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.