És egyszerre a szürke felhőkből ömleni kezdett az eső. Akkor vettem észre, hogy fázom. Felvettem a pólóm, összegyűrtem az üres cigis dobozt – nem emlékeztem, hogy hány szál volt benne, amikor kimentem… – és visszamentem a lakásba. A szoba melege hirtelen vágott az arcomba, elszédültem. Végigdőltem a napok – talán hetek – óta megvetetten álló ágyon.

            Még mindig nem értettem, mit keresek itt. Köhögnöm kellett… kinyújtottam a kezem az éjjeliszekrény felé, úgy emlékeztem, hagytam ott egy fél üveg vodkát. Ott is volt, bár kevesebb, mint fél üveg, és éreztem, hogy felmelegedett. Tovább köhögtem kiszáradt torokkal, úgyhogy belekortyoltam. Meleg volt, és az íze leginkább gázolajra emlékeztetett. Soha nem szerettem.

            A torkom már nem volt száraz, de úgy éreztem, muszáj valahogy kimosnom azt a borzalmas ízt a számból, úgyhogy ülő helyzetbe tornáztam magam. Forgott minden. Megráztam a fejem, felálltam. Újra belehasított a fejembe a fájdalom.

            Nem értettem, miért történik mindez. Soha nem gondoltam, hogy így végzem. Mindig én voltam az egyik legjobb.

            Kimentem a konyhába, és megnyitottam a csapot. A víz halkan zubogott, amíg én poharat kerestem. Mikor megtaláltam, teleengedtem vízzel és belekortyoltam. Ez is melegnek tűnt, pedig tudtam, hogy hidegnek kellene lennie. Fintorogva öntöttem ki a víz felét, aztán a poharat teleraktam jéggel. Megint rám tört az émelygés, le kellett ülnöm az asztalhoz. Lassan elfordítottam a fejemet és kibámultam az ablakon. Még mindig esett.

            A felhők morbid formákba csavarodva viaskodtak egymással, tépve, szaggatva egymást, kissé jobbra egy villám sikoltott át az égen… aztán a mély dörej, majd csend. Csak az eső kopogott tovább kíméletlenül az ablakon. Zavart. Minden egyes koppanásnál mintha késsel szúrtak volna a tarkómba. Átnyúltam az asztal fölött és bekapcsoltam a kis, konyhai rádiót. Recsegett kicsit, de legalább nem hallottam az esőt. Valami régi Bon Jovi szólt.

            Nem értettem, hogyan veszíthettem. Eddig mindig csak nyertem. Elúszott mindenem. A lakbért sem tudom majd kifizetni.

            Kezem rátévedt a pohárra, és a hideg miatt összerezzentem. A pohárban már kásás volt a jég, nem tudtam mennyi idő telt el. A Bon Jovi számnak már vége volt. Remegő kézzel hajtottam fel az egész pohár kásás jeget. Aztán a konyhaasztalon találtam még egy doboz cigit és rágyújtottam. A hamut a földre szórtam, aztán a csikket elnyomtam az asztalon. Úgyis eltűnök.

            Nem tudtam hol rontottam el. Nyernem kellett volna. Újra és újra átgondoltam, de nem jöttem rá.

            Amikor hazajöttem, pont itt ültél. Csak ránéztél az arcomra és tudtad mi történt. Felálltál, elmentél mellettem, végigsimítottad a vállamat. Aztán összecsomagoltál és elmentél. Én az erkélyről néztelek. Aznap este – az volt az utolsó – nem szóltunk semmit. Megmondtad előre, hogy ez lesz. Igazad volt.

            Visszamentem a szobába, és beleszórtam néhány ruhát egy táskába. Mikor összehúztam a zipzárt, megint megfájdult a fejem. Az éjjeliszekrényről bevettem valami gyógyszert, meleg vodkával. Pár perc múlva kellemesen elkábultam tőle.

            Néhány nappal később felhívtál. Részeg voltam, nem akartam felvenni. Azóta nem tudtalak elérni.  Eltűntél.

            Az ágy melletti órára néztem: hajnali egy volt. Kinéztem az ablakon: még mindig esett. Egyre jobban. A feltámadó szél felkavarta a szeméthalmokat az utcán.

            Őszintén szólva soha nem értettem, miért vagy velem. Mindig mondtam, hogy hiba. De szerettél. Aztán elmentél, és örülök neki. Jobbat érdemelsz. De legalább mondtál volna valamit…

            Megfogtam a táskát, és kimentem a szobából. Felvettem a cipőm, és megkerestem a kabátom. Nem tudom miért, hiszen szenvedtem a hőségtől. Kinyitottam az ajtót, aztán eszembe jutott valami.

            Furcsa hogy nem emlékeztem rád. Nem tudtam felidézni az arcod, nem emlékeztem mi volt rajtad, mikor elmentél. Nem maradt utánad semmi. Még emlékem sem.

            Visszamentem a konyhába és belegyűrtem a cigis dobozt a zsebembe. Újra kinéztem az ablakon: még mindig esett.

            Kimentem a lakásból, bezártam az ajtót, a kulcsot pedig benne hagytam a zárban. Elindultam. Még mindig esett.

Te mondtad, hogy ez lesz a vége… hogy egyszer nem lesz miből újrakezdeni. Hogy egyszer tényleg vége lesz. Igazad van, hogy nem akarod látni.

Ahogy távolodtam a háztól, eszembe jutott, hogy te is erre mentél.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.