Sütött a nap. Augusztus közepe táján ez ugyan nem valami meglepő dolog, de ma valahogy a szokottnál is erősebben tűzött. Izzott a levegő, pedig még csak kora délelőtt volt. A tegnapi eső után maradt pár pocsolya valósággal gőzölgött a bántóan erős napsugarak melegétől. Igazi kánikula volt, ezt Juli a tarkóján érezte, mert közben a Kútba bámult. Gyakran szokott itt ácsorogni a Kút kávájára támaszkodva, bár Apa mindig elparancsolta onnan, amikor meglátta. A Kút környéke veszélyes hely volt, ezt Juli már sokszor hallotta, valami azonban mindig visszavonzotta ide. A sötét mélység, vagy a mozdulatlan víztükör felől áradó hűvös levegő, ami még a fülledt nyári meleget is elviselhetővé tette – ki tudja?

Néha egy-egy könnyed fuvallat szaladt át az udvaron, s az öreg eperfa ágain megreccsentek a száraz levelek. Még a szél is forró volt, s ezen a nyáron különösen kevés eső esett. Apa gondterhelten indult reggel a földekre. Nem elég, hogy az aszály még a szárazságot jól tűrő kukoricát is veszélybe sodorta, amióta András bácsi szélütést kapott, ő sem tudni vigyázni Julira, s így egyedül kellett otthon hagynia a lányát.

Juli érezte, ahogy egy kövér izzadságcsepp indul el a homlokán, valahonnan a haja tövétől, s elkezd lassan lefelé araszolni az arcán. Még jobban a Kút fölé hajolt. A kellemes hűvös így még inkább körbeölelte, s lassan a szeme is kezdte megszokni az odalent uralkodó félhomályt.

A nap egyre magasabbra kúszott az égen. A madarak csicsergése elhalkult, s a fülledt csendben valami zagyva, földöntúli zajjá olvadt össze. Mintha egy furcsa, szőnyegekből vagy vastag szövetekből emelt fal mögül szűrődött volna át, nagyon gyengén. Ember s állat egyaránt menedéket keresett a gyilkos napsugarak elől, Juli azonban rendületlenül nézte a vizet.

Melege volt. Az izzadság már az orrán csorgott. Néhány cseppje belesett a Kútba, s odalenn fodrokat vetett utánuk a víz. Egyszerre pedig az egész kép mintha elhomályosult volna Juli előtt. Megrázta a fejét, s kimeresztette a szemeit, hogy jobban lásson, a vízfelszín viszont nem lett élesebb. Sőt, furcsán kavarogni kezdett.

Juli keze görcsösen markolta a kútkávát. Néhány hajtincse kibomlott a fonatból, s csapzottan keretezte az arcát. Valamit látott. Maga sem tudta, hogy mit, de volt odalenn valami, ebben biztos volt. Mintha egy emberi alak lett volna, csak nagyon mélyen, nagyon távol – annyira távol, hogy még csak sejteni sem lehetett, kiféle-miféle.

A templomban delet harangoztak, de a bronzhoz csapódó bronz hangját elnyelte az egész falura ráülepedő poros, fojtogató hőség. Nem mintha számított volna – akik ilyenkor, dologidőben mégis otthon tartózkodtak, azok a szoba hűvösében pipázva figyelték a falióra vánszorgó mutatóit. Minden csendes volt, s a halotti csend egyre súlyosabban nyomta Juli vállát, ahogy mélyen a Kút fölé görnyedt. Már lábujjhegyen állt azon a régi malomkövön, ami a Kút mellé volt letéve, de még így sem tudta kivenni a víztükör mögött rejtőzködő alakot.

Enyhe szél támadt, s nyugat felől tornyosulni kezdtek a felhők. Zivatar közeledett, mint ezt jó néhányan meg is érezték már a fülledt délelőttből – egyelőre azonban még a hőség volt az úr. Bágyadtan rezegtek a lugas szőlőtőkéin a levelek, s a szellő lassan végigsimított Juli karjain és lábán is. Ő viszont nem figyelt rá. A homályos alakot nézte, s lassan már a szeme is megfájdult bele. Erős szúrást érzett a halántékában, de nem törődött vele, mert a Kútban a kép lassan változni kezdett.

Az alak egyre inkább nőtt, s ahogy nőtt, úgy lett egyre élesebb a formája is. S amint élesedett, egyszerre már nem is egy alaknak tűnt, sokkal inkább csak egy arcnak. Egy női arcnak… egy mosolygós, női arcnak…

Juli szíve nagyot dobbant, mert az arc egyszerre kibukott a vízfelszín alól, s ő egyből ráismert. Anya arca volt. Anyáé, akit azóta nem látott, hogy tavalyelőtt rácsukták a koporsó fedelét a ravatalozóban. Tüdőbajos volt, legalábbis a Doktor ezt mondta róla. Meg azt is, hogy nem tudta volna megmenteni sehogy sem. Apa akkor dühös volt a Doktorra, s napokra a kamrába zárkózott, ahol a demizsonokat tárolták. Akkor is András bácsi vigyázott rá, de azt ő sem mondta meg, miért nincs ott Apa. Csak annyit mondott, hogy Apa annyira szerette Anyát, hogy most szüksége van egy kis időre, amíg újra annyit mosolyoghat Julira, mint régen. Az egy különösen hideg tél volt, s Apa hiába fűtött egész nap, s takarta be Anyát vastagon plédekkel és takarókkal – ő sem segíthetett rajta. Milyen furcsa. Egy különösen hideg télen váltak el, s most egy különösen forró nyáron találkoznak újra.

Most már igazán feltámadt a szél, s csupán percek kérdése volt, hogy eleredjen az eső. A vastag zivatarfelhők egyre jobban szorongatták a napot, míg a végén már csak egy apró ablakon tudta leküldeni sugarait a földre. S az apró ablak közepén ott állt a Kút, a mellette levő ósdi malomkövön pedig ott állt Juli, s csak nézte Anyát, aki rendületlenül mosolygott rá.

Hirtelen az egyik kezével elengedte a kútkávát, s megpróbálta elérni Anyát. Nem sikerült, bár már csak fél lábbal állt a malomkövön, s olyan mélyen hajolt a Kútba, amennyire csak tudott. A hűvösség ekkor már teljesen körülvette – s a teste egyszerre csodálatosan könnyűnek tűnt. Nem érzett többé forróságot, sem izzadságot, sem a testére tapadó ruhák makacs szorítását. Csak a végtelenséget érezte maga körül, amibe belezuhant, s Anyát, aki ott van ennek a végtelenségnek minden pontjában. Ott van, és ott is lesz mindig – hogy örökké szerethesse őt.

 

Esteledett már, amikor Apa hazaért a földekről – kivételesen jó kedve volt, hiszen ma is esett, csak úgy, mint tegnap, s így volt már rá remény, hogy véget ér az aszály. Amint belépett a kapun, egyből Julit kereste. De hiába szólongatta, nem kapott választ. Körbefuttatta a tekintetét az udvaron – s megakadt a szeme a Kúton. Erős balsejtelme támadt. Miért is nem fedte már be? Egyszer még baj lesz belőle. Odament a kúthoz, s óvatosan belenézett.

A kétségbeesett üvöltésre aztán összeszaladtak a szomszédok is.

 

– Sajnálom – mondta a Doktor. – Valószínűleg napszúrást kapott, vagy egyszerűen elájult, és beleesett a kútba. Mindenesetre nem volt magánál, amikor megfulladt.

Megtörölte a kezét a zsebkendőjével, aztán összegyűrte, és a zsebébe gyömöszölte.

– Nem szenvedett – mondta végül, azzal összepakolta a táskáját, és keresztülpréselte magát a némán álldogáló emberek gyűrűjén.

Néhányan megvetéssel néztek utána. „Szerencsétlen apa. Előbb a felesége, most meg a kislánya. És a Doktor csak ennyit képes mondani. Nincs ennek lelke.” Ilyeneket, s ehhez hasonlókat suttogtak egymásnak néhányan. Pár öregasszony némán szipogott, de a nép java része csak állt, megkövülten, s nézte a lánya mellett a sárban térdelő apát.

– Ha hazaértünk, első dolgom lesz lefedni a kutat – mondta a bognár a feleségének a hátsó sorban, aztán mindketten megfordultak, s kifelé indultak a zsúfolt udvarból. Lassan a falusiak is követték őket.