In hoc signo vinces

Zsibbadt lábakkal fekszem a vetetlen ágyon, és csak bámulom a plafont. Illetve valamit, ami ott van azon túl. Égő szemekkel nézek a semmibe, és próbálom a távolban selymesen-baljósan vonagló valóságot leírható formákba rendezni.

            Olyan elveszett vagyok, mint egy kisgyerek a homokozóban. Mint Isten a teremtéskor.

            Egy percre elkábít az előttem feltáruló űrben porfelhőként gomolygó emlékek és érzelmek gyönyörű káosza. Figyelem, ahogy félelmetes sebességgel –a Mindenséghez képest mégis szinte mozdulatlanul- száguldanak, egymásnak csapódnak, összeolvadnak, aztán egy apró, sikoltó villanással újra szétválnak… figyelem az Élet felülmúlhatatlan tűzijátékát, és nem is keresek szavakat.

            A kisgyermek tétovaságával nyúlok a lapát után, és kezdek formázni egy maréknyi homokot… apránként kerülnek a helyükre a szemek, egy-egy emléket egy-egy érzelem követ, néha egy keserű sóhaj nyomán legördül néhány homokszem, aztán a lehulló könnycseppek mosnak össze másokat… de lassan formálódni kezd a káosz. Isten mosolygó türelmességével alakítom életem homokvárát. És mint minden várnak, ennek is az a célja, hogy összetartsa a múltat és megvédje a jelent. Hogy alapja legyen a jövőnek. Egy pillanatra a távolban felvillan egy gondolat, és megértem, hogy miért is erős vár az Isten, de aztán tovább sodor magával a teremtés édes-keserű áramlata.

            Füstös kocsmák és füstös szeszek állak össze falakká, illatos fürtökből és lágy sóhajokból emelkednek a tornyok, forró érintések sorakoznak engedelmesen lépcsőfokokként, torkon akadt kiáltások és fojtogató könnyek töltik meg az árkot…

            Simogató szellő táncol suttogva a tornyok között, őszinte szavak pislákoló lángja vet sűrű, meleg fényt a zord falakra, és hazugságokból épül a vaskos kapu, ki- és bezárva mindent.

            Percek, órák, napok telnek buján egymáshoz simulva, de homokszem bújik homokszemhez, kő borul kőre hűvös, megnyugtató öleléssel. Odabent hófehér házak nőnek ki a porból és simulnak hangtalanul a falakhoz, még langyos cserepeiken vidáman csillog a kozmosz sötét fénye. Az utcákon körtáncot járó gyermekek és csendes koldusok, marcona férfiak és selymes vállú asszonyok halk tengere zúg…

            És valahol a távolban, a hegyek mögül előbújik a Nap. A Mindenség első napfelkeltéje… Megborzongok.

            Rózsa- majd narancsszínbe borul a vár, és egy pillanatra elvakít a gyönyörűsége… ismerős, kacagó szempárként pillant vissza rám, és az alapkövek borzongva koccannak össze. Valahol a távolban halkan felzúg valami… talán egy fájdalmas üvöltés, talán egy ősi kürt.

            Megbabonázva nézek az ismerős szemekbe, és gerincemen érzem a Mindenség tehetetlen remegését. A dübörgés egyre erősödik, míg fülemben zakatolva el nem nyom minden mást. Tehetetlen dühvel és sűrű, ragacsos szomorúsággal gyomromban nézem, ahogy a vár egy pillanat alatt romba dől. Szemembe maró homokot sodor az egyre erősödő szél.

***

            Kábán ébredek, elzsibbadt végtagjaimba minden lélegzetvételnél ismerős fájdalom hasít élesen, mégis valahogy távolról, tompán. Talán a megszokástól.

            Mintha egy teniszlabda akadt volna a torkomon. Nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, és próbálok egy sóhajt kipréselni magamból.

            Egyre a sárgás plafont figyelem, és eszembe jut, hogy nem kellene a szobában dohányoznom.

            Mégis, az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, az, hogy milyen jól esne egy cigi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.